https://verskucko.com

Címke: haza

  • Bajza József – Honfidal

    Benned múltam, jelen- s jövőm,
    Benned van mindenem,
    Oh hon, te vér-szerezte kincs,
    Te drága gyöngy nekem!

    Itt pillantám meg a napot,
    E lég táplált, nevelt;
    Az ifjukor szent álma itt
    Ringatta e kebelt.

    Itt lelt munkát a férfigond,
    S munkában élveket;
    Ha egykor végórám ütend,
    Ez ősi hant temet.

    Magas bércről sok százados
    Vár-rom tekint le rám;
    De lent még áll, virágozik
    S ép ezredes hazám.

    Itt vítanak nagy őseim
    Szabadság s lételért,
    Itt áldozának életet,
    Vagy nyertek hősbabért.

    Az elhúnytaknak lelke leng,
    Hol a szellő suhan,
    Minden fűszál, minden göröngy
    Véröktől ázva van.

    E vérben forrt polgárerény,
    Forrott honérzelem,
    E vérben fürdött gyászmezőn
    Egy szebb jövő terem.

    Imádom, oh féltett haza,
    Megszentelt földedet;
    Dicső korok magvát veté
    Belé a végezet.

    Lerázva ős salakjait
    Szabadság s értelem,
    Itt lesz boldog, nagy és erős
    Majd egykor nemzetem.

    Emberkénynél hatalmasabb
    Lesz a törvénybetű,
    Bűn és ármány felett erény
    Szilárd tekintetű.

    Megszűnend a viszálkodás
    Hiten és nyelveken,
    S Kárpátoktól a tengerig
    Magyar világ leszen.

    Oh szép világ, dicső világ,
    Magyarnak édene!
    Derítsen rád örök napot
    A népek Istene.

    Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

  • Petőfi Sándor: Az első dal

    Kit a dal istene
    Szent csókjával füröszt,
    Első vagyok, hazám,
    Színházad népe közt.

    Zengjen tehát a lant!
    S legelső énekem,
    Pályámnak társai,
    Tinéktek szentelem.

    Az érzet kútfeje
    A dagadó kebel;
    Dalomnak hangjai
    Onnan szakadtak el.

    S mint szívnek gyermeki
    A szívbe vágynak ők;
    Engedjétek nekik
    Honokba menniök. – –

    Ki a művészet e
    Szent templomába lép,
    Az, illő, hogy legyen
    Főben, kebelben ép;

    Az elme éjjele
    S a megromlott kebel
    E fának ágain
    Gyümölcsöt nem nevel.

    Két csillag sugara
    Derengje át egünk:
    Hon és erény legyen
    E két csillag nekünk.

    Nem kell a színpadot
    Tekinteni csak úgy,
    Mint hol mindennapi
    Kenyérhez nyílik út;

    A színpad célja nagy,
    A színpad célja szent:
    Ez a szív parlagán
    Erkölcsöt fejt, teremt.

    Azért érzelmeink
    Gyulassza tiszta tűz,
    Mely minden szennyet a
    Kebelből számkiűz;

    Mert várni lehet-e,
    Hogy romlott föld alatt
    A mag termő legyen
    Gazdag kalászokat?

    Föl hát! és míg a szem
    Csak egy sugárt lövel,
    Előle a magas,
    Szent cél ne vesszen el.

    S ha ez lesz életünk:
    Édes jutalmat ad
    A hon áldó szava
    S a nyugodt öntudat.

    Kecskemét, 1843. március 5-e előtt

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Petőfi Sándor – Hazámban

    Arany kalásszal ékes rónaság,
    Melynek fölötte lenge délibáb
    Enyelgve űz tündér játékokat,
    Ismersz-e még? oh ismerd meg fiad!

    Rég volt, igaz, midőn e jegenyék
    Árnyékain utószor pihenék,
    Fejem fölött míg őszi légen át
    Vándor darúid V betűje szállt;

    Midőn az ősi háznak küszöbén
    A búcsu tördelt hangját rebegém;
    S a jó anyának áldó végszavát
    A szellők már régen széthordozák.

    Azóta hosszu évsor született,
    És hosszu évsor veszte életet,
    S a változó szerencse szekerén
    A nagyvilágot összejártam én.

    A nagyvilág az életiskola;
    Verítékemből ott sok elfolya,
    Mert oly göröngyös, oly kemény az ut,
    Az ember annyi sivatagra jut.

    Ezt én tudom – mikép nem tudja más –
    Kit ürömével a tapasztalás
    Sötét pohárból annyiszor kinált,
    Hogy ittam volna inkább a halált!

    De most a bút, a hosszu kínokat,
    Melyektől szívem oly gyakran dagadt,
    És minden szenvedés emlékzetét
    Egy szent öröm könyűje mossa szét:

    Mert ahol enyhe bölcsőm lágy ölén
    Az anyatejnek mézét ízlelém:
    Vidám napod mosolyg ismét reám,
    Hű gyermekedre, édes szép hazám!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor – Előhang

    vannak vidékek gyönyörű
    tájak ahol a keserű
    számban édessé ízesül
    vannak vidékek legbelül

    szavak sarjadnak rétjein
    gyopárként sziklás bércein
    szavak kapaszkodnak szavak
    véremmel rokon a patak

    szívemben csörgedez csobog
    télen hogy védjem befagyok
    páncélom alatt cincogat
    jeget-pengető hangokat

    tavaszok nyarak őszeim
    maradékaim s őseim
    vannak vidékek viselem
    akár a bőrt a testemen

    meggyötörten is gyönyörű
    tájak ahol a keserű
    számban édessé ízesül
    vannak vidékek legbelül

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Babits Mihály: Dal az esztergomi bazilikáról

    Épen olyanok mint otthoni dombjaim:
    alattam, fölöttem egy kis darab enyim.
    Távolabb a város, és túlnan látszik a
    szemközti dombról a komoly bazilika.

    Hoc erat in votis… S ne jutna legalább
    a jóknak annyi föld, hol megállhat a láb
    nyugodtan és bölcsen, s kinyúlhat égig a
    lélek, mint dómjával ott a bazilika?

    Rossz föld, de megterem itt legalább a csend
    virága, nyugtató lótuszom, s odalent
    kertem az egész táj, hol óriás csiga
    kétszarvú dómjával e bölcs bazilika.

    De túl már cseh határ… Idegen katonák
    s szuronyos szólamok szorítják a Dunát,
    mely ma friss ér helyett zsibbasztó pántlika:
    áldástalan nézi a hűs bazilika.

    Egy kis darab enyim… De hát hol a mienk,
    amit épúgy védjen a törvény és a rend?
    Hogy bölcs nemzeteken bíró ököl s iga
    legyen, miért hagyod, óh szent bazilika?

    Ne bánd ma, lelkem! Itt fölülről egyhatár
    minden; és kék és zöld, s szálló szem s gyors madár
    tanítják, hogy nagy az Isten és kicsik a
    nemzetek, és a Menny külömb bazilika.

    Óh ős Templom! azúr architrávod alatt
    tűrd és áldd meg ezt a csöndes fecskefalat.
    Csönd van itt; csak egy-egy kocsi vagy talyiga
    zörg föl a városból, s zeng a bazilika.

    Mérföldjáró öreg csizmákban a vihar
    erretoppan olykor szürke lábaival:
    az se soká marad; elszáll és nincs hiba:
    mint orgona után néma bazilika.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Gyulai Pál: Silvester éjtszakáján

    Az idő fut, tűnnek évek,
    Érzem immár súlyokat,
    Rég elhagytak a remények,
    Lángból hamv, mi megmaradt;
    S mint vándor, ki fáradt, tévedt,
    Visszanéz és meg-megáll:
    Visszanézek rád, oh élet,
    S nyugton várlak, oh halál!

    Mennyit hittem és reméltem
    Ifjúságom kezdetén,
    S most romok közt rom, azt kérdem:
    Vajjon miért éltem én.
    Nem dicsőség álma bántott,
    Nem vagyon, rang fénye csalt,
    S mégis, mire szívem vágyott,
    Alig bírtam, már kihalt.

    Sanyarú volt gyermekségem,
    Ifjúságom szomorú,
    S ha derült is olykor nékem,
    Már sötétlett a ború.
    Nem csüggedtem, szívem égett,
    És sodort a küzdelem;
    Két fényes csillag vezérlett:
    A haza és szerelem.

    Hőn szerettem és szenvedtem.
    Meg nem tört szívem hite,
    A csalódást eltemettem,
    S új remény, vágy enyhíte.
    Nem keresve feltaláltam
    Kit ígértek álmaim,
    S a világot szebbnek láttam
    Egy szelíd nő karjain.

    Angyalarc és tiszta lélek,
    Áldozó szív, mély kedély,
    Oh miért is ösmerélek,
    Hogy csak egy pár évet élj
    Karjaim közt, s hideg sírban
    Porladozzál egyedűl!…
    Könnyemet bár rég elsírtam,
    Mégis most szemembe gyűl.

    De emelt a sors vagy sújtott,
    Nem feledtelek, hazám!
    Mit tehetség, munka nyújtott,
    Híven neked áldozám.
    Küzdtem érted szívvel, ésszel,
    Bár derűlne jobb napod,
    Nem gondoltam bajjal, vésszel,
    S átszenvedtem bánatod.

    Láttalak láncod lerázva,
    Küzdni, győzni oly dicsőn;
    Láttalak majd, megalázva,
    Meggyalázva rémitőn.
    Bosszú és düh, bú és kétség,
    Hány szív megszakadt bele!
    Aggva: vaj’ lesz-é jövőd még,
    Tölt el éltem jobb fele.

    Tiprott lelked ím feltámad
    S új nagy tettre bátorít!
    Rövid öröm, hosszú bánat,
    Hívságod megtántorít.
    Mily erényt szült szenvedésed,
    Jó szerencséd mennyi bünt!
    Újra aggok, féltve téged,
    És hitem kétségbe tűnt.

    Nem, hazám, te el nem veszhetsz!
    Vesszen bűnös nemzedék!
    Új hittel új pályát kezdhetsz…
    Mily örömmel küzdenék
    Még egyszer! De lelkem szárnya
    Tépve, törve – lankadok,
    A romok közt múltak árnya,
    Elhaló visszhang vagyok.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Ady Endre: A magyar tanítókhoz

    Itt volna hát a szent, a várt Szélvész,
    Tespedt tavat mely fenékig zavar?
    Alázását ki oly bűnösen tűrte,
    Lázad hát már az Élet alágyűrtje,
    A tanító, a legrababb magyar?

    Gyújtatott lelkek víg mécsesének,
    Ott, hol Sötét ül várost és falut
    S hol eped fényért cellák milliója,
    Magyar sivatag magyar tanítója
    Rabok között rabként senyvedt, aludt.

    Bús ébredők! a naphoz az arccal,
    Pusztul ez ország s az idő repül
    S kik hívatttatok vezérül a népnek,
    Ne maradjatok gyáva csőcseléknek:
    Úri gazságok jobbágy őreül.

    Ha itt a Szélvész, szívet elébe,
    Ha itt az óra, verjen hangosan:
    Szélvész verte, szép, nagy szívekre vár itt
    Egy sötét ország, melynek páriáit
    Nem mentheti már, csak szélvész-roham.

    S ha itt van már a szent, a várt Szélvész,
    Köszöntjük ezt a zárka-nyitót.
    Lelkünknek fényét ezer éve orzák,
    Kapja meg végtén szegény Magyarország
    A szabadító magyar tanítót.

    Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig


  • Juhász Ferenc: Himnusztöredék

    Emeld fel fejedet büszke nép,
    Viselted a világ szégyenét.
    Emelkedj magasba, kis haza,
    Te, az elnyomatás iszonya.
    Emeld föl szívedet, nemzetem,
    Lángoljon a világegyetem!

    Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig


  • Babits Mihály: Széchenyi

    Szegény, lankadt lelkek, hova, hova csúszunk?
    Csak lefelé csúszunk, föl már sohse kúszunk
    uj idők árjával tehetetlen úszunk,
    régi partjainktól aggódva bucsúzunk.

    Régi nagy ujítónk, más ujító voltál
    harcod áldozat volt és eszményed oltár,
    eveződ viz ellen, ajakadon zsoltár
    tártál uj csatornát, hogy folyjon a holt ár.

    Hogy ne legyen posvány Magyarország földje,
    munkával vidúljon mezeinek zöldje,
    boldog legyen népe, áldott hegye-völgye.

    Nem lenne-e jobb még a Pruth és Szeret közt,
    mint sárban evezni tél és kikelet közt,
    tehetetlen korcs nép Nyugat és Kelet közt?

    Forrás: ma – Magyar versek

  • Vörösmarty Mihály: A régi üdők emlékezete

    Tehát ezekre kelle jutnod, ó Haza!
    Hogy ön fiad tiporjon el,
    S pártos kezekkel tépje, fossza kebledet,
    Mely szűlte és nevelte őt?
    Hah! rút hasonlás! általad fogy a Magyar,
    Mérged csavarja őt alá,
    Úgy hogy ne lássa majdan a dicső Eget,
    Holott ragyognak Ősei,
    S őrülten a vitézi tűz helyett dühös
    Pártok vezessék fegyverét;
    Hogy más kegyéből várja a magasztalást,
    S nem szíve, karja adja meg.

    Ha valaha (ments meg Nemzetemnek Istene!)
    Így elfajulna a Magyar,
    A vad Tatár még kétszerezve táborát
    Ismét rohanjon ellene,
    S minden veszély, melyet kiálltak Ősei,
    Szálljon fejére, s döntse meg;
    Előbb, hogysem felejtse férjfi érdemét
    És rút alázat nyomja le.

    O! ezt kívánom én, ha tán utóbb imígy
    Megrontna pártos érzeted,
    Hogy férjfi korban, nem gyalázatok között,
    S lassan fogyasztó módokon;
    Hanem iszonyú fölséggel a villám szerint
    Tünj el, dicsőn halj, s vessz magyar!

    Ekkép beszélt elkeseredetten egy Hazafi
    Látván Hazája térein
    A sok Magyart, kit átkosan teríte le
    Külső segéddel a Magyar.
    Így szólt: utánna jajdult a vidék szele,
    S rá zúga egy bús fergeteg;
    Irtóztatón morgott szavára a hegy is,
    És hármasan dörögte vissza: „vessz Magyar!”

    Forrás: Arcanum