Paloták közé ékelt sziklatömb,
Ki emelkedsz a vén Duna felett,
Óriás, kit rokon itt nem köszönt,
S akihez méltatlan a környezet,
Oroszlán-szirt, ugrásra készülő
Ki át akartad szökni a Dunát,
S kin mosolyog az alant elmenő,
Tudván, hogy úgy sem ugrod soha át,
Gellért keresztjét békén hordozod.
Zordonságod hetvenkedés csupán,
A világ megalázta homlokod.
Én üzenetet hoztam most neked,
Üdvözletüket bízták énreám
Nagyapáid: az erdélyi hegyek.
Forrás: Szeretem a verseket
(Kosztolányi Dezső fordítása)
Hogy szeretem a völgy ölében
sötéten
pompázó négy szárnyát az ében
monostornak, mit fény fereszt!
Mellette birtok, hol a báró
immár ó
kastélyán van egy csókra-váró
szenteltvíztartó és kereszt!
Ükei a hegyek hegyének,
az ének
titeket énekel, ti vének,
szikár, komor emlékeink,
a menny kövét hiába ontja,
a csonka,
ledőlt hegyláncok csorba csontja
vagytok, agg templomok, ti mind.
Szeretem, hogyha tornyotokban
kilobban
a villámfény s elül titokban,
szeretem lépcsőtök sorát,
mely mélyen kanyarog a falban,
s ha dal van
a templomban, ekhózza halkan
az oszlop és pillér tovább.
Ó, amikor üvölt morogván
az orkán
s tépi a hegy haját mogorván,
mely őszies és sárga már
hogy szeretem a vad kesergőt,
az erdőt
s a tornyot, ezt az ősi csertőt,
mely mint egy gránit-szálfa áll.
És szeretem vecsernye-tájon,
hogy fájón
vérzik az alkony és az álom,
zárdák aranyrózsás nyilát!
A gót oszlopsorok merengnek,
és lentebb
a jó, öreg atléta-szentek
érettünk mondanak imát!
Forrás: szeretem a verseket
Az vagy, kies vagy, fénylő Balaton!
Ölelve tartnak a part karjai,
S mert mondhatatlan szép ezüst öled,
El nem bocsátnak, a gyönyör miatt.
Megáll a vándor csöndes partodon,
S bár hűvös ősszel lásson tégedet:
Fürödni benned élénk vágya jő.
Midőn a nyájas este szétborong,
Leszáll a holdnak szellemrésze rád,
Leszáll a fényes csillagtáboré,
És fenn az égen csak testök marad.
Lágy habjaidnak búskomoly zaja
Felkölti a szív mély sejtéseit.
Szép vagy te, oh hullámzó Balaton!
Közel hegyekről rád zöldellenek
Végetlenül a jókedv bokrai,
Mikről a bornak dús gyümölcse függ.
De homlokodra tőn, óh Badacson,
Az alkotó kéz sziklakoronát,
Hogy légy királyné a hegyek között.
Hadd nézzek én szét bérceid fokán.
Előttem áll, mint összedőlt remény,
Miként kirablott fészek, Szigliget.
Az őszi nap bágyadt sugáriban
Látom Csobáncot, Tátikát, Rezit,
S a messzekéklő Szent Mihály hegyét.
Költőd regéi, gyönyörű vidék,
Örök zománcot vontanak reád.
Az útazóra, látván váraid,
Eltűnt időknek levegője száll.
Víg Badacson még, víg és népes is:
Szüretjein ki lenne szomorú?
Régen keserge a szép Rózsa itt,
A vén diófa már kiszáradott,
Melynek tövében ült. És a rigók
Csak vigalomnak hallják hangjait.
Még összegyűlnek a termő hegyen,
Szomszéd megyékből hölgyek és fiák.
Bájlók a hölgyek, mint a táj maga,
Szintoly igézők, mint szép Rózsa volt;
De nincs komor bú arcaik felett.
Szemök vidám, mint a szőlő szeme,
Elénk daloktól zengnek ajkaik,
S az éjszakákat táncban lejtik el:
Im zeng az este víg zenéje már!
Jertek, barátim, minket hí e hang!
Örüljük át a holdvilágos éjt.
S midőn a hajnal első fénye kél,
Fogjunk kezünkbe habzó poharat,
S éltessük e táj őszült dalnokát!
Forrás: Kisdióvendégház.hu/balaton-versek
