https://verskucko.com

Címke: hit

  • Fésűs Éva: Kívánság

    Uram, ha egyszer nagyon jó leszek,
    egy szívet adj nekem!
    Egyszerűt, tisztát, szépet, kedveset,
    lakozzék benne erős szeretet
    és imádkozni tudjon melegen.

    Nem kell lobogva égő gyötrelem,
    és tépő ösztönök,
    nem kellenek a cifra nyomorultak,
    kik rossz szerelmeket százszor meguntak,
    de olthatatlan vágyuk füstölög.

    Nem kell megejtő, színes hangulat,
    vérkergető borok;
    tedd keserűvé, pecsételd le ajkam,
    hogy indulatnak játékul ne adjam,
    mi bennem szándékodból szent dolog.

    Nem kell a kar, mely kígyóként ölel,
    tapasztalt, sima kéz,
    nem kell, hogy csak a testemet szeressék, –
    a múló mámor mélye dúlt üresség,
    s nem kell a szó, mely rombol, úgy becéz.

    Vigyázz reám, ha forró pillanat
    oson be álnokul
    lelkembe, – mert én hófehérre vágyom,
    és mégis sokszor megcsal önnön álmom,
    ha jobbra, balra csóktüzecske gyúl.

    Ne legyen tűz és füst az életem,
    csak szentjánosbogár;
    de szabadíts meg az öncélú vágytól,
    mely hamis lidércfényként világol
    s a fáradt lélek békét nem talál.

    Uram, azért egyszer, ha jó leszek,
    adj nekem egy szívet,
    ki tisztán szűrte át e földi lázat,
    kiben testvérek büszkeség, alázat,
    ki enyém volna, s énvelem Tied.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ecsedi Éva: Rés a pajzson

    „…s ha még hiszel a lélek tisztaságában, igen, akkor önnön lelki tisztaságod patyolat fehér, soha ne sározd be hát, gonosz kísértés ne fesse feketére színes álmaid mosolyát…”
    (saját gondolat, hogy a tárgytól eltérjek kissé)

    - Az idő kérdése állandó, mindenható? Múlik, vagy csupán egyhelyben áll?  
    Létező görbülete hajlik-e a térbe, s a végeláthatatlan messzeségbe belevész-e a fényes reménysugár?  
    - Fekete lyukakba belecsorog-e, vagy kikerüli, s elnyelve karaván utat, magába szippantva, mindent felfalva tovább halad? Érintve képzőt és képzettet apró atom darabkákat kettéhasítva éreztet?  
    - A tér, lét-nem lét közé szorulva vajúdik anyagot és szellemet? Vajh, a teremtett erő rá milyen hatással lehet? Fáj-e a szülőcsatorna szorítása? Van e fény odaát? Vár-e ott a távolban ígéretes délibáb? S midőn leáldozik a nap, s a sötét elrabolja a fényeket, jönnek-e mond, jönnek-e felmentő seregek?  
    - Megmentik-e lelkünk üdvét, vagy hitünk örökre odavész? Nyílik-e még nekünk virág, vagy egyszerűen véget ér a halállal a világ, - ezt, mondd, felfogja-e a józanész?...  - Sok kérdés merül fel, még sincs rájuk felelet. Csak az idő halad, megsokszorozva a nem létező tereket.  
    Lehet, csupán képzeletünk játszik velünk, s nincs is semmi, álmodjuk az életet, vagy pedig, főszerepet kaptunk, s játszunk mindenek felett.

    Teremtőnk, egy egyszemélyes moziban ül, a fantasztikus filmeket szereti, a vetítés folyamatos, korhatár nélkül
    a bejáratnál pedig tábla hirdeti…

    TELTHÁZ!
    MINDEN JEGY ELKELT!
    A MOZIT KIBÉRELTE AZ ISTENSÉG.

    - kólát, pattogatott kukoricát, perecet tessék!!!!  Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Katalin: Fátyol (Pieta)

    Tart még a karom fiam
    sebeid lüktetnek szívemen,
    ha kérdezné Isten, akarnám-e gyötörni,
    kínban ölni lelkemet látni téged így:
    azt felelném: akarom! Tart még,
    tested nem teher, kezem közt lüktet
    minden álmod, én hoztalak e létre,
    és én is viszlek el.
    Csak nézem húnyt szemed,
    csókom sem ébreszt, de látom:
    győztes vagy a létben,
    győztes a halálon, csak én hajlok föléd
    zokogva, könyörülsz-e rajtam: vesztes anyádon.
    Még tartalak fiam, nem enged kezem,
    csodát kapott a világ, de mi maradt nekem?
    Hajlott hátam sújtaná bár korbács,
    testeden ne húzna éket ütése,
    gyűlölne, s szeretne inkább engem a sors,
    neked még élned, élned kéne!
    Fájdalmad tűrném, viselném,
    adná az ég, mennyire szeretném!
    Anyádnak lennem…! Mily gyötrelmes csoda
    még egyszer tenném, ha megtehetném!
    Még tartalak, még ölellek gyermekem,
    fond magad köré karjaim! Bújj keblemre még,
    hadd nyújtsak vigaszt, hadd csókoljam sebed,
    adott az ég nekem egy gyermeket, s a világnak
    egy embert, egy igazt.
    Viszed bűnöm drága kincsem,
    te feloldottad a világot bűneiért,
    de én vagyok ki látva, szeretve, féltve,
    s siratva téged mindért vezekeltem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wass Albert: Nagypénteki sirató

    Elmegyünk, elmegyünk, messzi útra megyünk,
    messzi út porából köpönyeget veszünk…
    Nem egyszáz, nem kétszáz: sokszáz éves nóta.
    Így dalolják Magyarhonban talán Mohács óta.

    Véreim! Véreim! Országútak népe!
    Sokszázéves Nagypénteknek
    soha sem lesz vége?
    Egyik napon Tamás vagyunk,
    másik napon Júdás vagyunk,
    kakasszónál Péter vagyunk.
    Átokverte, szerencsétlen
    nagypéntekes nemzet vagyunk.

    Golgotáról Golgotára
    hurcoljuk a keresztfákat.
    mindég kettőt, soh’se hármat.
    Egyet felállítunk jobbról,
    egyet felállítunk balról,
    s amiként a világ halad:
    egyszer jobbról, egyszer balról
    fölhúzzuk rá a latrokat.
    Kurucokat, labancokat,
    közülünk a legjobbakat,
    mindég csak a legjobbakat.

    Majd, ahogy az idő telik,
    mint ki dolgát jól végezte:
    Nagypéntektől Nagypéntekig
    térdelünk a kereszt alatt
    húsvéti csodára lesve.
    Egyszer a jobbszélső alatt,
    másszor a balszélső alatt,
    éppen csak hogy a középső,
    az igazi, üres marad.

    Nincsen is keresztfánk közbül,
    nem térdel ott senki, senki.
    A mi magyar Nagypéntekünk
    évszázadok sora óta
    évszázadok sora óta
    ezért nem tud Húsvét lenni.

    Így lettünk országút népe,
    idegen föld csavargója,
    pásztortalan jószág-féle.
    Tamással hitetlenkedő,
    kakasszóra péterkedő,
    júdáscsókkal kereskedő.
    Soha-soha békességgel
    Krisztus-Úrban szövetkező.

    Te kerülsz föl? Bujdosom én.
    Én vagyok fönt? Bujdosol Te.
    Egynek közülünk az útja
    mindég kivisz idegenbe.

    Bizony, jól mondja a nóta,
    hogy elmegyünk, el-elmegyünk,
    messzi nagy útakra megyünk.
    Messzi nagy útak porából
    bizony, köpönyeget veszünk.

    S ebben a nagy köpönyegben,
    sok-sok súlyos köpönyegben
    bizony pajtás, mondom Néked:
    rendre, rendre mind elveszünk.

    (Bajorerdő, 1947)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Vak voltam

    Vak voltam már és dermedt zűrzavar,
    s falba léptem, – s ajtót nyitott a fal!
    S láttam, történnek néha jó csodák,
    amikért élni érdemes, tovább
    botladozni máson s magamon át,
    egyszerre sírva s egyszerre kacagva,
    emberi sorsom hálásan fogadva,
    mint égi kedvest, aki ha kiválaszt,
    akkor szeret igazán, ha kifáraszt,
    Vak voltam már, hitetlen zűrzavar,
    s falba léptem s ajtót nyitott a fal,
    nyílt az ajtó és nyíltak jó csodák
    s én boldogan botladoztam tovább
    idegen romokon s magamon át
    s nem félek már, hogy újból elveszítsen:
    két kezével egyszerre tart az isten
    s ha azt hiszem, hogy rosszabb keze büntet,

    jobbja emel, és fölragyog az ünnep.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: A néma Miatyánk

    [jegyzet]

    Hozzád, Veled, Neked,
    Mondani egy utolsó éneket,
    Imában ömleni Eléd,
    Legutolsó, de hűséges cseléd…!
    De jaj! ha nem igaz!
    Szobám csupa por,
    Kertem csupa gaz,
    Csupa lelógó tört faág,
    A templom messze, a könyv nehéz,
    Ólomcsizmában toporog az ész.
    És mégis, mégis, Ő van itt,
    Immár tőlem el nem veszik.
    Nap nap után, éj éj után
    Én Téged hívlak, Miatyánk.

    De mire jó
    Egy lámpástalan rádió?
    Hogyan szólítsam az ég Urát
    Egy siketnéma Miatyánkon át,
    Ha szói közül minden második
    Alattomosan elrejtőzködik!
    Bénult napokon, izzadt éjeken
    Az értelem is értelemtelen,
    Értelemtelen és imátalan, –
    Magam vagyok, egészen egymagam.

    De talán mégis volna valami
    Helyettem hinni, vallani,
    Nevemben felimádkozó
    Karikás kis szentolvasó,
    Egyetlen társam aki vagy,
    Karikagyűrűm, el ne hagyj!
    De nem hagytalak-e Téged el én,
    Szómmal, amelyből kialudt a fény?
    Szívemmel, amely csupa seb,
    Elmémmel, amely űrnél üresebb?

    S nem hagytam-e el Veled együtt Azt,
    Aki az űr fölött virraszt?
    Mit felelek, hisz nem tudok felelni:
    Mit felelhet a Mindennek a semmi!
    Akarom élni az egész hitet,
    Szeretni, ahogy Isten szeret,
    És bízni, bízni akarok,
    Abban, amit a Krisztus hozott.
    Nem érzem, nem is gondolom,
    De akarom, akarom, akarom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wass Albert: Látható az Isten

    Fűben, virágban, dalban, fában,
    születésben és elmúlásban,
    mosolyban, könnyben, porban, kincsben,
    ahol sötét van, ahol fény ég,
    nincs oly magasság, nincs oly mélység,
    amiben Ő benne nincsen.

    Arasznyi életünk alatt
    nincs egy csalóka pillanat,
    mikor ne lenne látható az Isten.
    De jaj annak, ki meglátásra vak,
    s szeme elé a fény korlátja nőtt.
    Az csak olyankor látja őt,
    mikor leszállni fél az álom:
    Ítéletes, Zivataros,
    villám-világos éjszakákon.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Prohászka Ottokár: Kő az úton

    Gondolod, kerül életed útjába
    egyetlen gátoló kő is hiába?
    Lehet otromba, lehet kicsike,
    hidd el, ahol van, ott kell lennie.
    De nem azért, hogy visszatartson téged
    se, hogy lohassza kedved, merészséged.
    Jóságos kéz utadba azért tette,
    hogy te megállj mellette,
    nézd meg a követ, aztán kezdj el
    beszélni róla Isteneddel.
    Őt kérdezd meg, milyen üzenetet
    küld azzal az akadállyal neked.
    S ha lelked Istennel találkozott,
    utadba minden kő áldást hozott

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Ama keskeny út

    A szálerdő már elmaradt,
    Most törpefenyő jő, s boróka,
    Az ösvény egyre keskenyebb, –
    Jövök, – ki tudja már mióta
    S megyek, – ki tudja meddig még.
    A célom – Isten tudja csak –
    Talán a semmi – tán az ég.

    Az ösvény egyre keskenyebb
    És egyre zengőbb a szívem.
    Úgy zeng, mint egy kristályharang.
    Pedig nem rázza senki sem.

    Még feljebb gyér fű és moha, –
    Majd puszta gránit, vagy bazalt,
    Szélkürtök héjja-riadója,
    Vagy síri csend, – minden kihalt.

    Jövök, nem tudom már mióta.

    Egy ismeretlen túlvilág már
    Fagyasztó áramot lehel.
    Megyek, – ki tudja meddig még.

    Ez tán a mennybemenetel.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: A csavargó a halálra gondol

    Uram, a tél bevert a templomodba.
    Álltam vaspántos portádon belül
    s ámulva néztem botra-font kezemre
    sugárban omló fényességedet.
    Térdelt a nép, én álltam egyedül,
    úgy hallgattam, amit beszélt papod:
    „Ez világot szívedben megutáljad
    és úgy menj ki belőle meztelen -”
    Uram, te ezt így nem akarhatod.

    Tudom, hogy földed nagy területéből
    egyetlen barlangod jutott nekem,
    s megreng az is, ha viharod zenéje
    végigrobajlik fenn a tölgyeken.
    De ha tavaszod jő, enyém az erdő,
    és jó hozzám az erdő: ennem ad,
    rigószavaddal kelt a kora-reggel
    s odvamba surran este sünfiad.

    Gazdám, a nyár, az ősszel hullt levéllel
    új őszig minden gondot eltemet:
    mezítláb járom harmatos meződet
    s verőfényed füröszti mellemet.
    S ha kóborolni küld a nyugtalanság
    s nótázva fut mellettem patakod,
    kurjantással köszöntöm kék lakásod,
    s fütyörészem s Uram, te hallgatod.

    Zöld asztalomon vadgyümölcs az étel,
    otthon-kínáló tűz nem int felém,
    de mondd, volt-e valaha szép világod
    valakié úgy, ahogy az enyém?

    Ha menni kell, vállamról rongy-ruhámat
    egy rándítással elhullathatom,
    saruim szíja sem marad velem.
    Uram, utálni nem tudom világod,
    de indulhatok, amikor kívánod,
    igéd szerint: egészen meztelen.

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek