Címke: hegy

  • Reményik Sándor: Ama keskeny út

    A szálerdő már elmaradt,
    Most törpefenyő jő, s boróka,
    Az ösvény egyre keskenyebb, –
    Jövök, – ki tudja már mióta
    S megyek, – ki tudja meddig még.
    A célom – Isten tudja csak –
    Talán a semmi – tán az ég.

    Az ösvény egyre keskenyebb
    És egyre zengőbb a szívem.
    Úgy zeng, mint egy kristályharang.
    Pedig nem rázza senki sem.

    Még feljebb gyér fű és moha, –
    Majd puszta gránit, vagy bazalt,
    Szélkürtök héjja-riadója,
    Vagy síri csend, – minden kihalt.

    Jövök, nem tudom már mióta.

    Egy ismeretlen túlvilág már
    Fagyasztó áramot lehel.
    Megyek, – ki tudja meddig még.

    Ez tán a mennybemenetel.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos – Fénylik a hegy

    Tegnap még csak mosolygott. Most nevet.
    Ha felmennék, fény záporozna rám.
    Tenyerembe kitenném szívemet
    s a nap felé magasra tartanám.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: Téli reggel

    Ködben ember haladt.
    Páncélos hó harsant a súly alatt.
    Szakadt a fátyol: hegytetőre ért.
    Nap villogtatta bükkcserjén a dért.
    Gallyak hóbarlangjába cinke szállt,
    fény szédítette s egy napos titok,
    s dermedt rügy-csipkerózsikák között
    dalolt:
    – Nyitni fog, – nyitni fog, – nyitni fog!…

    Feje felett
    azúr-kék szajkó-toll csillant a fán
    s hókristályos lett kalap és kabát:
    a rikoltozva rebbenő madár
    leverte rá a cifra bükk havát.

    S amerre járt:
    hegyek ontották rá a napsugárt
    s hó-szikra kápráztatta – milliárd!…

    Köd várta lent.
    A ködbe visszament
    s házába tért derült aszkétaként.
    Két szemben a csodálkozás kigyúlt:
    – Sötét ember, honnan hozol ma fényt?

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Őri István: A hegy

    Édes szellő jött a hegyekből és
    elhozta a lombok suttogását,
    elhozta a jázmin illatát,
    a madarak dalát és a csendet.
    Elhozta a hó tiszta illatát is,
    a nap ragyogó fényét,
    a források habjait,
    a gyerekek énekét,
    az avar pihenését,
    az óvatos lépteket,
    a reményt és a szeretetet.

    Édes szellő jött a hegyek felől
    és elhozta hozzám a legöregebb Hegyet.

    Amikor a Hegy megérkezett,
    leült mellém a székre
    és beszélgettünk,
    mint minden este,
    amikor a nap már elbújt
    s az első csillagok félénken pislogtak
    a tiszta-kék égen.

    Az öreg Hegy sokat mesélt nekem,
    erőssé tett és bölccsé,
    mert a tudás erő,
    a látás bölcsesség.
    Lassan mesélt, hogy megértsem,
    és néha képeket is mutatott,
    eleveneket, szépeket,
    illatokkal, dalokkal teli képeket.

    Az öreg Hegy mesélt az emberekről is,
    akik nála laktak,
    énekelt a dalaikból,
    amelyek az Életről szóltak,
    elmondta a vágyaikat,
    amelyek erősek voltak
    és csak álmok maradtak.

    Mutatott árnyakat,
    mutatott fényt,
    elsóhajtotta az öreg fák lélegzetét
    és a sűrűben lakó madarak csipogását.

    S amikor a világ sötétbe burkolózott
    s csak a csillagok lesték kíváncsian
    a Hegy szavait,
    felállt, szólította a Szelet,
    felült a hátára és énekelt neki:

    „Édes Szellő, kedves Szellő,
    világokon átrepülő,
    későre jár, éji idő,
    szaladj velem, szaladj, Szellő!”

    A Szél pedig elmosolyodott,
    kitárta szárnyait,
    felröppent a magasba
    s vendégemet visszavitte a társai közé.
    Mert várták, szerették és tisztelték
    a bölcs öreg Hegyet.

    Én visszaültem a székre
    és vártam a másnap estét,
    amikor a Szél újra elhozza őt,
    hogy beszélgessünk.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kiss Kálmán – Üzenet a hegyről

    Ülök a hegyen, kezemben pohár,
    aranylón csillog boromban a nyár.
    A madárzajos csend oly ringató,
    s úgy csillámlik, mint odalent a tó.

    Itten akár én boldog is lehetnék,
    El-elmélázok, szíven üt az emlék.
    S felüvöltenék, mert nem vagy velem,
    egyetlen Drága, te vad, szertelen,
    gyönyör, gyöngédség, seb, sajgó hiány,
    dadog a szívem, annyira kíván.

    Ide idézem emlékalakod,
    hogy megöleljen, mert magam vagyok.
    Érzem a szádat, forró és puha,
    testeden most e szép táj a ruha.
    Ölébe fogad engemet e táj,
    bódulat ringat, már semmi se fáj.

    Forrás: Kisdióvendégház.hu/balaton-versek