https://verskucko.com

Címke: házasság

  • Barina Vendel – Hogy lehet az!?

    Hogy lehet az, hogy az ember
    Mindent megehet,
    A mit csak a szája kíván,
    A mit csak szeret?

    És mégis a feleségét
    Meg nem eheti,
    Pedig sok, mily rettenetes
    Nagyon szereti?

    Forrás: www.eternus.hu – Barina Vendel versei

  • Csokonai Vitéz Mihály: Izenget már…

    Izenget már valahára
    A párosság istene,
    Hogy már az ember ágyára
    Egy emberné illene.
    Nem soká él a halandó,
    A jó szerencse múlandó,
    Házasodni kellene.

    Már a nádat elvetettem,
    Melyen véled, hajdani
    Gyermekkorunkban, szerettem
    Fel s alá lovaglani.
    Alkudni kén a lyányokkal,
    Akik szótalan bábjokkal
    Elúntak már játszani.

    Érzem, hogy egy nagy hízakja
    Van szívemnek félfelől;
    De ki lesz, aki bérakja
    Azt a hízakot belől?
    Több leány van, mint pillangó,
    Válogathatni, de bangó,
    Aki nézgél csak elől.

    Egynek tetszik szép formája,
    Másnak deli termete,
    Annak mézes-mázos szája,
    Ennek jó természete.
    Én is közlöm hát, barátom,
    Milyen lesz az én sajátom
    Erkőlcse s tekintete.

    Forrás: Arcanum

  • Kaffka Margit: Leánykérés

    Fehérzimankós téli éjszaka
    Éjféli miséről mentünk haza,
    S járt legelül, csuda hallgatagon,
    A jegyző úrral Mária hugom.

    A férfi szólt az erdő szélinél:
    – Hallotta-é, kisasszony, mit beszél
    Kettőnkről együtt a falu? – Tudom!
    Sietve mondta Mária hugom.

    A rozsvetés dűlőjin szólt megint:
    – A szóbeszéd igaz lehetne mind,
    Ha jönne vélem, – mindig egy úton…
    – Igen! – felelte Mária hugom.

    Mégegyszer szólt a szérüskert megett:
    – Édes kis madaram! Fáradt lehet!
    Adja a karját! – S ment hallgatagon,
    Hozzásimulva Mária hugom.

    Forrás: Versek mindenkinek

  • Barina Vendel: Hogy lehet az!?

    Hogy lehet az, hogy az ember
    Mindent megehet,
    A mit csak a szája kíván,
    A mit csak szeret?
    És mégis a feleségét
    Meg nem eheti,
    Pedig sok mily rettenetes
    Nagyon szereti?

    Forrás: Versek mindenkinek

  • Benjámin László: Két évtized

    Megtömött szatyraiddal szálltál vonatra tegnap,
    szaladgálsz dolgainkban, távol, egy éjjel, egy nap,
    rendet csinálsz a házban, vesződöl a pénzügyeikkel;
    ébren talál az éjfél, talpon a kora reggel.
    Várnak, mint máskor is, kicsinyes napi harcok,
    leszid goromba árus, morózus hivatalnok.
    Vár a teknő, a tűzhely, a varrógép – s még mi minden!
    Ügyetlen választottál, látod, amikor engem;
    lélek kalandosát törökön tépelődött,
    kapkodót, megviselt elődök
    nyugtalan ivadékát; költőt, akinek nem ízlett
    a testi munka malma, se hivatal, se üzlet;
    ki volna bárhol is, sosincs egészen ottan;
    láttam én, megjegyeztem még: könnyebb léptű, táncos
    két lábad, kedves arcod, hegyes, rugalmas emlőd.
    Érdekeltek derekabbak, hogy választ adj, igenlőt.
    Mégis hozzám szegődtél. Így lett minden napod
    tizennyolc óra munka, huszonnégy óra gond.
    Tudtál bármely keservesen álarcot venni, vígat —
    voltál hozzám igaz, ha kellett: színleléssel,
    nyugtató szép szavakkal, szerelmes öleléssel.

    Ó asszonnyi karok, lábak, ti kulcsolódók,
    összefogók a férfit, mint abroncsok a hordót!
    Lágy voltál és megedzett, fonódtál rám tüzesen,
    magad hajlítva hozzám tartottál: szét ne essem!
    S mivel tölt meg a kor? Szerelmed mire őriz?
    Nemes bor lesz-e éltem, vagy poshadó esővíz?
    Mit gondolnál te azzal! Lelkedben élt olyan hit —
    De jó is volna hinni magamban mindannyit…

    Becsapódott mögöttünk immár két évtized
    két nehéz kapuszárnya – mit bír el még szíved,
    mit látsz kecsegtetőt, háttal ifjúságnak?
    Csuklóid fájlalod, eres, dagadt a lábad;
    be vagy kerítve végképp: egy férfi, négy gyerek,
    ragadozó fogakkal faljuk fel életed.
    Lázadtál volna fel! – ne mondd, hogy nincs okod rá:
    hisz éppen gyöngeségem, csöndem tett zsarnokoddá.
    Te mégse lázadoztál – voltál, hogy én lehessek;
    adtál oly egyszerűen, mint fényt az égitestek.
    S én mindent elfogadtam, magától értetődőn,
    szelídségnek hazudván alantas férfigőgöm,
    s adtam nevet neki: Sors, hivatás, költészet!
    Futnék el már előle, dobnám el az egészet,
    zajostul, sikerestül, kínostul odahagynám,
    hőség és fagy még a nyárvégi jó fuvalmat.
    Segíts meg egyszer azzal, hogy magadon segítesz!

    Nem ittam életemnek fenekéig még rosszát,
    sebek várnak, kudarcok, csont-hajlító Canossák,
    s az ördög tudja, még mik – s nem bírok szökni mégsem.
    Valamit kezdtem ifjan: hát lássuk, mire végzem!
    Sorsom előre lődít? Korán föld alá tesz?
    Nekem e sors fonákja, a rossz is – mint a mágnes.
    Töprengve, bűntudattal mindez eszembe ötlött,
    miközben hánykódó szívem jelenti jöttöd.
    Késő a délután már, most szállsz fel a vonatra,
    ideges, rohantál, sóhajtva ülsz a padra;
    hajad rezegteted, lesimítod a szoknyát,
    élénkebb ívre húzod az ajkad pirosát.
    Most, hogy leülhetsz végre, gyereksírás se hajszol,
    foglalkoznál magaddal – de ültedben elalszol.

    Forrás: MEK

  • Nagy Gáspár: 10 év

    Ujjaidon végigszámolhatod
    gyűrűk nélküli ujjaidon
    kezed fején kéklő ereken
    sötéten vádló szemeden
    már én számolgatom
    gyerekeinkben osztom s kivonom
    mire kellett a szerelem
    ez az elaknásított szerelem
    mégis micsoda oltalom
    nem kéne kimondanom

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia

  • Ratkó József: Egy ágyon, egy kenyéren

    Egy ágyon, egy kenyéren,
    szemünkbe hulló fényben,
    tétovázó sötétben,
    szerelem fenyvesében,
    egy földön, egy hazában,
    égve egyforma lázban,
    hidegben, nyári lángban,
    egyforma szó a szánkban,
    torkot fájdító perben
    tanúként egymás ellen,
    homlokod melegében,
    homlokom melegében,
    zárva eleven kőbe,
    lélekben összenőve,
    gyönyörű csecsemőnkre,
    ráhajlunk az időre.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Weöres Sándor – Canzone

    feleségemnek

    Még nem tudom, hogy mennyi vagy nekem,
    ó, hallgat még felőled benn a lélek,
    mely fátylat von köréd, szerelmesem,
    s még nem tudom, hogy néked mennyit érek,
    jósorsodat hozom, vagy tán halálom,
    arany s gyémánt díszét, még nem tudom:
    új, mézes fájdalom
    indái közt nehéz utat találnom.

    Csak azt tudom, hogy társra sose várt
    az én szívem, s lettél egyszerre társa,
    elvéve tőle életet s halált,
    hogy visszaadd másféle ragyogásra;
    hol bennem erdő volt: dúvad- s madár-had
    hazátlan csörtet villámtűz elől;
    és kunyhóm összedől,
    ha benne otthonod meg nem találtad.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Kosztolányi Dezső: Én feleségem, jó és drága-drága

    Én feleségem, jó és drága-drága,
    eddig neked dalt alig-alig írtam,
    mert nem bíztam tintában és papírban,
    s féltem, hogy elhull a szavak virága.

    Nem is vittelek tornyos frizurával
    fényes parkettre, kart-a-karba-öltve,
    ki csöndesen jöttél hozzám, e földre,
    sok fogcsikorgatáson, könnyön által.

    Külvárosokban jártunk, bús ebek közt,
    mikor az ősz nyugalmas, tiszta, síma
    mosollyal vérzett – áldott heroina –
    sírtunk a ködben, mélypiros sebek közt.

    Mit tudta a kultúr, fekélyes, úri
    népség, mi vagy te, s az a rongy, ki fennen
    hordozza a fejét a bálteremben,
    karján egy gyémánt-fülű, buta húri.

    Én nem hiszek a nőbe. Nem a kézbe,
    mely ad-vesz, a szájba – kis piros ajtó,
    most nevető, most bánatos-sóhajtó –
    a karba, amely integet igézve:

    de hittem a te két jó-jó szemedben,
    a két szemed mélyén horgonyt vetettem,
    én mindig a lélekbe-szembe hittem,
    most is hiszek, megálltam, várok itten.

    Nekem a jóság, a jó szerelem vagy,
    az életemmel járkálsz, ha velem vagy,
    de ha távol vagy, olyan szomorú vagy,
    akkor nekem a szenvedés, a bú vagy.

    Most is megmozdul e polgári otthon,
    olyan bitang már a költő kabátja,
    éjjel két nyomorék-karját kitárja,
    s feléd ölel ő is – szegény – busongón.

    Mert tett engem az élet hősi-vaddá,
    adott nekem aranyat, mirrhát, lázat,
    volt kenyerem a gőg meg az alázat,
    de csak te tettél krisztusi lovaggá,

    ki köntösét is megfelezi azzal,
    akit szeret. Érted téptem le álcám.
    A fájdalmat hoztad szépmívű tálcán,
    a szegénységet, kinccsel és vigasszal.

    Világok lázát mérik most a népek –
    s én egy higany-pont rebbenését várom,
    37,2… vagy 37,3…?
    s a pesti utcán is remegve lépek.

    Remegve nézek innen messze, hátra,
    oda, hol hóban ível föl a Tátra,
    s betegek fekszenek, lágyan merengve
    szájukban hőmérővel, téli csendbe.

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: Hitves

    Még hozzád vágyik egyre e beteg szív,
    és úgy követlek, mint sötét detektív,
    a pesti utcán, a budai lankán,
    kedves Ilonkám.

    De egyre jobban szállnak már az évek,
    fáradt szemünk a semmiségbe réved,
    és ami jön, az oly hűs és komorló,
    mint a koporsó.

    Az arcodon is feltűn néha-néha
    a fölség és a gyász reszkető árnyéka,
    s életre buzdítasz, halálra intesz,
    mint ama hitves,

    ki kőbe vésve áll a sírok ormán
    egy anya fájdalmával, és mogorván
    a sír hálószobáját nézi csendben
    s szeme se rebben.

    Mondd, mit tudsz erről, mindennek tudója,
    nő, kinek egy a szemfedő s a pólya,
    titokzatos alvótárs, földi vágyban
    s a hideg ágyban.

    Rejtélyes, aki immár szomorúnak
    mutatod arcod, húga te a búnak,
    beszéld el, mi az élet szörnyű titka
    és mi a kripta.

    Hitetlen én, ki senkibe se hittem,
    beléd fogódzom és kérdezlek itten,
    hová megyünk mi, élet koszorúsa,
    mélyszavú múzsa?

    Forrás: MEK