Azt hittem, hogy világ csudája vagy,
őrjöngés, álom, nyíló végtelen,
ma azt tudom, hogyha nem vagy velem
nem vagyok, nem játszom, nem létezem,
felhők fehérje a szemembe fagy…
Azt hittem, hogy a világ csudája vagy,
de annál sokkal fontosabb.
Forrás: Lélektől lélekig
Szerettem volna adni,
de nem volt: mit.
Szerettem volna kapni,
de nem volt: kitől.
Szerettem volna enni,
de üres volt a tányér.
Szerettem volna menni,
de nem volt: hová.
Szerettem volna halni,
de a Halál kitért.
Szerettem volna élni,
de nem volt: miért.
1924. szeptember 10.
Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár
Szeretném elmondani végre egyszer,
mi vagy nekem. –
Megcsöndesedtem, nem verekszem
többé, várom türelmesen,
hogy gazdag terveit betöltse
életemmel a szerelem.
Fáj a hiány szívemben, restelem,
hogy ember így vagyok,
hogy lelkemen és testemen
a csonkaság sajog –
de rendelés ez, jogerős ítélet,
nem lázadok.
Nem lázadok, csak mentem magamat,
ahogy lehet,
csak illő társamat
fürkészem a hiú magány helyett,
aki ölében és kezében
ajándékot számomra rejteget.
Szeretném elmondani végre, végre,
mi vagy nekem –
hát így terelt hálóm elébe
a gondos szerelem,
hogy fönnakadva gyönge szálain,
maradj velem.
Tőled már a viharok elszaladtak;
szelíd verő
fényezte békés vonalát utadnak,
a nyugalom, e fő erő
lengett lényed körül,
mint sérthetetlen levegő. –
Szél támad, és elvinni készül,
emelgeti a szoknyád,
beteg vagyok a rettegéstül,
zokogva borulok rád:
úgy őrizlek, mint gyáva börtönőr
szökni-akaró foglyát.
Ijesztenélek a világgal:
mi lesz, ha nem véd
az én hűségem? kis virágos ággal,
mi lesz veled? – károdra tennéd.
Ijesztenélek, – s panaszkodom inkább:
romjaimon tekints szét!
Szél támad, és elvinni készül –
nyomaidon bedől
az is, mi eddig ép volt, s meg nem épül
többé se ég, se föld,
mindenfelől a hiány szakad rám,
– te óvsz mindenfelől.
Szeretném elmondani végre egyszer,
mi vagy nekem,
most, amikor már húzódol, menekszel,
s nehéz fejem
horgadva várja: koszorúzza meg már
a szerelem.
Forrás: Lélektől lélekig
Elmentél, s megnémult a táj. Halott erdők
mélyébe tűnt az eddig oly vidám visszhang
s ott hangtalan zokogva nem figyelt többé
hívó szavamra, nem akarta napfényes
örömmel visszamondani neved, melyre
tegnap még együtt s boldogan tanítgattuk.
A délután biztató zöldje elsápadt,
a friss vadrózsa összecsukta bimbóit,
az ibolyák szemében árva könny égett:
kedvem veled szállt, s tehetetlen, új bánat
húzza elgyengült szívem.
A kilátó vén
kövein álltam, a korlát előtt, honnan
falunk fölött legtovább lehetett látni
már messze ringó kis hajód vitorláit.
Engem is elvittél? – oly léttelen vártam,
míg meg nem érkezett az estharangszó!…
Majd
az éj hullatni kezdte harmatát; súlyos
csillagok ültek pillámra. A hajlongó
fák közt éjfélig megmaradt a csönd, és sírt.
Forrás: Lélektől lélekig
nagyon kérlek
rajzolj világítótornyot
házad falára
ha nem holdas az éj
nem talállak meg soha
akkor ki osztja meg velem
a virágokat a talált bogyókat
és a keskeny ágyat
fejjel az ablak felé
mit használ a legszebb zászlórúd
és a hasznos kutya ha nem ugat
mit használ az útjelző a sötétben
és a hasznos kutya ha alszik
ha elkészül csizmája
zsírozásával a férfi
sűrű esőre vár hogy
a cipő vízhatlanságát
kipróbálja
de én nem várok
világítótorony nélkül éjszakára
nagyon kérlek
rajzolj világítótornyot
házad falára
(fordította: Hajnal Gábor)
Forrás: Lélektől lélekig
Pár napja csak, hogy nem vagy előttem
s már megképződik bennem a csoda,
hogy valahol a közönyös világok
öröktől forgó szerkezetében
vonásaidhoz kötözött a sors.
Egymás
gondjaiban létezünk.
Már fülem kagylójában vélem
hallani újra a hangot,
mely alattunk az össze-vissza város
esővert, fázós árkai fölött
menekítő honát, ízét
adja a tiszta szónak.
S érzem szemed másíthatatlan
fények, színek küllőiből
kinyíló kettős gyűrűjét,
amint eleven szirmába fogva
árasztja vissza rám az ég
megőrzött aranyát.
Forrás: Lélektől lélekig
Ne várj rám többé. Elfáradtam nagyon.
A világ végén ülök egy rozoga padon
és lábamat lóbálom a semmi felett.
Ülök itt magamban kettőnk helyett.
Az ember nem felejt könnyen.
Mindig meglepődök, hogy van még könnyem.
Fázik a talpam, égeti a semmi.
Mégsincsen kedvem mozdulni, menni.
Ringatózom, mint egy kisgyerek,
mellettem a Magány szendereg.
Hiányokat szuszog és hízik a fájó nincseken.
Félek, hogy felébred és a semmibe lök hirtelen.
Forrás: Szeretem a verseket
Hol vagytok, nappalok, hol vagytok, éjszakák?
hol vagytok, álmok, hol vagytok, virágok?
hol vagyok én, hol vannak mások?
hol van a világ, hol van a kéz
hol van szép szemed, hol van a méz
hol vagy?… Te…
Forrás: Lélektől lélekig
várlak még el se mentél
máris várlak haza
ha kettesben magammal
az a pokol maga
várlak mint bezárt állat
a gazdájára vár
várlak mint a rab várja
hogy ideje lejár
várlak mint várban várta
az ostromlott csapat
vágtasson a segítség
mert falak omlanak
várlak miként a hívő
égi csodára vár
gyorsan belépsz az ajtón
s kizárod a halált
várlak s kérlelhetetlen
szívem dobajjal int
úgy menj el hogy ne menj el
s úgy jöjj vissza megint
Forrás: Lélektől lélekig
Nem bánat az, bárhogy sajog a szíved,
Ha már tied volt s akkor elveszíted.
Nem bánat az, ha csókolt már az ajka
S most más csüng édes szédülésben rajta.
Ha boldog órák, pásztorórák képe
Kísér a puszta, magányos sötétbe,
Mint téli kertbe a színes tavasz –
Nem bánat az.
De az a bánat, ha kezét se fogtad,
Álmodba jött csak, csodának, titoknak.
Ha úgy szóltál csak hozzá imádságba,
Dalos fohászba, kérve, sírva, vágyva.
Tied se volt s már életedhez kötve
És akkor, érzed, elveszett örökre
És nem lesz fénye többet éjszakádnak:
Az a bánat.
Forrás: Lélektől lélekig
