Anyuban azt nem bírom,
hogy mindenre tud mondani
valami okosat.
Ha azt mondom,
hogy minden olyan unalmas,
hogy semmi kedvem suliba menni,
hogy utálom Kerstint,
hogy szorít az új trikóm,
ő már mondja is,
hogy majd megjön a kedvem,
hogy tegnap még szerettem Kerstint,
és hogy vegyél fel másik trikót!
Az ember még csak nem is unatkozhat
nyugodtan.
Forrás: Lélektől lélekig
„Az időjárás az az állapot,
amire mindenki panaszkodik,
de senki sem csinál semmit ez ügyben.”
Forrás: Mark Twain
Szürke buszokból ömlik ki a hajnal
hűvös és párás homlokú hada,
zörgő rekeszek közt pille-sóhajjal
úszik a kenyér meleg illata.
Roppan a tejboltban a kifli, lassú,
langy kortyokban lényegül át a tej.
Anyja karján egy gyerek messzehangzó
ébredésére mozdony-kürt felel.
Népes és gyors és otthonos az utca.
Aki most még tömény álmát alussza,
annak a kép délre porrá pereg szét:
egy kék köpenyes férfi söpri össze,
együtt a friss széllel, halkan fütyülve,
a tegnap lomhán kóválygó szemetjét.
Forrás: Lélektől lélekig
Csak apró vágyakkal él az ember.
Beéri azzal, ha ágyát megvetik,
ha az éjre ráköszön a reggel,
s ha ősszel eső, télen a hó esik.
Mert mivégre az ezernyi álom,
hogyha újra és újra ébredni kell?
Hiába lépne át minden határon,
kivel a sorsa egyre felesel.
Megtanul hát örülni a fénynek,
a nyugvó Napot két szemébe zárja,
tenyerében még érintések égnek
emlékezve néhány régi nyárra.
Megérti, mit susognak a hársak,
s miről zakatolnak messzi vonatok,
hinni tud tükre szelíd mosolyának,
s nem bánja meg sosem a tegnapot.
Míg az ember apró vágyakkal él,
megbékél korral, idővel és csenddel,
esőcseppet, s nem óceánt remél –
tenyerében elférhet a tenger.
Forrás: Szeretem a verseket
Ott ült az ablak mellett.
Emlékszem, varrt szegény.
A tű parányi sebet ejtett
napbarnított kezén.
Tizennyolc éves voltam,
ki még semmit sem látott,
s megváltani készültem
gőgösen a világot.
Ahogy anyámra néztem,
egyszerre megviláglott:
nem csak kereszthalálért,
szürke napok sodráért is
lehet ember áldott.
Forrás: Lélektől lélekig
Várok rád tereken, utcán,
a megbeszélt helyeken.
Kezemben szál cigarettám
ragyog és ég melegen,
elhamvad, s újra kinyílik,
mint éveken át a virágok.
A megbeszélt helyeken mindig
állok és várok.
Tudom, hogy vár minden a földön:
rétek esőt, fényt a kalászok,
őzek a nyárt; sárga bőröndöm
álma a szép utazások;
a gyerek várja, hogy felnő,
a felnőtt a holnapokat,
öreg a sírt, nép a derengő
új századokat.
Mégis – legyen példa akármi –
haragszom, hogyha te késel;
bosszant, hogy állni kell, várni,
s fogadkozom persze elégszer.
Így, harcban a zajjal, a csenddel,
szívemben mély zene zúg:
„Mire képes néha az ember,
hogy várni így tud.”
Elhúznak a felhők; a percek
futnak csattos karomon.
De jössz – a sétány, hallom, mint perceg,
jössz a kavicsos sárga úton.
Tündér… már itt vagy, a vállam
érinti kezed szelíden,
s megtöltöd, mint fémet az áram,
egyszerre szívem.
Pironkodsz, mentegetődzöl:
fodrász, szabó, közlekedés…
Most kellene teljes erőmből
szólni, hogy bánt az egész.
De oly szép vagy, s szép ez a reggel,
a város és benne az út,
hogy én csodálnám, ha lenne még ember,
ki ennyi szépért, jóért türelemmel
várni se tud.
Forrás: Verspatika
Ha mindig együtt lennénk, és ha mindig
egymásba kapaszkodnánk, mint egy furcsa
szörny, kettőnknek elég is lenne, untig
elég, két szem, két kar, két láb, hogy újra
meg újra, összetartva s összeszokva,
végigjárhassuk napi útjainkat,
s míg egyik kéz az üres szatyrot fogja,
a másik kéz lekapcsolja a villanyt,
s míg egyik láb a lépcsőt tapogatja,
a másik láb a testet megtámasztja,
s mit egyik szem lát, azt látja a másik
kora reggeltől késő éjszakáig,
ha egyek lennénk, mindhiába mennénk
akárhová: ott is magunkra lennénk.
Forrás: Szívzuhogás
Nagykabátom zálogházban,
svájcisapkám elveszett,
szeretőmet másnak adtam,
új szeretőt nem lelek.
Kószálok a verőfényben,
sugárral fölbetűzött
ropogó zöld szél a pénzem,
röpköd ujjaim között.
Forrás: PIM
