https://verskucko.com

Címke: hegyek

  • Áprily Lajos: Zempléni táj

    Juhok, tócsák és zöld, zöld – mennyi rét!
    Túl hullámos, kúpos hegyek kísérnek.
    S az álom éjjel zsongást hoz, zenét:
    a ritmikus vulkán-csúcsok zenélnek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szerszenbaj Ebu: Fehér felhő

    Fehér felhő, mondd meg nekem,
    Áruld már el: honnan jöttél?
    Mikor a nap megcsókolta,
    Alatau csúcsán lettél?

    Hattyúfehér selyemsálként
    Lebbensz le a sziklás csúcsról.
    Leánykendő volnál talán,
    Szél cibált el messzi útról?

    Tán az Arka szép leánya
    Fehér selymét ragadta meg,
    Kapta-vitte tova a szél,
    Ahogy ült és éppen hímzett?

    Alatau lábától jött,
    Repítette kis kendőjét,
    Sarkaiba a kedvesem
    Kötötte be a levelét?

    Fehér felhő a szívemet
    Próbálgatja egy énekkel.
    Hogyha szél fúj, ringatózik,
    Mint otthon a gyapottenger.

    Ne nyargalj, szél, fehér felhőm,
    Fejem fölül el ne fújjad!
    Mintha vízen úszó hattyú,
    Társa legyen sziklás csúcsnak.

    Fehér felhő, mondd meg nekem,
    Honnan jöttél eme tájra?
    Hogyha látlak, eszembe jut
    Szép kedvesem fehér fátyla.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor – Szóló sziklák között

    Állottam a völgy fenekén,
    Szédületes sziklák szorosán,
    És néztem a mélyből
    Az égreszökő magasokba.
    Haragoszöld fenyveseken túl
    Meredek, nagy szürke falak,
    Tarkahomlokú, roppant sziklaapák
    Meredeztek elő
    Idegen magasokba.

    Nekem, állónak szűk út szorosán,
    Bújó völgy sárborított fenekén,
    Szirtekközi szélben
    Szólottak a sziklák.

    „Mit akarsz köztünk,
    Por gyermeke, szólj.
    Férgek fia, föld unokája,
    Mit akarsz a magasban,
    Sártaposó?
    Ez itt az erők kőszáli világa,
    A keménység kőbirodalma,
    Ez a sziklavilág.
    Itt semmi sem él,
    Füvet se, fenyőt se találsz,
    Ez itt a halál testvérbirodalma.
    Itten csak a felhők
    Bús tábora jár,
    Csak a förgetegek,
    Szilajon rohanó szelek ajka dalol
    Rettentő énekeket,
    Miket emberi fülnek
    Meghallani nem jó.
    Hangjukra a vér tüze megfagy,
    Fátyol fut a szemre,
    Kemény köveken
    Megcsúszik a láb.

    A sziklavilág nem az embereké.
    Ez itt az erők kőszáli világa;
    Férgek fia, sár unokája,
    Mit akarsz te közöttünk?”

    Így szóltak a sziklák.
    Felszökve helyemről
    Felkúsztam a kőmagasokba,
    És szívtam az ormi szelet,
    S megtelt a szívem
    A kemény nagyság,
    Az égreszökő nagy erők
    Érzéseivel.
    S leszálltam a völgybe,
    S hallottam verni völgynek
    Lágy szíve erét.
    És zöld puha pázsit ölén
    Csörgő kicsi forrás
    Kristály vize mellől:
    Az égreszökő magasokba,
    A sziklavilágba
    Úgy néztem föl, mosolyogva.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wass Albert: A bércek énekelnek

    Szeretett Apámnak ajánlom

    A bércek énekelnek.
    Hallottad már,
    mikor az esti-kék hegyek csoportja
    egy dörgedelmes ősvitába kezd?

    Halvány lilán mikor leszáll az est,
    s a völgyben puska robbant zord halált,
    hallottad már a félelmes zenét:
    az őserdők felharsogó szavát?

    A rianást, amely követve nyomba’
    a hang után a végtelenbe fáj,
    s fülekbe zúg: bujkáló idegen,
    a végtelen szentség előtt megállj!

    És a vadász, ki lent a szőke völgyben
    csodálkozva a bérctetőre torpad,
    vad félelmében énekelni kezd,
    s önhangjától ijedten összeborzad.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: GELLÉRTHEGY

    Paloták közé ékelt sziklatömb,
    Ki emelkedsz a vén Duna felett,
    Óriás, kit rokon itt nem köszönt,
    S akihez méltatlan a környezet,
    Oroszlán-szirt, ugrásra készülő
    Ki át akartad szökni a Dunát,
    S kin mosolyog az alant elmenő,
    Tudván, hogy úgy sem ugrod soha át,
    Gellért keresztjét békén hordozod.
    Zordonságod hetvenkedés csupán,
    A világ megalázta homlokod.
    Én üzenetet hoztam most neked,
    Üdvözletüket bízták énreám
    Nagyapáid: az erdélyi hegyek.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Alfred de Musset: Stanzák

    (Kosztolányi Dezső fordítása)

    Hogy szeretem a völgy ölében
    sötéten
    pompázó négy szárnyát az ében
    monostornak, mit fény fereszt!
    Mellette birtok, hol a báró
    immár ó
    kastélyán van egy csókra-váró
    szenteltvíztartó és kereszt!

    Ükei a hegyek hegyének,
    az ének
    titeket énekel, ti vének,
    szikár, komor emlékeink,
    a menny kövét hiába ontja,
    a csonka,
    ledőlt hegyláncok csorba csontja
    vagytok, agg templomok, ti mind.

    Szeretem, hogyha tornyotokban
    kilobban
    a villámfény s elül titokban,
    szeretem lépcsőtök sorát,
    mely mélyen kanyarog a falban,
    s ha dal van
    a templomban, ekhózza halkan
    az oszlop és pillér tovább.

    Ó, amikor üvölt morogván
    az orkán
    s tépi a hegy haját mogorván,
    mely őszies és sárga már
    hogy szeretem a vad kesergőt,
    az erdőt
    s a tornyot, ezt az ősi csertőt,
    mely mint egy gránit-szálfa áll.

    És szeretem vecsernye-tájon,
    hogy fájón
    vérzik az alkony és az álom,
    zárdák aranyrózsás nyilát!
    A gót oszlopsorok merengnek,
    és lentebb
    a jó, öreg atléta-szentek
    érettünk mondanak imát!

    Forrás: szeretem a verseket

  • Vachott Sándor – Balaton vidékén

    Az vagy, kies vagy, fénylő Balaton!
    Ölelve tartnak a part karjai,
    S mert mondhatatlan szép ezüst öled,
    El nem bocsátnak, a gyönyör miatt.

    Megáll a vándor csöndes partodon,
    S bár hűvös ősszel lásson tégedet:
    Fürödni benned élénk vágya jő.
    Midőn a nyájas este szétborong,
    Leszáll a holdnak szellemrésze rád,
    Leszáll a fényes csillagtáboré,
    És fenn az égen csak testök marad.

    Lágy habjaidnak búskomoly zaja
    Felkölti a szív mély sejtéseit.
    Szép vagy te, oh hullámzó Balaton!
    Közel hegyekről rád zöldellenek
    Végetlenül a jókedv bokrai,
    Mikről a bornak dús gyümölcse függ.

    De homlokodra tőn, óh Badacson,
    Az alkotó kéz sziklakoronát,
    Hogy légy királyné a hegyek között.
    Hadd nézzek én szét bérceid fokán.
    Előttem áll, mint összedőlt remény,
    Miként kirablott fészek, Szigliget.

    Az őszi nap bágyadt sugáriban
    Látom Csobáncot, Tátikát, Rezit,
    S a messzekéklő Szent Mihály hegyét.
    Költőd regéi, gyönyörű vidék,
    Örök zománcot vontanak reád.
    Az útazóra, látván váraid,
    Eltűnt időknek levegője száll.

    Víg Badacson még, víg és népes is:
    Szüretjein ki lenne szomorú?
    Régen keserge a szép Rózsa itt,
    A vén diófa már kiszáradott,
    Melynek tövében ült. És a rigók
    Csak vigalomnak hallják hangjait.

    Még összegyűlnek a termő hegyen,
    Szomszéd megyékből hölgyek és fiák.
    Bájlók a hölgyek, mint a táj maga,
    Szintoly igézők, mint szép Rózsa volt;
    De nincs komor bú arcaik felett.

    Szemök vidám, mint a szőlő szeme,
    Elénk daloktól zengnek ajkaik,
    S az éjszakákat táncban lejtik el:
    Im zeng az este víg zenéje már!
    Jertek, barátim, minket hí e hang!
    Örüljük át a holdvilágos éjt.

    S midőn a hajnal első fénye kél,
    Fogjunk kezünkbe habzó poharat,
    S éltessük e táj őszült dalnokát!

    Forrás: Kisdióvendégház.hu/balaton-versek