Ki tudja, hány perc, hány óra, hány nap az élet?
Őszintén remélem: mielőtt életem végére ér,
lesz még szerencsém ölelni, szeretni téged.
Eljössz-e egy nap szerelmemért?
Semmit nem várok,
csak remélek, s miként az óramutató az órán, mendegélek…
Ha már nem lesz holnap, én attól sem félek,
nem fáj a szív, ha nem dobog és nincs benne élet.
De ma még itt vagyok – és még élek,
szeretlek, míg a nap ragyog az égen…
Forrás: Lélektől lélekig
Tudd meg: szabad csak az, akit
szó nem butít, fény nem vakít,
se rang, se kincs nem veszteget meg,
az, aki nyíltan gyűlölhet, szerethet,
a látszatot lenézi, meg nem óvja,
nincs letagadni, titkolni valója.
Tudd meg: szabad csak az, kinek
ajkát hazugság nem fertőzi meg,
aki üres jelszókat nem visít,
nem áltat, nem ígér, nem hamisít.
Nem alkuszik meg, hű becsületéhez,
bátran kimondja, mit gondol, mit érez.
Nem nézi azt, hogy tetszetős-e,
sem azt, kinek ki volt, és volt-e őse,
nem bámul görnyedőn a kutyabőrre
s embernek nézi azt is, aki pőre.
Tudd meg: szabad csak az, aki
ha neve nincs is, mégis valaki,
vagy forró, vagy hideg, de sose langyos,
tüzet fölöslegesen nem harangoz,
van mindene, ha nincs is semmije,
mert nem szorul rá soha senkire.
Nem áll szemébe húzott vaskalappal,
mindég kevélyen szembe néz a Nappal,
vállalja azt, amit jó társa vállal,
és győzi szívvel, győzi vállal.
Helyét megállja mindég, mindenütt,
többször cirógat, mint ahányszor üt,
de megmutatja olykor, hogy van ökle…
szabad akar maradni mindörökre.
Szabadság! Ezt a megszentelt nevet
könnyelműen, ingyen ajkadra ne vedd!
Tudd meg: szabad csak az,
aki oly áhítattal mondja ki,
mint Istenének szent nevét a jó pap.
Szabad csak az, kit nem rettent a holnap.
Ínség, veszély, kín meg nem tántorít
és lelki béklyó többé nem szorít.
Hiába őrzi porkoláb s lakat,
az sose rab, ki lélekben szabad.
Az akkor is, ha koldus, nincstelen,
gazdag, hatalmas, mert bilincstelen.
Ez nem ajándék. Ingyen ezt nem adják,
hol áldozat nincs, nincs szabadság.
Ott van csupán, ahol szavát megértve
meghalni tudnak, és élni mernek érte.
De nem azért dúlt érte harc,
hogy azt csináld, amit akarsz,
s mindazt, miért más robotolt,
magad javára letarold,
mert szabadabb akarsz lenni másnál.
A szabadság nem perzsavásár.
Nem a te árud. Milliók kincse az,
mint a reménység, napsugár, tavasz,
mint a virág, mely dús kelyhét kitárva
ráönti illatát a szomjazó világra,
hogy abból jótestvéri jusson
minden szegénynek ugyanannyi jusson.
Míg több jut egynek, másnak kevesebb,
nincs még szabadság, éget még a seb.
Amíg te is csak másnál szabadabb vagy,
te sem vagy még szabad, te is csak…
gyáva rab vagy.
Forrás: Lélektől lélekig
Szívem falán a gond sötétlik,
Egy árny a hófehér falon:
Óh, megöregszel te is egyszer,
Én édes, szőke angyalom.
A szőke haj ezüstre válik,
Barázdás lesz a homlokod,
És csókos ajkad pírja elvész
S a szíved halkabban dobog.
És benne mélyen eltemetve
A régi, régi szerelem,
És szenvedélytelen, szelíden
Fogsz társalogni énvelem.
Igérd meg azt, hogy kezed akkor
Kezemből vissza nem veszed,
S szeretni fogsz majd akkor is még,
Mikor már én is vén leszek.
Igérd meg azt, hogy megbocsátod,
Hogy oly nagyon szerettelek,
Hogy rácsókoltam ajakadra
Sok év alatt a zord telet.
Igérd meg azt, hogy megbocsátod,
Hogy elhervadtál keblemen,
Hogy másnak senkije se voltál,
Csak nékem voltál mindenem.
Igérd meg azt, hogy szemrehányást
Szíved magadba nem fogad
S nem kéri tőlem soha vissza
Aranyos ifjúságodat.
Forrás: DIA — PIM
Örömöd, keserved,
Mindazt, mi benned vágy és gondolat,
Álom, harag, reménység, tréfa, gond,
Magadba fojtsd a három év alatt,
Némán viseld, és senkinek se mondd!
Mikor nevetnél vagy jajongva sírnál,
Légy néma, mint a börtön éje,
Mint elhagyott kút moha-lepte mélye,
Légy néma mindig! Némább légy a sírnál.
Magad mondottad, nem felejtem el:
Tudsz tűrni bajt, csapást viselni bátran,
Nemcsak beszélsz, de hallgatsz is, ha kell.
Most kell! A szájadat lezártam.
Kellett a csókom?… Alamizsna?… Kegy?…
Hogy véle holnap már eldicsekedj,
S tódítva cifrázd kalandos meséid?
Hallgatni fogsz! Hallgatni három évig!
Doromboló szerelmi zsoltár
Muzsikájával ostromoltál,
Adtál rubintot és zafírt. Siket
Fülembe sóhajtottál rímeket,
Kértél még asszonyodnak is! Remek!
Sokat kínáltál, mégsem eleget!
Ha állod azt, amit fogadtál,
Szót, hangot eltemetve, némán
Gondolsz keserves három évig énrám:
Mit csókomért cserébe kértem,
A hallgatásodat talán megértem.
Szebben beszél majd minden ékszerednél.
Hallgatsz-e? Mondd!
Kattints a címre a teljes vershez!
Hidd el, az emberek buták.
Szidnak, lenéznek, mert bakó vagyok,
És a világért sem hinnék, hogy az,
Mi másnak szép: az asszony, a tavasz,
A nap, a csillag nékem is ragyog.
Ha nem muszáj, légynek se ártok.
Köztünk marad… a vérontást utálom.
A pallosom karomnak idegen.
A csöndet szeretem, meg a virágot,
Galambok közt, virágos szigeten
Békés családi kör az álmom.
Derű és nyugalom, parányi házban…
Az élet szép. Tenéked magyarázzam?
Szeressük egymást! Isten arra rendelt.
De annyi baj, gond nyomja ma az embert,
Nyögünk adót, aszályt és háborút,
A legtöbbnek falat kenyér se jut.
Kevés a méz, és sok a medve.
Ki él ma abból, amiből szeretne!
Így értsd meg azt, hogy én szelíd, költői lélek,
Bakónak álltam, s a halálbul élek.
Nekem a kézszorítás nem elég
És nem elég az olvadó tekintet,
Hogyha szeretsz, légy jó és bőkezű,
Adj nékem dúsan, tékozolva mindent.
A karcsú test vakító kincseit,
Az ölelést, mely fojtogat, megéget,
Mindent, egészen, őrülten, vakon,
Minden szerelmet, jóságot, hűséget.
Mindent! Ha szenvedsz is belé, de tűrd,
Hogy ifjúságodat mindenből kifosszam,
Csak az enyém légy, egyedül enyém,
Urnőm a jóban, rabszolgám a rosszban!
Ne sírj, ha szánnak, ha körülkígyóz
Az óvatos nők mérges suttogása,
Hogyha szeretsz, ne szégyeld és ne rejtsd,
Szeress! Szeress úgy, hogy mindenki lássa!
Imádj! Bálványozz! Istened legyek,
S más Istenektől a szíved ne féljen!
Légy büszke rám és arra, hogy szeretsz,
Nézz a világba gőgösen, kevélyen!
Hírdesd, dalold, kacagd, sírd, hogy szeretsz,
S hogy mindörökre a tiéd szerelmem!
Hogy félve nézzen minden nő reád,
És minden férfi engem irigyeljen!
Tudod-e még a régi nőket?
Fáj még, hogy el nem érted őket?
Üres fejű, kóc-lelkű bábuk,
Szájuk piros volt, szép a lábuk.
Jöttek, ragyogtak, megigéztek,
Te meg dadogtál, mint a részeg,
Azt hitted akkor, túl nem éled,
Hogy mással hálnak, nem tevéled,
Gőgös királynők, tiszta hattyúk…
Talán még sírtál is miattuk.
Hányszor motyogtad zagyva lázban:
„Nem jól csináltam, elhibáztam.
Tovább kellett vón könyörögni,
S jól járok én is, mint a többi.
Megkóstolom jóízű húsát,
Nem ölne meg a szomorúság.”
És hajtogattad még sokáig:
„Egyik bolond volt, rongy a másik,
Álmatlan éjjelt, szép szerelmet
Sem ez, sem az nem érdemelt meg.”
Gőgös királynők, tiszta hattyúk?
Hamar leszállt az alkonyatjuk.
Egy év… vagy öt-hat… s fényevesztett
hazug bűbájuk kopni kezdett.
Jaj, hova lett a sok parázna,
Friss fiatal test vad varázsa?
Izzó nyarukra hűvös ősz ült,
Sok meghízott… egy meg is őszült,
Templomba jár ma, vén boszorkány…
Szívedben elcsitult az orkán.
Tudod-e még a régi nőket?
Szeretted és gyűlölted őket.
Aztán te is vénülni kezdtél,
Elszáll az élet, ugye, testvér?
Nem vagy te már a régi éhes.
Hány éves is vagy? Hatvanéves?
Mire reád köszönt a hetven,
Csak temetőt látsz vén szívedben.
Itt nyugszik egy nő… ott megint egy…
Jó volt-e, rossz-e… végre mindegy!
Ama régi jó Villon mester modorában
Karácsony este. Fekete karácsony.
Foltos a lelkünk, ráült a penész.
Kályhánk kihűlt, fukar tüze kilobbant,
A fagyos hold az ablakon benéz.
Néptelen utcák, álmos, ócska házak
Szomorú csöndje bágyasztón fon át…
Ki adja vissza a szegény világnak
A régi jó idők karácsonyát?
A régi jó idők! Telt szénre, fára,
Garasért vettünk örökzöld fenyőt,
Víg gyertya égett, kis csengő csilingelt,
És jött az angyal vacsora előtt.
Ma nincs se fa, se vacsora, se angyal,
Csak gyűlölet van, átok, babonák…
Ki adja vissza a szegény világnak
A régi jó idők karácsonyát?
Gyermekzsivajgás, égő, piros arcok,
Olcsó ajándék, drága örömök…
Ma úr a széthúzás, király az éhség,
Az utcasarkon koldus könyörög,
A neve: Jókedv, Hajléktalan, árva,
Többé e földön nem leli honát.
Ki adja vissza a szegény világnak
A régi jó idők karácsonyát?
Ajánlás
Ti híresek, ti nagyjai a földnek,
Bölcsek, vezérek és diktátorok,
Kiszáradt szemmel meddig nézitek még,
Hogy áll a föld, csak a nyomor forog?
Siket fülekkel meddig hallgatóztok?
Még nem elég a könny, a jaj, a vád?
Adjátok vissza a szegény világnak
A régi jó idők karácsonyát!
A humorista olyan ember,
ki humort űz szakértelemmel,
fején kalappal, vagy anélkül
humorizál, míg belekékül.
Fején anélkül, vagy kalappal
humort bocsát ki éjjel-nappal,
van ezer élce, adomája…
Jóságos ég, be ronda pálya!
Midőn a humorista reggel
tizenkét óra tájban felkel,
azonnal egy kis cikket forral
és nyakonönti friss humorral.
Hogy könnyítsen a fáradt elmén,
kissé a kávéházba elmén,
ujjal mutatnak ott reája…
Jóságos ég, be ronda pálya!
A kávéházban megebédel,
s ha elkészült a feketével,
folytatja azt a humoreszket,
amelybe reggel belekezdett.
Hogy könnyítsen a fáradt elmén,
egy másik kávéházba elmén,
hol asztaltársasága várja…
Jóságos ég, be ronda pálya!
Rosszkedvüen, morogva lép be,
mert nem jut semmi az eszébe,
hanem azért új cikket forral
és nyakonönti friss humorral.
Ahogy az élclapokban festik,
a tollat rágja késő estig,
és fáj a gyomra, fáj a mája…
Jóságos ég, be ronda pálya!
Hogy könnyítsen a fáradt elmén,
most végre vacsorázni elmén,
utána ismét cikket forral,
és nyakonönti friss humorral.
Az agya zúg, a keze reszket,
míg azt a rongyos humoreszket
az agya mélyéből kivájja…
Jóságos ég, be ronda pálya!
A vacsorát, hogy befejezte,
egy újabb kávéházba kezd be,
még egy utolsó cikket forral,
és nyakonönti friss humorral.
Kell a humor reggelre, holnap
a sok-sok nyájas olvasónak,
ki a kávéhoz megkivánja…
Jóságos ég, be ronda pálya!
És átkozódva, nyögve, sírva,
éjfélig végre meg is írja.
A cikk, mit reggel óta forral,
most le van öntve friss humorral.
Örvendve tolla győzedelmén,
egy végső kávéházba elmén,
pilláit ott álomra zárja…
Jóságos ég, be ronda pálya!
Az este jöttem Soroksárról,
Természetesen, hogy gyalog,
Most legelőször vagyok itt benn,
És piros almát árulok.
Édesanyámnak megigértem,
Hogy magamat itt jól viselem,
És kerülöm a katonákat,
Ha szóba állanak velem.
Amint a pesti vámhoz értem,
Ott a finánc már jött elébem:
„Csók nélkül, angyalom, be nem mész!”
Így szólt a pénzügyőri szemlész.
Hallgattam a szavára én,
Én ostoba, én ostoba!
De megvigasztalt az a tény,
Hogy finánc volt s nem katona.
Elmúlt a pénzügyőri szemle,
És hogy tovább lejtettem én,
Már újra egy katona féle
Nyájas mosollyal jött felém,
Fején sisak, az oldalán kard,
Nyakán ezüstből volt a szám,
„Ez katona” – mondok magamba,
Pedig hát rendőr volt csupán.
Míg a ruháját megcsodáltam,
Megcsípte nyájasan vállamat:
„A csókod édes, adj belőle!”
Így szólt a pesti rendnek őre.
Hallgattam a szavára én,
Én ostoba, én ostoba!
De megvigasztalt az a tény,
Hogy rendőr volt s nem katona.
Ahogy mindig beljebb kerültem,
Jött sorra még nem egy, de húsz
Ezüst sujtásos pomp funéber,
Villanyvasúti kalauz,
Bankszolga, portás és tűzoltó,
És vígszínházi jegyszedő,
Liftes legény egy nagy hotelbul,
És automobil-vezető.
Ez így ment folyton szakadatlan,
Ők csókot kértek, én meg adtam.
Majd az anyámnak elmesélem,
Hogy semmitől azért ne féljen.
Hallgattam a szavukra én,
Én ostoba, én ostoba!
De megvigasztal az a tény,
Hogy minden volt, de nem volt katona.
