Címke: Heinrich Heine

  • Heinrich Heine: Loreley

    Nem értem, a dal mit idéz föl,
    s hogy oly bús mért vagyok:
    egy régi, régi regétől
    nem szabadulhatok.

    Már hűvös az este; a Rajna
    nyugodtan folydogál;
    a hegycsúcs sugarasra
    gyúlt alkonypírban áll.

    Ott fenn ül – ékszere csillog –
    a leggyönyörűbb leány;
    aranyhaja messzire villog
    aranyfésűje nyomán.

    Aranyban aranylik a fésű,
    s közben a lány dalol;
    hatalmas zengedezésű
    varázs kél ajkairól.

    A hajósnak a kis ladikban
    szíve fáj, majd meghasad;
    nem le, hol a zátony, a szirt van –
    fel néz, fel a csúcsra csak!

    Végül ladikot s ladikost a
    mélységbe sodorja az ár…
    S hogy ez így lett, ő okozta
    dalával, a Loreley.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Heinrich Heine: Belzacár

    Az éjfél száll sasszárnyakon,
    pihen és hallgat Babilon.
    De hangos a királyi vár,
    lakomát ad most a király.

    Száz fáklya, zaj, zenebona,
    mulat a király udvara.
    Ül körben a ragyogó szolgahad,
    csillognak a bortól a poharak.

    Ujjongnak a szolgák, cseng a pohár,
    mert szereti hallani ezt a király.
    A király arca kipirul,
    a bortól hetyke lángra gyúl.

    S a láng vakon lobog bele,
    az eget gyalázza bűnös dühe.
    Hetvenkedik és dühe magasra csap,
    vele üvölt a szolgahad.

    A király büszkén rivall – siet
    a szolga, hozza a kincseket.
    S szikrázik arannyal a lakoma:
    kifosztva Jehova temploma.

    A király szentségtörő keze
    szent kelyhet emel színig tele.
    Fenékig üríti a poharát,
    s habot vet a szája, míg így kiált:

    Csak nevetek rajtad, Jehova –
    én Belzacár, Babilon ura!

    Az iszonyú szó alig hangzik el,
    rá titkos döbbenet felel.
    Csak elhal a hahota hirtelen,
    halotti csöndes a terem.

    De nézd csak, nézd, ó borzalom!
    Emberi kéz a fehér falon.
    És ír a fehér falon, ír a kéz,
    ír lángbetűt, aztán semmibe vész.

    A király belebámul a semmibe,
    megroggyan a térde, fehér a színe.
    Nem elég ide mágikus hatalom,
    megfejteni lángírást a falon.

    De Belzacárt udvari cselédhada
    megölte még az éjszaka…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Heinrich Heine – A kisasszony állt a parton

    A kisasszony állt a parton
    búbánattal tele,
    szívét a rózsa alkony
    látványa nyűgözte le.

    Kisasszony, ez ócska viccre
    kár igazán a könny:
    lemegy a nap emitt, de
    ott hátul visszajön.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Heinrich Heine – Szent szövetségre lépett

    Szent szövetségre lépett
    szíveddel az én szívem;
    erősen összesimultak,
    mindenben egy hiten.

    Jaj, csak a gyenge rózsát,
    kebled virágdíszét,
    csak ezt a szegény barátnőt
    lapítottuk mi szét.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Heinrich Heine: Bánat

    Tudod mi a bánat?
    Várni valakit ki nem jön el többé.
    Eljönni onnan, hol boldog voltál,
    S otthagyni szívedet örökké!
    Szeretni valakit, ki nem szeret téged,
    Könnyeket tagadni, mik szemedben égnek.
    Kergetni egy álmot, soha el nem érni,
    Csalódott szívvel mindig csak remélni!
    Megalázva írni egy könyörgő levelet,
    Szívdobogva várni, s nem jön rá felelet.
    Szavakat idézni, mik lelkedre hulltak,
    Rózsákat őrizni, mik elfakultak.
    Hideg búcsúzásnál egy csókot koldulni,
    Mással látni meg őt és utána fordulni.
    Kacagni hamis lemondással,
    Hazamenni, sírni könnyes zokogással.
    Otthon átkönnyezni hosszú éjszakákat,
    S imádkozni,
    Hogy sose tudja meg
    Mi is az a bánat.

    A szív gyorsan elárulja önmagát,
    De mást lát a két szemem,
    Messze túl a könnyeken,
    Hogy még mindig te vagy a mindenem.
    Ha az kérdezné tőlem most valaki,
    Mondjam meg mit jelentesz nekem?
    Tán büszkeségből azt felelném,
    Semmit, csak múló szerelem.

    Elmegyünk majd egymás mellett,
    S a két szemed rám nevet.
    Kacagva köszöntelek én is,
    De hangom kissé megremeg.
    Mosolygok az utcasarokig.
    Aztán, hogy elfordulok,
    Fáradt szememhez nyúlok,
    S egy könnycseppet elmorzsolok.

    A válás mindig nehéz,
    De rosszul ítélsz,
    Nem bántam meg.
    Bárhogy is volt, nem bántam meg.
    Szívemben mindig lesz egy hely emlékednek.
    Elfelejtem azt, hogy rossz vége lett
    És csak az maradsz,
    Ki engem boldoggá tett.

    Elmentél tőlem kedves,
    S én hagytam, hogy menj csak el.
    Hiába lett volna minden,
    Ki menni akar, engedni kell.
    Mosolygott hozzá az arcom,
    De mögé, már senki sem néz.
    Játszani a közönyös embert,
    Most látom csak mily nehéz.

    Ha azt kérdezné most tőlem valaki,
    Mondjam meg, mit jelentesz nekem?!
    Egy pillanatra zavarba jönnék,
    S nem tudnék szólni hirtelen!
    S nagysokára mondanám halkan:
    Semmiség, csupán az életem.
    S nem venné észre rajtam senki sem,
    Hogy könnyes lett a szemem!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Heinrich Heine: Énekek éneke

    fordította Babits Mihály

    Az asszony teste költemény,
    mit különös ihletésben
    írt be a természet csodás
    emlékkönyvébe az Isten.

    Igen! az ihlet szállta meg
    s ringatta teremtő lázba,
    s a merev, lázadó anyagot
    művészileg leigázta.

    Valóban, énekek-éneke
    az édes asszonyi forma,
    és mintha minden karcsú tag új
    csodás-szavú versszaka volna.

    Óh milyen isteni eszme ez,
    a fehér nyak – hattyú-ringás!
    hol a fürtös főgondolat,
    a büszke fejecske, hintáz.

    Két bimbó epigrammái élt
    varázsol a mell csúcsára
    s mily édes köztük a szigorú
    sormetszet harmóniája!

    De leginkább plasztikus hatást
    a csípők stílusa ér el,
    s a közbevetett helyecske se rossz
    a fügefalevéllel.

    S nemcsak elvont poéma ez:
    húsa-vére van a dalnak,
    keze-lába van; csókol, nevet,
    s csengőn rímenek az ajkak.

    Valódi költészet lehel itt!
    Báj minden fordulatban!
    S a dalnak s nőnek homlokán
    a tökélynek bélyege rajt van.

    Dicsérlek téged, óh uram,
    s előtted a porba hajlok:
    mi mind csak kontárok vagyunk
    melletted, mennyei dalnok!

    Dalodnak szépségeibe
    hadd merülök áhítattal:
    tanulmányozni nem szűnök azt
    sem éjszaka, se nappal.

    Igen! éjjel-nappal azt tanulom,
    az időt is szánva mástól,
    s lábszáram egyre vékonyodik
    a sok-sok tanulástól.