Ó mért nem küldöd sugárodat,
Ó mért nem küldöd sugárodat,
Isten, mennyei kardodat.
Ó mért nem küldöttél látnokot,
Húnyt szemmel ki vezetni szokott,
Rettenetes lángoszlopot.
Mit mutassunk? nyitott sebeket,
Sáros, szeges, nyűves sziveket,
– Megalázottat ki szeret.
Emeld fel mégegyszer a főnket,
Gyűjtsd össze megtört kis erőnket,
Könyörögeni hogy tudjunk előtted.
Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia
Hasadnak rendületlenűl
Légy híve, oh magyar!
Bölcsődtül kezdve sírodig
Ezt ápold, ezt takard.
A nagy világon ekivűl
Nincs más, amit mivelj:
Áldjon vagy verjen sors keze,
Itt enned, innod kell.
Ez a föld, melyen annyiszor
Apáid vére folyt,
Ez a föld másra sem való,
Csak hogy eltékozold.
Itt küzdtenek honért a hős
Árpádnak hadai;
Bátorság volna ezt a hont
Neked fenntartani.
Szabadság! itten hordozák
Véres zászlóidat,
Szabad száj! itt csikorgatod
Véres fogaidat.
AZ ÖRÖKSÉG
Azok a magyarok, kik e hazát
Véren vették, vérrel ótalmazák,
Azok a magyarok, ha riadót fúttak,
A halál képétől nem messzire búttak.
Lakásuk volt paripájok háta,
Vetett ágyok kemény nyeregkápa:
Ettek és aludtak vérmocskolta nyergen,
Jártak éjjel-nappal sok nehéz fegyverben.
Nem kérdezték: sok-e az ellenség?
Olvasatlan próbáltak szerencsét;
Tudták, a szerencse mindig ahhoz pártol,
Kinek szíve még a halálban is bátor.
Elfogytak, elzülltek ottan-ottan,
Szép országok hevert elhagyottan,
Fölveré az isten mindenféle gyoma,
Éktelenné tette török, tatár nyoma.
Rongált zászló lőn az ő formája,
Nem volt annak színe, sem fonákja,
Itt-amott sötétlett rajta egy-egy vérfolt:
Szép zászlónk, az ország, váznál nem egyéb volt.
E becses zászlónak, a hazának,
Védelmében hányan elhullának!
Vérökben a rúdját hányszor megfereszték
Régi ősapáink! de el nem ereszték.
Így a zászló, ránk örökbe maradt,
Ránk hagyák azt erős átok alatt:
Átok alatt, hogy, ha elpártolunk attul,
Ne legyen az isten istenünk azontul.
Most telik be, vagy soha, ez átok.
A zászlót, a zászlót ne hagyjátok!
Ha minket elfú az idők zivatarja:
Nem lesz az istennek soha több magyarja.
(1848)
“Muzsika szól, verbuválnak,
Csapj fel, öcsém, katonának!”
Muzsika szól: dörög a menny,
Bömböl a szél nagykeményen,
Zimankó gyül a hazára:
Ébredjetek valahára.
Egy életünk egy halálunk:
A veszéllyel szembeszállunk!
Összeröffent rác, cseh, német,
Hogy felfalja ezt a népet,
Ezt a népet, akit itten
Ezer éve tart az isten.
Egy életünk egy halálunk:
A bitanggal síkra szállunk!
Ezer éve, nem ma-holnap,
Tűrjük itt, csak úgy lakónak,
És ehol még felülfordul!
Ki a házbul… a pitvarbul!
Egy életünk egy halálunk:
Jaj nekik, ha mi kiállunk!
Itt élődött, hízott rajtunk,
Mellé ült ha kitálaltunk,
Zsírunk ette, vérünk szopta,
Hogy testvérünk, azt hazudta.
Egy életünk egy halálunk:
A cudarral szembeszállunk!
Ősapánk jól földhöz verte,
De azt, látom, elfeledte;
Most megint feltürte ingét,
De mi vágjuk földhöz mindég.
Egy életünk egy halálunk:
Jaj nekik, ha síkra szállunk!
Azt mondják: nincs magyar haza.
Hohó! de nem addig van a;
Nem lesz magyar, az meglehet,
De titeket még eltemet.
Egy életünk egy halálunk:
Szép hazánkért kardra hányunk!
(1848)
Címkék: Arany János, szabadságharc, hazafias
