https://verskucko.com

Címke: haza

  • Juhász Ferenc: Himnusztöredék

    Emeld fel fejedet büszke nép,
    Viselted a világ szégyenét.
    Emelkedj magasba, kis haza,
    Te, az elnyomatás iszonya.
    Emeld föl szívedet, nemzetem,
    Lángoljon a világegyetem!

    Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig


  • Babits Mihály: Széchenyi

    Szegény, lankadt lelkek, hova, hova csúszunk?
    Csak lefelé csúszunk, föl már sohse kúszunk
    uj idők árjával tehetetlen úszunk,
    régi partjainktól aggódva bucsúzunk.

    Régi nagy ujítónk, más ujító voltál
    harcod áldozat volt és eszményed oltár,
    eveződ viz ellen, ajakadon zsoltár
    tártál uj csatornát, hogy folyjon a holt ár.

    Hogy ne legyen posvány Magyarország földje,
    munkával vidúljon mezeinek zöldje,
    boldog legyen népe, áldott hegye-völgye.

    Nem lenne-e jobb még a Pruth és Szeret közt,
    mint sárban evezni tél és kikelet közt,
    tehetetlen korcs nép Nyugat és Kelet közt?

    Forrás: ma – Magyar versek

  • Vörösmarty Mihály: A régi üdők emlékezete

    Tehát ezekre kelle jutnod, ó Haza!
    Hogy ön fiad tiporjon el,
    S pártos kezekkel tépje, fossza kebledet,
    Mely szűlte és nevelte őt?
    Hah! rút hasonlás! általad fogy a Magyar,
    Mérged csavarja őt alá,
    Úgy hogy ne lássa majdan a dicső Eget,
    Holott ragyognak Ősei,
    S őrülten a vitézi tűz helyett dühös
    Pártok vezessék fegyverét;
    Hogy más kegyéből várja a magasztalást,
    S nem szíve, karja adja meg.

    Ha valaha (ments meg Nemzetemnek Istene!)
    Így elfajulna a Magyar,
    A vad Tatár még kétszerezve táborát
    Ismét rohanjon ellene,
    S minden veszély, melyet kiálltak Ősei,
    Szálljon fejére, s döntse meg;
    Előbb, hogysem felejtse férjfi érdemét
    És rút alázat nyomja le.

    O! ezt kívánom én, ha tán utóbb imígy
    Megrontna pártos érzeted,
    Hogy férjfi korban, nem gyalázatok között,
    S lassan fogyasztó módokon;
    Hanem iszonyú fölséggel a villám szerint
    Tünj el, dicsőn halj, s vessz magyar!

    Ekkép beszélt elkeseredetten egy Hazafi
    Látván Hazája térein
    A sok Magyart, kit átkosan teríte le
    Külső segéddel a Magyar.
    Így szólt: utánna jajdult a vidék szele,
    S rá zúga egy bús fergeteg;
    Irtóztatón morgott szavára a hegy is,
    És hármasan dörögte vissza: „vessz Magyar!”

    Forrás: Arcanum

  • Kiss Judit Ágnes: Szó

    Hazádból, hogyha még bírod,
    Ne menj el, ó, magyar.
    Hogy menekülj, lesz mindig ok,
    És mindig, hogy maradj.
    Itt áldozat, s vajon mi ott?
    Bevándorló lehetsz,
    Nem tudhatod, végül melyik
    A súlyosabb kereszt.

    Ez a föld régóta ugar,
    Terméketlen, sivár,
    De van még, ki zenét szerez,
    És színházat csinál,
    Szeret és harcol semmiért,
    Mert másként nem tehet.
    Hogy itt vagy, erőt ad nekik,
    S ők itt vannak veled.

    Lehet, hogy nem jön jobb soha,
    Ki itt él, mélyrepül.
    Megúszhatják a vétkesek,
    S te bűnhődsz vétlenül,
    Míg annyi jóval van tele
    A másik serpenyő,
    Ha baj van, ki ne mentené,
    Ami még menthető?

    De itt van szükség rád nagyon,
    Sötétben lenni fény,
    Hogy fölemeld, ki megrogyott,
    És bátorítsd, ki fél.
    Maradj, mert meg kell védeni,
    Kinek nincs is hova,
    Legyen szegény, hajléktalan,
    Zsidó, meleg, roma,

    Vagy bárki más, aki alól
    Kihúzták a talajt.
    Légy fül, ha semmit nem tehetsz,
    Ki hallja még a jajt.
    Ez frontvonal, ez harcmező,
    S még így is otthonod,
    Rád simul minden rég bejárt
    Tered, kamaszkorod.

    Taposhatnak röhögve mind
    Az összes elveden,
    De szétolvadnak a szavak
    Az anyanyelveden.
    Ne hidd, hogy semmi eszközöd,
    Fegyver vagy te magad,
    Mind különleges ügynök az,
    Ki mégis itt marad.

    Maradj tövisnek, bőr alatt,
    Ha bírod még, magyar,
    Légy viszkető seb, mit a kéz
    Álmában is vakar.
    Itt áldás is, másutt csak egy
    Bevándorló lehetsz.
    Ki mondja meg, végül melyik
    A súlyosabb kereszt?

    Forrás: —

    s

  • Illyés Gyula: Nem volt elég

    A házad itt állt, – szerte szállt!
    Ezt látod, érted. Azt nem érted,
    hogy hazád éppen így ért véget –
    A csoda, hogy addig is állt!
    Mert nem volt hazának elég,
    hogy emésztésed vacsorára
    e dombok aszuját kívánta,
    és e lapályok kenyerét.

    És nem volt hazának elég,
    hogy elmosolyodtál és oldalt
    oda is néztél, ha megszólalt
    ízes magyarul a cseléd.

    És nem volt hazának elég,
    hogy este, letéve a könyvet,
    elnyeltél Bottyánért egy könnyet:
    az volt a fém, a derék…!

    És nem volt hazának elég,
    hogy kitekintve vonatodból
    elgondoltad az aratókról:
    mást érdemelne ez a nép.

    És nem volt hazának elég,
    a három szín, ha rád se hagyták,
    hogy egykor jelkép volt: szabadság,
    egyenlőség, testvériség!

    És nem volt hazának elég,
    hogy idegeden átengedted
    hő szeszként azt a néhány verset,
    Adyét, Tóthét, Józsefét.

    És nem volt házának elég,
    a Gellérthegyen a rakéta
    s a Városiban a bokréta
    és a szobroknál a beszéd
    s a szőlőhegyi estebéd
    s a dünnyögés, míg poharadból,
    a holdvilágban a vörösbor
    tigris-szeme villant feléd
    és lengetted ujjad hegyét
    az ég felé, mint ezred óta
    minden magyar, ha szól a nóta
    és Gracza György s a Feszty kép
    és ha, élvezve a veszélyt
    és azt a kéjt, hogy megjósoltad,
    hallgattál titkos leadókat
    (és utána cigányzenét)
    s a hortobágyi magas ég
    s a négyes gémeskút nagy árnya
    s az első király koronája
    díszítve pénzed közepét
    s ha úgy mondtad is: feleség
    e szép szóval s ha, bár bíráltad,
    édesnek nevezted apádat,
    s a falon a festett cserép.

    Nem volt a hazának elég,
    nem volt elég, hogy el ne essen,
    tudd meg, az volt a csoda itten,
    hogy össze nem dőlt már elébb!

    Mert attól nem lett a tiéd,
    hogy hízelegve és hazudva
    ráragasztottad egy hegycsúcsra
    egy király, egy vezér nevét.

    Nem volt elég, nem volt elég
    sem a hűség, sem szívósság,
    mitől egybeáll egy-egy ország
    s nemzet is lesz a nemzedék.

    S a bátorság sem volt elég.
    Külön-külön bár odahagyta
    sorsát a sok hős áldozatra,
    az sem volt elég menedék.

    Mert sem erő, sem bölcsesség
    nem lehet elég, hogy megóvja
    a házat, amelyben rakója
    nem lelheti meg a helyét.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Nagy Gáspár: Három megjegyzés – egy válasz

    Kodály és Illyés ünnepére – 1982

    Én együtt látom őket
    egy dalban és
    egy mondatban
    amíg csak itt magyar van
    kiadhatatlan versben
    megvágott filmszalagon
    eldobott hangszalagon
    s e század néz rájok
    lesütött szemmel – vakon.

    És ha valamit hiányolnak
    a hirtelen-erősek
    az olykor-bátrak?!…
    majd figyelem őket
    mikor az idő átrak vállukra is
    – szívük fölé – száztonnákat!

    Mégis ők bírtak a pusztai széllel
    az egybeterelt nyájat
    körülnyaldosó csikaszokkal
    lezsugorított akolban sötét éjjel
    is egymásnak kacsintva:
    hogy éppen egy okkal több
    ha a milliomnyi fásult bégetésből
    – jópásztorokhoz illőn –
    hajnalra pontos hangot
    s dallamot gyúrnak.

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia

  • Wass Albert: Hontalanság hitvallása

    Hontalan vagyok,
    mert vallom, hogy a gondolat szabad,
    mert hazám ott van a Kárpátok alatt,
    és népem a magyar.

    Hontalan vagyok,
    mert hirdetem, hogy testvér minden ember,
    s hogy egymásra kell leljen végre egyszer
    mindenki, aki jót akar.

    Hontalan vagyok,
    mert hiszek jóban, igazban, szépben,
    minden vallásban és minden népben,
    és Istenben, kié a diadal.

    Hontalan vagyok,
    de vallom rendületlenül, hogy Ő az út s az élet,
    és maradok ez úton, míg csak élek,
    töretlen hittel ember és magyar.

    Forrás: —

  • Juhász Gyula: A szent magyar folyó

    A Tisza kantátából

    A magyar nap vígan süt az égen,
    Csöndes álom szunnyad a vidéken.
    Nyári áldás a boldog határban,
    Tisza vize folydogál magában,
    Tiszavirág kedve pillangója,
    Ez a Tisza örömünk folyója.

    Néha duhaj, fájó kedve támad,
    Fölveti a mély, keserű bánat,
    Ősi bú ez: féktelen és szittya,
    Szíve vérét amely fölszakítja
    S árvaságát világgá dalolja,
    Ez a Tisza bánatunk folyója.

    Szép a Rajna, Loreley folyója,
    Német nagyság hű oltalmazója,
    Szép a Szajna, Párizs tükrözője,
    Méla Volga orosz bú szülője,
    De míg bennünk lélek él és nóta,
    Tisza lesz a magyarok folyója.

    Ballagdáló, mint a magyar ember,
    Aki nézi csöndes szerelemmel,
    Örök áldást áraszt szerteszéjjel,
    Ó de néha bilincseket tépdel
    S úgy zúg, mint a forradalmi nóta,
    Ez a Tisza Petőfi folyója!

    Termő nyáron elmereng a tájon,
    Körülnéz a kis magyar világon.
    Harmonika szól fölötte halkan
    Árvaságos, öreg magyar dallam.
    Félig sírva, félig mosolyogva,
    Ez a Tisza Tömörkény folyója.

    Sziget táján oroszokra gondol,
    Szerencs mellett kuruckodva tombol,
    Szeged néki fájó, komoly emlék,
    Zentán zengi magyarok győzelmét.
    S déli végén hattyúként dalolva
    Révbe hal a magyarok folyója.

    1919

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Arany Jánoshoz

    Falusi csöndben, termékeny magányban
    Megint utódod lettem, nagy előd,
    A nyugalomban gazdag aratás van
    És én megállok csűreid előtt:

    Te vagy a költő most nekem, ki messze
    Viharban jártam, hol jég s vér esett.
    És elpártolt a hűtelen szerencse,
    Hogy káromolnom kelle az eget.

    Ma visszatértem álmok falujába,
    Hol ákác bólog és szunnyad a zaj
    És elcsitul a balga macskajaj.
    Magyar vagyok. Szegény költője árva
    Derék fajtámnak s ez ma több nekem,
    Mint világhír és világszerelem.

    Forrás: MEK

  • Vörösmarty Mihály: Szózat

    Hazádnak rendületlenül
    Légy híve, oh magyar;
    Bölcsőd az s majdan sírod is,
    Mely ápol s eltakar.

    A nagy világon e kívül
    Nincsen számodra hely;
    Áldjon vagy verjen sors keze,
    Itt élned, halnod kell.

    Ez a föld, melyen annyiszor
    Apáid vére folyt;
    Ez, melyhez minden szent nevet
    Egy ezredév csatolt.

    Itt küzdtenek honért a hős
    Árpádnak hadai;
    Itt törtek össze rabigát
    Hunyadnak karjai.

    Szabadság! itten hordozák
    Véres zászlóidat,
    S elhulltanak legjobbjaink
    A hosszú harc alatt.

    És annyi balszerencse közt,
    Oly sok viszály után,
    Megfogyva bár, de törve nem,
    Él nemzet e hazán.

    S népek hazája, nagy világ!
    Hozzád bátran kiált:
    „Egy ezredévi szenvedés
    Kér éltet vagy halált!”

    Az nem lehet, hogy annyi szív
    Hiában onta vért,
    S keservben annyi hű kebel
    Szakadt meg a honért.

    Az nem lehet, hogy ész, erő,
    És oly szent akarat
    Hiába sorvadozzanak
    Egy átoksúly alatt.

    Még jőni kell, még jőni fog
    Egy jobb kor, mely után
    Buzgó imádság epedez
    Százezrek ajakán.

    Vagy jőni fog, ha jőni kell,
    A nagyszerű halál,
    Hol a temetkezés fölött
    Egy ország vérben áll.

    S a sírt, hol nemzet süllyed el,
    Népek veszik körül,
    S az ember millióinak
    Szemében gyászköny űl.

    Légy híve rendületlenül
    Hazádnak, oh magyar:
    Ez éltetőd, s ha elbukál,
    Hantjával ez takar.

    A nagy világon e kívül
    Nincsen számodra hely;
    Áldjon vagy verjen sors keze:
    Itt élned, halnod kell.

    1836

    Forrás: MEK – Vörösmarty Mihály összes művei