https://verskucko.com

Címke: hitvallás

  • Nagy Gáspár: Kiszálló önkéntes

    „A vérbeli író korunkban is szabadságos börtöntöltelék, s épp e kockázatos léthelyzet vállalása különbözteti meg a betűvetés kufáraitól, akik továbbra is, ma is dédelgetett védencei az intézményesített társadalmaknak.”
    (Danilo Kiš)

    Lám ma is
    kiolvasom szegényes harangszavát
    a Délnek:
    mert süket lettem a sok fecsegéstől,
    elszenvedtem számtalan merényletet
    viszonylagos jókedvvel, épen, köztetek –
    éppen ez jogosít fel arra,
    hogy ne szóljak vissza semmiért,
    tehát: néma is lettem, játékból kiszálló önkéntes,
    de jósolhatom: alkalmasint majd mások szólnak
    helyettemhelyettemhelyettem
    rátok,
    elrejthetetlen,
    bár ideig-óráig még rejthető
    bűnökre rábökve mutatóujjal;
    másokra pazarolhatjátok tehetetlen düheitek,
    ha még maradt egy szikrányi önérzet,
    vagy egy besúgó arctalan-arc, aki
    helyettetek is éber, mert helyetekre pályázik,
    tehát sietős a dolga, mint kinek has- és szómenése
    van…
    én már ráérős vagyok:
    a madarak alacsony röptéből kiolvasom a délutánt,
    s a csilláros égből a ránkszakadó vallatást.

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia

  • Juhász Gyula: Mindenkiért

    Ki eddig árva egymagamba rogytam
    Fenséges és szemérmes bánatomban,
    Ma búmat, mint szent zászlót lengetem meg
    Testvéreimnek, sok, sok ezredemnek!
    Eddig beteg szívemben, mint a poklok
    Egy óriás és titkos kín borongott,
    Ma gyászom Fárosz, mely ragyogva ontja
    Örök tüzét szemekbe, csillagokba.
    Kikért szenvedtem, kiktől messze éltem,
    Megértik végre zengő szenvedésem,
    Utolsó vacsorámnak bús borától
    Ma egy világnak fájó lelke lángol.

    Forrás: MEK

  • Móricz Zsigmond: Magyar fa

    A rámcsodáló arcok szembefordúltak,
    a hódoló szemek fejszét meredeznek,
    a szavazó szájak pereatot üvöltenek.

    Magyarságom életalmájáról,
    le akarják hámozni a magyart.
    Magyarnak: alma, embernek: gyümölcs;
    szabjátok; vágjátok, zúzzátok,
    minél mélyebbre juttok, annál almább:
    a legmélyén, a kis barna magban,
    az egész terebély almafa ott van s
    ágadzik, bogadzik, leveledzik s
    gyümölcsöz nektek.

    Nyugalmukban megzavart boldogok
    az Igazság tömérdeksége tövén
    galyakra, levelekre, a harasztra esküsznek.
    Igazság mind: igen,
    de az Igazság hulló törmelékei,
    árnyékában tengődő igenek.

    A fa enyém, az egeket verő,
    melynek ágain madarak fészkelnek
    s gyümölcsén élnek. A fa enyém
    s ti mindenek, övéi és evői,
    én vagyok a Fa.

    És létem kiterítem, jöjjetek,
    gyönyörködjetek, vígadjatok,
    lakmározzatok rajtam!

    1. február

    Forrás: magyar-versek.hu

    * A „pereat” latinul annyit jelent: „vesszen!”, „pusztuljon!”, „haljon meg!”

  • Somlyó Zoltán: Betűk

    A jobbkezemben fut a toll,
    a balban cigaretta füstöl. –
    Az életemnek titkait
    sosem láttam a kékes füsttől,
    mit a szívemre kergetett
    a hányt-vetettség nagy kazánja…
    A jobbkezemben toll vet árnyat,
    a bal alatt a szívem szárad.

    Betűk, egyetlen társaim,
    csak jertek elő, enyhítsétek
    az átkozottnak kínjait,
    amiknek fénye a tiétek.
    Egy betű annyi, mint egy csepp,
    tintánál is gyászosabb vérbül…
    Betűk: egyetlen segítségem,
    tanúk legyetek földön s égen;

    hogy jobbkezemben volt a toll,
    s a balkezemmel könnyem törlém.
    Sok volt a könny és a betű,
    mit rámszabott a földi törvény.
    A szem, ha könnyes: hályogos.
    A betű fénylik, hogyha könnyes…
    A jobbomban a toll megállhat.
    De könnyem enyhet hol találhat!…

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Buda Ferenc: Liliom és korbács

    Nem siratni gyűltünk össze és nem gyászolni, halottat
    se mosdassunk. Az a költő, aki ma ötven éve visszaadta
    romlandó testét az öntudatlan anyagnak, nem halt
    meg földbe-némult szájjal. Hamis hősök, csorbult
    szívűek, ember képében is szőrruhás ragadozók sorsa a
    teljes halál – Ady Endre máig is Világ Vitézeként ragyog.

    Január baltanyél-kopár fái hajolnak sírja fölé,
    de őt ott ne keressük: keressük inkább a megvadult
    Márciusok fűszál-rohamában, virág-förgetegében.
    Pedig volna miért siratni szerelembe, sorsunkba, a
    közös bűnvallásba beleárvult arcát.

    Kietlen földön, ezer éve gazos ugaron, bekerítve
    hívatlan nászolókkal, dögvészes gyülekezettel, süket
    akácfákkal és a halál kerékvető köveivel – nem jó látónak
    lenni ott, ahol a Próféta közröhej tárgya vagy megkövezik.
    Csillagként csodáljuk hát, ha kinő egy lélek a sárból
    és ágkoronája sértetlen marad.

    Ady velünk jön, mint ahogy eddig is velünk tartott a
    hitek és csalattatások éveiben, százszor próbálták bár
    kiherélni a tudatlanságban díszelgő doktorok. Dacol az
    elmúlással, minden tilalommal, pöröl a temető-nagyobbító
    idővel. Piros és fekete vonulat jelzi az útját, kocogunk
    mögötte Mesebeli János rongyszőrű csikaján.

    Bús, nagy szeme elszigorodva tanít:
    dolgozz, virrassz, reménykedj!
    Élete parancs és példa, hogy száj és szem meg ne alkudjék soha.
    Halhatatlan szájából kinő a liliom, kezéből kisuhog a korbács.

  • Buda Ferenc: Egyetlen…

    Egyetlen sebezhető pont vagyok,
    a világ közepe.
    Számtalan egyenes és görbe vonallal
    húzhatnak keresztül,
    s szívemben a körző hegye,
    amellyel a mindenséget mérem.

    De mivel kiválasztottalak a világ értelemmel
    bíró dolgai közül,
    kiterjedésem továbbra is végtelen.
    Nincs fölöttem hatalom,
    mert keresztülnéztem a csontjain,
    és megláttam a semmit.

    Lábam viszi már az értelmet,
    ami kiveszett az utakból,
    az útmenti fákból, az útmenti emberekből,
    s keresztüllépkedek a köveken, síneken, fahasábokon
    s a halál hancúrozásban kifáradt kölykein.

    Bordáim boltívei közé zártam az orgonahangú istent,
    szabad vagyok.
    De téged teszlek rabbá:
    szíved bejáratára szögezem
    vasból vert virágaimat.


    Forrás: PIM

  • Váci Mihály: Minden Teérted

    Minden Teérted, minden csak Tenéked.
    Veled vitázik minden gondolat.
    És mindenik csak tebelőled éled,
    te vagy, kit szoroz, kivon, összead

    az elme, – pontos összeg csak tevéled
    lesz a világ: – tökéletes, ha vagy!
    Míg észreveszel, látsz – csak addig élek
    benned, veled hiszem még harcomat.

    Épülő sorsod világot megértet
    velem – s milliók sorsára mutat:
    szerelem bennem már csak érted ébred,

    s csak tetőled kelhet bennem harag.
    Te bátoríthatsz csak, hogy másokért éljek:
    így adva – csak tenéked magamat.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Ady Endre: Hunn, új legenda

    Hatvany Lajosnak küldöm szeretettel
    és hálával azért, mert szeret, bánt és félt.

    Minek a tanács, jóslat, aggodalmak?:
    Gesztusaim élnek, míg meg nem halnak
    S életemnek csak nézői a maiak.
    Messziről és messzire megy ez élet
    S csak: élet ez, summája ezrekének,
    Örök, magyar határ-pör, meg nem szakadott.
    S életük ez a mérsékelt csodáknak,
    Mikben mégis ős állandóság vágtat,
    Hunn, új legenda, mely zsarnokin életik.
    Másolja ám el életét a gyönge,
    Fúrja magát elélten a göröngybe,
    Voltom, se végem nem lehet enyhe szabály.
    Ha ki király, Sorsának a királya,
    Mit bánom én, hogy Goethe hogy csinálja,
    Hogy tempóz Arany s Petőfi hogy istenül.
    Nekem beszédes költő-példák némák,
    Sem a betelt s kikerített poémák,
    Sem a mutatványos fátum nem kenyerem.
    Bennem a szándék sok százados szándék,
    Magyar bevárás, Úrverte ajándék
    S lelkem: példázat, dac-fajok úri daca.
    Zsinatokat doboltam, hogyha tetszett
    S parancsoltam élükre seregeknek
    Hangos Dózsát s szapora Jacques Bonhomme-ot.
    Százféle bajnok mássá sohse váltan,
    Ütő legény, aki az ütést álltam:
    Így állva, várva vagyok egészen magyar.
    Vagyok egy ágban szabadulás, béklyó,
    Protestáló hit s küldetéses vétó:
    Eb ura fakó, Ugocsa non coronat.
    Ki voltam öreg grammás-diák korban,
    Égnek lendülten s százszor megbotoltan,
    Külön jussom: vénen is diák lehetek.
    Kalapom, szűröm, szivem förgetegben,
    Nézik a vihart, hogy ki bírja szebben
    S visszapattog róluk jég, vád és szidalom.
    Külön alkuja lehet a Halállal,
    Akit, amikor milliókat vállal,
    Nem bámitott az Élet sok, új kapuja.
    A tolakodó Gráciát ellöktem,
    Én nem bűvésznek, de mindennek jöttem,
    A Minden kellett s megillet a Semmisem.
    Én voltam Úr, a Vers csak cifra szolga,
    Hulltommal hullni: ez a szolga dolga,
    Ha a Nagyúr sírja szolgákat követel.

    Forrás: MEK

  • Heltai Jenő: Szabadság

    (1945. május 1.)

    Tudd meg: szabad csak az, akit
    Szó nem butít, fény nem vakít,
    Se rang, se kincs nem veszteget meg,
    Az, aki nyíltan gyűlölhet, szerethet,
    A látszatot lenézi, meg nem óvja,
    Nincs letagadni, titkolni valója.

    Tudd meg: szabad csak az, kinek
    Ajkát hazugság nem fertőzi meg,
    Aki üres jelszókat nem visít,
    Nem áltat, nem ígér, nem hamisít.
    Nem alkuszik meg, hű becsületéhez,
    Bátran kimondja, mit gondol, mit érez.

    Nem nézi azt, hogy tetszetős-e,
    Sem azt, kinek ki volt, és volt-e őse,
    Nem bámul görnyedőn a kutyabőrre,
    S embernek nézi azt is, aki pőre.

    Tudd meg: szabad csak az, aki
    Ha neve nincs is, mégis valaki,
    Vagy forró, vagy hideg, de sose langyos,
    Tüzet fölöslegesen nem harangoz,
    Van mindene, ha nincs is semmije,
    Mert nem szorul rá soha senkire.

    Nem áll szemére húzott vaskalappal,
    Mindég kevélyen szembenéz a Nappal,
    Vállalja azt, amit jó társa vállal,
    És győzi szívvel, győzi vállal,
    Helyét megállja mindég, mindenütt,
    Többször cirógat, mint ahányszor üt,
    De megmutatja olykor, hogy van ökle…
    Szabad akar maradni mindörökre.

    Szabadság! Ezt a megszentelt nevet
    Könnyelműn, ingyen ajkadra ne vedd!
    Tudd meg: szabad csak az, aki
    Oly áhítattal mondja ki,
    Mint istenének szent nevét a jó pap.

    Szabad csak az, kit nem rettent a holnap,
    Inség, veszély, kín meg nem tántorít,
    És lelki béklyó többé nem szorít.
    Hiába őrzi porkoláb s lakat,
    Az sose rab, ki lélekben szabad.

    Az akkor is, ha koldus, nincstelen,
    Gazdag, hatalmas, mert bilincstelen.
    Ez nem ajándék. Ingyen ezt nem adják,
    Hol áldozat nincs, nincs szabadság.

    Ott van csupán, ahol szavát megértve
    Meghalni tudnak s élni mernek érte.
    De nem azért dúlt érte harc,
    Hogy azt csináld, amit akarsz,
    S mindazt, miért más robotolt,
    Magad javára letarold,
    Mert szabadabb szeretnél lenni másnál.

    A szabadság nem perzsavásár.
    Nem a te árud. Milliók kincse az,
    Mint a reménység, napsugár, tavasz,
    Mint a virág, mely dús kelyhét kitárva
    Ráönti illatát a szomjazó világra,
    Hogy abból jótestvéri jusson
    Minden szegénynek ugyanannyi jusson.

    Míg több jut egynek, másnak kevesebb,
    Nincs még szabadság, éget még a seb.
    Amíg te is csak másnál szabadabb vagy,
    Te sem vagy még szabad, te is csak gyáva rab vagy.

  • Heltai Jenő: Ars poetica

    Költő, ne légy szemérmes!
    Az első sorba állj.
    Ne várj, míg valaki kérdez.
    Ordítsd ki, hogy mi fáj.

    A szíved tedd tenyeredre
    S akárhogy bánt a fagy,
    Pőrére meztelenedj le,
    Mutasd meg, hogy ki vagy.

    Ne várj, míg valaki kérdez.
    S torkodba fojtja a szót.
    Azért se fogd be a szádat,
    Üvöltsd, mint tíz Behemót.

    Ne törődj a ronda tömeggel,
    Ha mérge szívenharap,
    Éjből fakad a reggel,
    Homályból kel föl a nap.

    Keményen állj, sose dőlj meg,
    S bármily keserű a kehely,
    Fenékig ürítsd ki, dögölj meg,
    De holtig énekelj!