éhed? szomjad? falatod? kortyod?
volt ajkad! nyelved! fogad! torkod!
volt kezed, mivel felemelnéd
pohár vized ajkadhoz vennéd!
nélkül, nélkül, nélkül, nélkül,
kifosztva fekszel minden nélkül.
kezem? kezed? kezembe venni?
nyílt tenyeremben ott a semmi —
arcom feléd? semmihez hajtom!
néma semmihez ér az arcom!
Körüllebegsz? hogy hogy nem érzem?
szólítasz? sírsz? hogy hogy nem értem?
szólj hozzám! adj jelet, szerelmem!
szólj hozzám, kérdezz! hagyj felelnem!
Forrás: Szívzuhogás
Madaram, madaram,
hova hullsz, hova szállsz,
mi ez a magasan
sólymozó zokogás,
mi ez a hajnalig
vetkező vízesés,
élni se, halni se,
szakadó szívverés,
nézem az arcodat,
s kétkedve kérkedek,
széthulló arcomat
tartja-e még kezed?
Madaram, madaram,
hova hullsz, hova szállsz,
mi ez a magasan
sólymozó zokogás?
Barnuló, nagy rögök,
szemem földje helyett,
lennék kék örömöd,
szitakötő szemed,
elmásolnám magam:
ne legyek barna lomb,
megmásítnám magam:
csak nézz rám, hajnalodj!
Madaram, madaram,
hova hullsz, hova szállsz,
mi ez a magasan
sólymozó zokogás?
Takard be szememet,
vakságom bevakold,
félelem fenyeget,
véremmel hál a hold.
Itt vagyok, itt vagyok,
szálló mezőtüzed.
Szíthatod, szidhatod,
kihalok nélküled.
Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia
Valaki hí téged, valaki hí,
nem látta senki, elrejtik a fák,
előtted ring a hangja, mint a mécsvilág.
Valaki hí téged, valaki hí,
a szeme kék tán, mint az égkorong,
boldog szívében hét galamb halk szárnya dong.
Valaki hí téged, valaki hí,
a szeme barna tán, akár a föld,
mérges szivében hét sovány sakál üvölt.
Valaki hí téged, valaki hí,
siess eléje: vedd magadra hát
a leggyöngyösebb mosolyod, legpazarabb ruhád.
Valaki hí téged, valaki hí,
a vágya minden égi-földi kincs:
siess, hazudd magadra azt is, ami nincs.
Valaki hí téged, valaki hí,
alakját pókként beszövi a köd,
de hangja, mint fias madár, kering a fák között.
Valaki hí téged, valaki hí,
tán csak egy rég-holt, távoli zene.
Siess eléje, mit se várj s ne gondolj semmire.
Forrás: „Szeretni tehozzád szegődtem”, Kriterion Kiadó
Valaki hí engem, valaki hí,
Látom a távolban, látom, amint
Hivogató, halavány keze int.
Valaki hí engem, valaki hí,
Érzem szemének mágnes-sugarát,
Maga felé húz, vonz a ködön át.
Valaki hí engem, valaki hí.
Értem küldi, – de ez sem elég, –
Illatos, bódító leheletét.
Valaki hí engem, valaki hí,
Hangja csábító varázsfuvola…
S nem mehetek hozzá soha, soha.
Forrás: www.eternus.hu – Sárközi György versei, „Szívzuhogás” antológia
