Címke: híd

  • Károlyi Amy – Ölelés

    Hol rejtezkedett ez a mozdulat,
    ez amphorásan finom, ívelt ölelés?
    Sötét és lágy, mint nyári éjszaka,
    s dobognak benne mind a csillagok.

    Hol rejtezkedett ez a mozdulat,
    ez asszonyosan diadalmas, teljes,
    mint kiszabadult, röppenő madár?

    Micsoda ágban szunnyadt az a rügy,
    miből e nem várt fűzfagally hasadt, –
    mi rugalmas és most született ifjú,
    mint szökőkúton hajnalban a csepp?

    Ki hagyta rám e hajlékony hidat,
    mely magányomból hozzád vezet?
    Egyik pillére az én tenyerem,
    másik pillére a te kezed.

    Forrás: szeretem a verseket

  • Tóth Árpád – A hídon

    Ennek az őszi napnak aranya
    Még a miénk; a budai hegyek,
    A hídon túl, nézd, mennyben szállanak,
    S a híd is úgy lebeg,

    Kitártan, a két égő part fölött,
    Mint végtelenbe készülő madár,
    Mely a búcsúzó lendület előtt
    A fényben még megáll,

    Acélfőnixként, mozdulatlanul,
    S mi, szárnyai közt, boldog utasok,
    Valószínűtlen tájról álmodunk,
    Hová röpítni fog.

    Ó, irreális, édes pillanat
    Ez itt a zúgó, vén folyam felett,
    Minthogyha most először állanék
    A híd ívén veled,

    És most keresném első hangjait
    A tóduló, de ki nem mondható
    Vad, ifjú szónak, melyből az dadog,
    Hogy élni, élni jó,

    S melyet mikorra elsóhajtana
    A reszkető és forró földi száj,
    Egy egész elmúlt élet hirdeti,
    Hogy élni, élni fáj.

    Jaj, máris – látod? – húny a nap, nehéz
    Traverz-vasakká lomposul a híd,
    S döglötten veti a két partra szét
    Bús főnix-szárnyait.

    Az őszi napnak édes aranya
    Elsápad a hideg hegyek felett,
    S elejtjük ezt a drága percet is,
    Mint ág a levelet.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sárhelyi Erika – A világ vége

    Egyszer elmennék a világ végére.
    Csak hogy tudjam végre, le tudok-e
    ülni a szélére. Megnézném, milyen
    onnan a kilátás, s elvész-e a kiáltás,
    vagy egy másik világból megjön
    rá a felelet. Elvégre meglehet,
    a világ vége csak egy másik kezdet.
    Talán egy híd is vezet oda át.
    Már látom, ahogy sok óriásplakát
    hirdeti: „Last minute ajánlat, vissza
    nem térő alkalom, megnézheti
    – most akciós áron – mi van odaát,
    a másik oldalon!” Ha a hídon túl
    nagy lenne a forgalom, fizetnék egy
    révészt, aki átvisz. S ha sokat nem is,
    de maradnék néhány röpke órára,
    s kipróbálnám, milyen egy másik
    világból fütyülni erre a világra.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csorba Győző: A híd panasza

    Fekete földből nőttem, keserű földből nőttem én ki,
    fekete ereimben keserűség kerengett,
    alattam a folyó beteg-sárgán derengett,
    szomorú voltam mindig, és sose tudtam mire vélni.

    Fekete földből nőttem céltalanul a levegőbe,
    soká nem is sejtettem, milyen irányba tartok:
    nehéz ködök mögött bújtak a túlsó partok,
    lebámultam a vízre, s nem lettem okosabb belőle.

    Suta gerendáimra keselyűk, varjak telepedtek,
    ha valaki megindult rajtam, vesztébe tévedt,
    cinkosának fogott a kárörvendő élet,
    és egyre újabb-újabb hóhéri munkával lepett meg.

    S ím egyszer a sötétben, ellenkező oldalról éppen,
    mintha magamat látnám, egy csonka híd-ív lengett,
    felém lengett az ív, és durva testem zengett,
    bomló öröm csapott föl minden parányi-csöpp izében.

    És édesen-alélva találkoztunk az éjszakában,
    mint vastag óbor ömlött belém a jó vidámság,
    ép lettem, hajthatott bárkit parancs, kivánság
    hátamra, nem csalódott: zöld partra hajlott át a hátam.

    De rontó vihar támadt és felibe szakított újra,
    esetlen csonkjaim most megint az éjbe szúrnak;
    bolond játéka én, egy önkényes nagy úrnak!
    gyarló testem hibáit méltatlan tél hidege fújja.

    Jobb volna a homályos folyóba rogyni mindenestül,
    mintsem az űrbe lógni és oktalan remélni,
    jobb volna a puha iszapba halni térni,
    hogy fodrozódás nélkül folyjék rajtam a víz keresztül.

    Forrás: DIA – Csorba Győző

  • Szécsi Margit: Hallgatás Hídja

    Hídépítő álma: híd.
    De nem ő jut által rajta.
    S ha már mehet: bunkó hajtja,
    vérrel virágzik a híd.

    Rakja szivárványait,
    más szedi a vámot rajta.
    A bolond, ki műve borja,
    ebben meghunyászkodik.

    Szívünk bár rugaszkodik,
    hogy e romlást hírül adja:
    a bolond, ki sorsa rabja,
    abban megragaszkodik.

    Évre év és ívre ív,
    nincs buzgalom vakság nélkül.
    Híd a Kwai-folyón megépül,
    minden folyón minden híd.

    Szép a rút és rút a szép,
    ha a gonosz pártul fogja.
    Hogy ne lenne sorsa rabja –
    ember megpróbálkozik.