Hunytán, fogytán van már a tűz.
Orv galyakat nem tudok szedni:
Megtanulom: milyen öröm
Dideregni.
Fagyot lihegnek jég-hazák
Felém, az én szegény fejemre
És én meleget kacagok
Dideregve.
Tűz nélkül is majd tüzelek,
Engem nem olt ki semmi, semmi.
Gyertek hozzám, tanuljatok
Dideregni.
Forrás: Lélektől lélekig
Alvó kutyák feje a nehéz porban
s itt-ott szétszórva kövek
kidöntött fák és bazilika-árnyak:
Esztergom augusztus-éji töredékei.
Hazaérni én már csak itt érek haza.
Egy harang ballag velem
a dombok közé némán
mintha Isten bolondja volna.
Ling-leng a diófák közt
én meg mosolygok.
Minden porszem a házam népe
itt, s minden fűszál.
A kígyó is csak annyira fél tőlem
amennyire a teremtmények
félnek egymástól kezdet óta.
Egyszál gyufa és egyszál csillag
kivételes tüzében látom a kezem:
itthon van, ajtót nyit nekem
s oszlatja el az örök sötétséget.
Forrás: Lélektől lélekig
Neved sem értem, Istenem,
De van két árva, nagy szemem
S annyi bolondot látok,
Hogy e sok bolondságból
Nagy ijedelmemben,
Uram, hozzád kiáltok.
Próbáltam sokféle mesét,
De, hajh, egyik se volt elég:
Szívemben, idegimben
Kiabáló, nagy lárma
Téged keres, Fölség,
Isten, a tied minden.
Forrás: Lélektől lélekig
Mosolygó hindu bálvány,
Ki végtelenbe révedsz,
Taníts egy kis mosolygást
E nagy szenvedéshez.
Taníts egy kis mosolygást,
Te nagy, örök mosolygó,
Oly kurta ez az élet,
Oly furcsa ez a bolygó.
Mosolygó hindu bálvány,
Én annyit sírtam itt lenn,
Olvastam bibliákat,
Várva, vívódva hittem.
Mosolygó hindu bálvány,
Hitemen mosolygó,
Mily jó lehet a semmi,
A végtelen koporsó.
Hol nem nyílnak virágok,
A hervadásra szántak,
Szerelmek, álmodások:
Virágai a halálnak.
Mosolygó hindu bálvány,
Az élet láza oly jó
És oly gonosz az élet
És én rád sírva nézek,
Te nagy, örök mosolygó.
Forrás: Lélektől lélekig
Valamit kérnek tőled.
Megtenni nem kötelesség.
Mást mond a jog,
mást súg az ész.
Valami mégis azt kívánja: Nézd,
tedd meg, ha teheted!
Mindig arra a harmadikra hallgass,
mert az a szeretet.
Messzire mentél.
Fáradt vagy. Léptél százat.
Valakiért még egyet kellene.
De tested, véred lázad.
Majd máskor! – nyugtat meg az ész.
És a jog józanságra int.
De egy szelíd hang azt súgja megint:
Tedd meg, ha teheted!
Mindig arra a harmadikra hallgass,
mert az a szeretet.
Valakin segíthetnél.
Joga nincs hozzá. Nem érdemli meg.
Tán összetörte a szíved.
Az ész is azt súgja: Minek?
De Krisztus nyomorog benne.
És a szelíd hang halkan újra kérlel:
Tedd meg, ha teheted!
Mindig arra a harmadikra hallgass,
mert az a szeretet!
Ó, ha a harmadik
egyszer első lehetne,
és diktálhatna, vonhatna, vihetne!
Lehet, elégnél hamar.
Valóban esztelenség volna.
De a szíved békességről dalolna,
s míg elveszítenéd,
bizony megtalálnád az életet!
Bízd rá magad arra a harmadikra!
Mert az a szeretet.
Forrás: Lélektől lélekig
Azt kérdezed, van-e lelkem?
Van-e szívem, kristálytiszta,
hogy a fellegeket járjam?
Van-e kincsem, olyan, ami másnak nincsen?
Mert csak így hozod a lelked,
hogy örökre nekem adjad?
Kell, hogy tudd, kell, hogy érezd!
Nem lehet, hogy kétkedj benne,
hogy az, ami rád vár most itt,
valóságos kincs ne lenne!
De ha mégis kételkednél,
fogd fel egyszer hulló könnyem,
s meglátod, hogy valamennyi
mélyből hozott igazgyöngyszem.
Forrás: Lélektől lélekig
A költészet is csak akkor
tudja betölteni égből-nyert küldetését,
ha minden ember,
napról napra, percről percre,
szívből az agyba,
jóságban és tisztaságban,
emberi összetartozásban és szerelemben,
áldozatvállalásaiban,
imáiban és cselekedeteiben,
mélységes összhangban az élő Valósággal,
újra meg újra megírja
az Isten szeretet-himnuszát.
Forrás: Lélektől lélekig
Templomkép-gyűjtő albumába
„Itt küldök egynehány képeslapot.
De rájöttem már, hogy mért nem kutat
A fürge fényképész itt templomot.
A felhőkarcoló hétköznapok
Égbefúrták ormótlan fejüket:
Eltűnnek ötven emelet tövén,
– Hiába tornyosak az ünnepek.
A vörös téboly vak falansztere
Lerontja másutt a templomokat –…
Itt – e titáni égberohanásban
Az Isten nem halt meg, – csak lemaradt.
Ide erdélyi hegyek kellenének,
Hegyek a felhőkarcolók mögé –
Hogy tündököljön az örök Arány,
És kitűnjön: a dicsőség kié.”
Forrás: Lélektől lélekig
Valamit mondanék halkan,
Belesúgnám Isten fülébe!
Úgy, hogy más senki ne hallja,
És ő is csak épphogy megértse.
Mondanám szelíden, lágyan,
Ahogy a búzamezők dőlnek.
Ahogy a kalász suttogja
Háláját, az éltető földnek.
Hát én is úgy… lehajtott fejjel,
Mint sötét fenyvesek virága,
– Vágyom a fényre, – a szóra!
S akkor, már nem éltem hiába.
Forrás: Lélektől lélekig
Ember embernek farkasa,
embertelen a világ,
ösztöntörvények uralkodnak,
a szemeket fedi homály.
Nem látjuk, hogy ezer sebből
vérzik milliónyi kisgyerek,
pedig mindig hittük és
reméltük, a világ kerek,
s fordul majd emberek sora
rosszról jóra is talán,
elmúlik irigység, gonoszság,
s az ember talpra áll…
De veszettek, vadak, ölnek,
vérben fetrengenek,
nézed undorodva,
talán nem is hiszed:
a világ elveszett.
Vérszagra gyűlő vadakat
a hit nem állítja meg.
Uram!
Ha látod, mi van itt a földön,
az egymást megmaró vadak közé,
egy kis szeretetet…
ha szíveskednél hinteni!
Forrás: Vox Humana
