A kisasszony állt a parton
búbánattal tele,
szívét a rózsa alkony
látványa nyűgözte le.
Kisasszony, ez ócska viccre
kár igazán a könny:
lemegy a nap emitt, de
ott hátul visszajön.
Forrás: Lélektől lélekig
A kisasszony állt a parton
búbánattal tele,
szívét a rózsa alkony
látványa nyűgözte le.
Kisasszony, ez ócska viccre
kár igazán a könny:
lemegy a nap emitt, de
ott hátul visszajön.
Forrás: Lélektől lélekig
Szent szövetségre lépett
szíveddel az én szívem;
erősen összesimultak,
mindenben egy hiten.
Jaj, csak a gyenge rózsát,
kebled virágdíszét,
csak ezt a szegény barátnőt
lapítottuk mi szét.
Forrás: Lélektől lélekig
Tudod mi a bánat?
Várni valakit ki nem jön el többé.
Eljönni onnan, hol boldog voltál,
S otthagyni szívedet örökké!
Szeretni valakit, ki nem szeret téged,
Könnyeket tagadni, mik szemedben égnek.
Kergetni egy álmot, soha el nem érni,
Csalódott szívvel mindig csak remélni!
Megalázva írni egy könyörgő levelet,
Szívdobogva várni, s nem jön rá felelet.
Szavakat idézni, mik lelkedre hulltak,
Rózsákat őrizni, mik elfakultak.
Hideg búcsúzásnál egy csókot koldulni,
Mással látni meg őt és utána fordulni.
Kacagni hamis lemondással,
Hazamenni, sírni könnyes zokogással.
Otthon átkönnyezni hosszú éjszakákat,
S imádkozni,
Hogy sose tudja meg
Mi is az a bánat.
A szív gyorsan elárulja önmagát,
De mást lát a két szemem,
Messze túl a könnyeken,
Hogy még mindig te vagy a mindenem.
Ha az kérdezné tőlem most valaki,
Mondjam meg mit jelentesz nekem?
Tán büszkeségből azt felelném,
Semmit, csak múló szerelem.
Elmegyünk majd egymás mellett,
S a két szemed rám nevet.
Kacagva köszöntelek én is,
De hangom kissé megremeg.
Mosolygok az utcasarokig.
Aztán, hogy elfordulok,
Fáradt szememhez nyúlok,
S egy könnycseppet elmorzsolok.
A válás mindig nehéz,
De rosszul ítélsz,
Nem bántam meg.
Bárhogy is volt, nem bántam meg.
Szívemben mindig lesz egy hely emlékednek.
Elfelejtem azt, hogy rossz vége lett
És csak az maradsz,
Ki engem boldoggá tett.
Elmentél tőlem kedves,
S én hagytam, hogy menj csak el.
Hiába lett volna minden,
Ki menni akar, engedni kell.
Mosolygott hozzá az arcom,
De mögé, már senki sem néz.
Játszani a közönyös embert,
Most látom csak mily nehéz.
Ha azt kérdezné most tőlem valaki,
Mondjam meg, mit jelentesz nekem?!
Egy pillanatra zavarba jönnék,
S nem tudnék szólni hirtelen!
S nagysokára mondanám halkan:
Semmiség, csupán az életem.
S nem venné észre rajtam senki sem,
Hogy könnyes lett a szemem!
Forrás: Lélektől lélekig
fordította Babits Mihály
Az asszony teste költemény,
mit különös ihletésben
írt be a természet csodás
emlékkönyvébe az Isten.
Igen! az ihlet szállta meg
s ringatta teremtő lázba,
s a merev, lázadó anyagot
művészileg leigázta.
Valóban, énekek-éneke
az édes asszonyi forma,
és mintha minden karcsú tag új
csodás-szavú versszaka volna.
Óh milyen isteni eszme ez,
a fehér nyak – hattyú-ringás!
hol a fürtös főgondolat,
a büszke fejecske, hintáz.
Két bimbó epigrammái élt
varázsol a mell csúcsára
s mily édes köztük a szigorú
sormetszet harmóniája!
De leginkább plasztikus hatást
a csípők stílusa ér el,
s a közbevetett helyecske se rossz
a fügefalevéllel.
S nemcsak elvont poéma ez:
húsa-vére van a dalnak,
keze-lába van; csókol, nevet,
s csengőn rímenek az ajkak.
Valódi költészet lehel itt!
Báj minden fordulatban!
S a dalnak s nőnek homlokán
a tökélynek bélyege rajt van.
Dicsérlek téged, óh uram,
s előtted a porba hajlok:
mi mind csak kontárok vagyunk
melletted, mennyei dalnok!
Dalodnak szépségeibe
hadd merülök áhítattal:
tanulmányozni nem szűnök azt
sem éjszaka, se nappal.
Igen! éjjel-nappal azt tanulom,
az időt is szánva mástól,
s lábszáram egyre vékonyodik
a sok-sok tanulástól.