https://verskucko.com

Címke: hétköznapok

  • Sárhelyi Erika – Hétköznapi józanság

    Csak apró vágyakkal él az ember.
    Beéri azzal, ha ágyát megvetik,
    ha az éjre ráköszön a reggel,
    s ha ősszel eső, télen a hó esik.

    Mert mivégre az ezernyi álom,
    hogyha újra és újra ébredni kell?
    Hiába lépne át minden határon,
    kivel a sorsa egyre felesel.

    Megtanul hát örülni a fénynek,
    a nyugvó Napot két szemébe zárja,
    tenyerében még érintések égnek
    emlékezve néhány régi nyárra.

    Megérti, mit susognak a hársak,
    s miről zakatolnak messzi vonatok,
    hinni tud tükre szelíd mosolyának,
    s nem bánja meg sosem a tegnapot.

    Míg az ember apró vágyakkal él,
    megbékél korral, idővel és csenddel,
    esőcseppet, s nem óceánt remél –
    tenyerében elférhet a tenger.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Kamarás Klára: Elégia

    Ott ült az ablak mellett.
    Emlékszem, varrt szegény.
    A tű parányi sebet ejtett
    napbarnított kezén.

    Tizennyolc éves voltam,
    ki még semmit sem látott,
    s megváltani készültem
    gőgösen a világot.

    Ahogy anyámra néztem,
    egyszerre megviláglott:
    nem csak kereszthalálért,
    szürke napok sodráért is
    lehet ember áldott.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Simon István: Várok rád

    Várok rád tereken, utcán,
    a megbeszélt helyeken.
    Kezemben szál cigarettám
    ragyog és ég melegen,
    elhamvad, s újra kinyílik,
    mint éveken át a virágok.
    A megbeszélt helyeken mindig
    állok és várok.

    Tudom, hogy vár minden a földön:
    rétek esőt, fényt a kalászok,
    őzek a nyárt; sárga bőröndöm
    álma a szép utazások;
    a gyerek várja, hogy felnő,
    a felnőtt a holnapokat,
    öreg a sírt, nép a derengő
    új századokat.

    Mégis – legyen példa akármi –
    haragszom, hogyha te késel;
    bosszant, hogy állni kell, várni,
    s fogadkozom persze elégszer.
    Így, harcban a zajjal, a csenddel,
    szívemben mély zene zúg:
    „Mire képes néha az ember,
    hogy várni így tud.”

    Elhúznak a felhők; a percek
    futnak csattos karomon.
    De jössz – a sétány, hallom, mint perceg,
    jössz a kavicsos sárga úton.
    Tündér… már itt vagy, a vállam
    érinti kezed szelíden,
    s megtöltöd, mint fémet az áram,
    egyszerre szívem.

    Pironkodsz, mentegetődzöl:
    fodrász, szabó, közlekedés…
    Most kellene teljes erőmből
    szólni, hogy bánt az egész.
    De oly szép vagy, s szép ez a reggel,
    a város és benne az út,
    hogy én csodálnám, ha lenne még ember,
    ki ennyi szépért, jóért türelemmel
    várni se tud.

    Forrás: Verspatika

  • Markó Béla: Győzelmes együttlétünk

    Ha mindig együtt lennénk, és ha mindig
    egymásba kapaszkodnánk, mint egy furcsa
    szörny, kettőnknek elég is lenne, untig
    elég, két szem, két kar, két láb, hogy újra

    meg újra, összetartva s összeszokva,
    végigjárhassuk napi útjainkat,
    s míg egyik kéz az üres szatyrot fogja,
    a másik kéz lekapcsolja a villanyt,

    s míg egyik láb a lépcsőt tapogatja,
    a másik láb a testet megtámasztja,
    s mit egyik szem lát, azt látja a másik

    kora reggeltől késő éjszakáig,
    ha egyek lennénk, mindhiába mennénk
    akárhová: ott is magunkra lennénk.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Ágh István: Te sem vagy barátom

    Fölfedezlek itt-ott,
    ácsorgunk a forgalomban,
    éppen úgy mint régen
    benzinbűzös kék vadonban,

    éppen úgy mint régen,
    kezünkben boros pohár van
    szőlőhegyi estén,
    gyertyavilág hintójában,

    de mosoly-álarccal,
    de unalmas áltatással.
    Műanyag kabátod
    zúg sok elhúzó kabáttal

    más világba, honnan
    barát nem tért vissza senki,
    csak ellenségedet
    nem tudod soha feledni.

    Te sem vagy barátom,
    hiába is képzelődöm,
    kevesebb a társam,
    eggyel több az ismerősöm.

  • Ágh István: Könnyelmű vers

    Nagykabátom zálogházban,
    svájcisapkám elveszett,
    szeretőmet másnak adtam,
    új szeretőt nem lelek.

    Kószálok a verőfényben,
    sugárral fölbetűzött
    ropogó zöld szél a pénzem,
    röpköd ujjaim között.


    Forrás: PIM

  • Szabó Lőrinc: Hiányzó köznapok

    Talán gyors bukás lett volna veled
    élnem: most mégis ez a legnagyobb
    fájdalmam, a mulasztás: az, ahogy
    lemondó büszkeséged szenvedett
    s ahogy titkolta! Nyugodt életet
    kívántunk, s bár sorsunk többet adott,
    hiányzott csókunkból a köznapok
    üdve-terhe, a próbált szeretet
    közele, rend, biztonság: ami nagy volt,
    az a szüntelen újuló kaland volt,
    melyre annyian vágynak: összekapcsolt,
    de szét is törte boldog éveid:
    be szánalmas az élet, be irigy,
    hogy egyféle csak és hogy oly rövid!

    Forrás: DIA

  • Baranyi Ferenc: Valami mindig közbejön

    Valami mindig közbejön: távolban tengő vén apádnak
    sós parlaggá szikesedett magánya fehérlik utánad,
    futnál hozzája bűntudattal, autóbuszon vagy gőzösön,
    futnál hozzája szüntelen, de
    valami mindig közbejön.

    Valami mindig közbejön: mosolyognál az elesettre,
    s nem lelné arcodon helyét a köznapok csip-csup keserve,
    a csüggedőkre biztatón, a lányokra ingerkedőn
    mosolyognál szíved szerint, de
    valami mindig közbejön.

    Valami mindig közbejön: lehetne felbújtó az álom,
    s nem csillapító szunnyadás koncul kapott, kényelmes ágyon,
    álmodhatnál egy igazit vetetlen, parttalan mezőn,
    álmodhatnál, mert volna mit, de
    valami mindig közbejön.

    Valami mindig közbejön: forró igazra nyílna ajkad,
    de mielőtt kimondanád, engedsz a langyos féligaznak,
    hisz a gyereknek bunda kell, meg kiscipő is télidőn,
    lehetnél hős, nem csak derék, de
    valami mindig közbejön.

    Valami mindig közbejön: létfontosságú semmiségek
    miatt halasztjuk mindig azt, mi életté tenné a létet,
    pedig adódna még idő kifogni az adott időn,
    igen, adódna még idő, de
    valami mindig közbejön.