https://verskucko.com

Címke: hiány

  • Sárhelyi Erika: Nélküled

    Nélküled folyó vagyok, mely
    medréből kilépve fut tova,
    hulláma rombolva, sírva árad,
    nem nézve mikor jut s hova.

    Nélküled kavics vagyok, mely
    évekig hever lent a porban,
    nem játszik vele gyermeki kéz,
    lábak taposnak rajta sorban.

    Nélküled hinta vagyok, mely
    elhagyott játszótéren áll,
    por lepi be, lánca nyikorog,
    s már csak lebontásra vár.

    Nélküled apró ház vagyok, mely
    pusztában áll magányosan,
    nem keresi fel fáradt vándor,
    pihenésre szomjasan.

    Nélküled csermely vagyok, mely
    lassan felszívódik a földben,
    nem táplálja hegyekből a hólé,
    s eltűnik örökre csendben.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ágai Ágnes: Amikor nem vagy itt

    Amikor nem vagy itt: fázom,
    és belebújok a köpenyedbe,
    magambaszívom a dohány
    és borotvahab szagát,
    kinyitom az aktatáskádat,
    kezembe veszem a tollat,
    és a jegyzetfüzetet,
    aztán lefekszem az ágyba,
    és testednek helyet szorítok,
    leoltom a villanyt,
    végiggondolom milyen is volt
    a veled előtti korszak:
    várakozás valami
    biztos bizonytalanra,
    arra, hogy jössz,
    és hogyha elmégy,
    én fázni fogok,
    és belebújok a köpenyedbe,
    magambaszívom a dohány
    és borotvahab szagát,
    kinyitom az aktatáskádat,…

    Tehát a tárgyak?
    Vagy a tárgyakban rekedt mozdulatok?
    Kesztyűdben ujjad hív,
    sáladon a kockák felnevetnek.

    Amikor nem vagy itt,
    olyan töményen vagy velem,
    hogy átforrósodom.

    Forrás: kötet

  • .kaktusz: Tudod arra gondoltam

    Tudod arra gondoltam,
    hogy
    mindent meg lehet szokni,
    az idővel
    minden természetessé lesz.

    Meg lehet szokni
    a szépséget,
    a gazdagságot,
    a sikert,
    a tudást,
    a tavaszt,
    azt is meg lehet szokni,
    ha hosszasan itt időzik.

    Csak az első pillanat,
    az, ami sokkoló,
    utána
    az lesz a természetes,
    és az örömet,
    a legnagyobbat is
    felváltja a hiány.

    Mindennél van több,
    mindennél van jobb,
    amit hiányolni lehet,
    amiért semmi nem teljes.

    A legmagasabb fánál is
    van magasabb.

    De ha valakinek
    saját csillaga van,
    azt nem lehet megszokni,
    Őrá mindig várni kell,
    mindig készülni arra,
    hogy az ember ott legyen
    a pillanatnál,
    amikor fénye felragyog
    a sötét égbolton.

    A találkozással
    megkezdődik az elválás,
    az éjszaka rövid,
    a Föld forog tovább,
    a csillag búcsút int,
    maradni lehetetlen,
    vele menni nem lehet.

    Kezdődik elölről
    az izgatott várakozás,
    a vágyakozás utána,
    de az ember tudja,
    érzi,
    hogy újra eljön
    mindig úton van felé,
    hogy minden pillanat
    közelebb hozza
    a legszebbet,
    amikor felragyog,
    amikor érte ragyog fel
    az égen
    egy picinyke lámpás,
    aminek a fénye többet ér
    minden kincsnél,
    az egész ragyogó égboltnál.

    Ha egyszer mégse jönne el?

    Akkor
    élni se lenne érdemes.

    Akkor már
    a Földnek se lenne kedve
    tovább forogni.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Szepes Mária: Hiányoztál

    ugye tudod? Barátunk sok van.
    Részesülünk rengeteg csodában.
    De ez az egy időtlen madárdal.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ágai Ágnes: Emlékezlek

    Igen, már tudlak emlékezni,
    már időtlenedtél az időben.
    Nem kérdezem, hány éve,
    hiszen nem mérhetlek naptári évben.
    Valahol gyökeret eresztettél,
    s onnan lombosodsz mozdíthatatlanul.
    Megálltál. Véglegesedtél.
    Már nem akarlak belehurcolni a jelenbe.
    Elhelyezkedtél.
    Fölém borulsz, védőernyőként
    rám sátorozod emlékképedet.
    Magamra tetováltalak,
    bőrömre karcoltalak,
    belém égettem alakod eleven mását,
    és nézem a hamisítón visszatükrözőt.
    Már nem változol,
    nincs elcsúszó hangsúly,
    nincs szemrebbenés,
    nincs előre, hátra,
    oldalt mozdulás.
    Viszlek magamon magammal,
    múltam talapzatára állítalak,
    és köréd fonom örökre
    lelkem versekbe bujtatott
    szép, könnyes hódolatát.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Váci Mihály: Nélküled

    Elmúlnak így az estjeim
    nélküled, csillagom.
    Olyan sötét van nélküled,
    – szemem ki sem nyitom.

    Olyan nehéz így a szívem,
    hogy szinte földre ver,
    le-lehullok, de sóhajom
    utánad felemel.

    Olyan csend van így nélküled,
    hogy szinte hallani,
    amit még utoljára
    akartál mondani.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Farkas István– messze tőled

    minden gondolatom
    Te vagy vágyaim
    csak téged keresnek
    ölelni akarlak
    bőrömön érezni leheletedet
    kezed érintését testemen
    boldogság-könnyeid
    ízét a számban
    húsodig csontodig
    lelkedig eggyé válni veled
    szívemen akarom
    érezni szívverésedet
    őrület
    már ez így
    ilyen messze tőled
    nem tehetek mást
    egyedül fekszem
    melléd álmodom magam
    s Énem benned
    kiteljesedik

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Folyton átlengsz

    Folyton átlengsz gondolataimon,
    mint könnyű szél, vagy mint az ibolya
    ég váratlan villanó mosolya,
    s néha már, mint egy édes hatalom
    érintésétől, szívem s homlokom
    nyugodni simul: ha sajog is a
    „nem vagy” sebén a „voltál” vigasza,
    szeretnék élni. Miért? Majd megtudom.

    Meg kell ismernem minden emberit,
    ha üdvözít, ha pokolra taszít:
    és rád gondolnom olyan jól esik!
    Így is együtt vagyunk mi, kedvesem.
    Míg élek, élsz: éltetlek. S te nekem
    segítesz, ugye, szív a szívemen?!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: Miatyánk

    Imádkozom, halkan, szomorúan.
    A szó megtorpan, mire odaér:
    A mi mindennapi… Rég nincs, Uram,
    az asztalunkon egy falat kenyér.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kamarás Klára: Búcsú egy régi baráttól

    Meghaltál? Élsz még? Mindegy, úgysem értem.
    A szél elfújta léted és neved.
    Vagy tán a sors törölt le, mint egy írást…
    Barát voltál? Mindegy… Isten veled!

    Felrémlik néha-néha kedves arcod
    Egy-egy borultas őszi alkonyon.
    A remény olcsó, a hit drága jószág:
    Hogy élsz, remélem, hinni nem tudom.

    Ha a vadszőlőt kinn a szél cibálja
    S sötéten leng az omladó falon,
    Káprázó szemmel szinte-szinte látom,
    Te nézel be hozzám az ablakon.

    Te szólsz hozzám a zörrenő levélben,
    Bús ködpalástban te jársz, kedvesem,
    Foszló árnyékod látom átsuhanni
    A dérrel hintett, fáradt kerteken.

    De lám, az ég oly szürke, szürke egyre
    És nem idézi kérdő kék szemed…
    Meghaltál? Élsz? Ki tudja, jobb talán így.
    Barát voltál? Mindegy… Isten veled!

    Forrás: Lélektől lélekig