Címke: hivatás

  • Ady Endre: Nem élek én tovább…

    Nem élek én tovább,
    Csupán addig élek,
    Amíg a szívemből
    Felfakad az ének;
    Amíg a lelkemet
    Sírhatom a dalba,
    Amíg lángra gerjeszt
    Ihletés hatalma;
    Amíg titkos órán
    Reám száll a bánat,
    Feketén, komoran,
    Mintha a világnak
    Végzetszerű átkát
    Csakis én érezném,
    Tépődve annyi bús,
    Megfejtetlen eszmén.

    Nem élek én tovább,
    Csupán addig élek,
    Míg vérező szívvel
    Ezernyi kétség közt
    Még mindig remélek.
    Míg az örök eszmét,
    Míg az örök szépet
    Keresem, imádom,
    Míg egy ábrándvilág
    Lesz az én világom,
    Melyet én kormányzok,
    Melyet én teremtek,
    Amelyről dalaim
    Annyi szépet zengnek.

    Nem élek én tovább,
    Csupán addig élek,
    Amíg szerelmemért
    Szerelmet remélek;
    Amíg mint eszménykép
    Ragyog le szívemnek
    Szentelt oltárára
    A nő, a teremtés
    Legszebb koronája.

    Nem élek én tovább,
    Nem élek csak addig,
    Amíg a szívemen
    Ezer kínos kérdés
    Keresztül nyilallik;
    Amíg nyugodalmat
    Egy percre se leltem,
    Amíg egy világért
    Gyötrődik a lelkem.

    …De ha az életnek
    Piszkos, jeges árja
    Magával ragadna
    S kialudnék tőle
    Szívem régi lángja;
    Hogyha örök hitem,
    Hogyha minden vágyam
    Örökre elszállna
    S annyi tépő kétség,
    Siratott reménység
    Fás közönnyé válna;
    Na titkos órákon
    Nem szállna szívemből,
    Nem zengne ajkamon
    Biztatón az ének –
    Ne éljek én tovább,
    Mit adhat már akkor
    Énnekem az élet?!…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Váci Mihály: Te bolond

    Már összeroskadsz, – végre mondd:
    mit is akarsz hát, te bolond?
    Ki biztatott e sorsra itt,
    hogy szívedet rohamra vidd,
    és kitárt mellel odaállj,
    hol a veszély szíven talál?
    Honnan vetted rá a jogot,
    ki volt, ki felhatalmazott,
    hogy érte és a nevében
    egy szót is szóljál? – Senki sem!

    Ki választott és ki jelölt,
    hogy ostorozd és védjed őt?
    Ki kérte forró haragod,
    szeretni ki bujtogatott?
    S hogy felgyújtsd magas éjjelek
    csúcsán lobogó életed,
    és élni is kevés erőd
    úgy szervezd, mint egy haderőt,
    s hadseregek indulatát
    vezényeld a szíveden át.

    Mondd, mért becsülted túl magad,
    hogy fejed ily dologra add,
    és magad olyan ügyre szánd,
    melyre téged senki se várt?
    Látod, már azok, éppen ők,
    kikért elszórtad szép erőd,
    megvannak nyugton nélküled,
    kivívják győztes ügyüket,
    sorsukat bizton terelik
    cél felé időnk medrei.

    Mi űz hát mégis? – Végre mondd:
    ez az értetlen hajsza, gond,
    kamasz-szerelem mire kell,
    hogy izgass, tüntess, énekelj,
    s országos árulásokon
    elbőgd magad még – te bolond!

    Te hivatlan is érkező,
    szólítatlan jelentkező,
    kit minden jó ügy besoroz,
    a baj magához toboroz;
    hol nem számítanak rád soha,
    ott vagy legjobb sorkatona;
    lóhátról gúnyolt szuronyos,
    taposó szívű gyalogos;
    a homokzsáknak szánt baka,
    aki hadjárat egymaga.

    Cselédek fia: – drága szép
    ügyhöz szegődött hű cseléd.
    Kamaszként már a tanító
    eljegyzett sorsát álmodó:
    – tanya ügyvédje, mérnöke,
    történelmünk vad ügynöke,
    paraszt fiúkért szájaló,
    állásaikért házaló.

    Nyilvános összeesküvő –
    biztat cinkosod: a jövő.
    Eszpresszók és tanyák között
    bújkáló, mindig körözött,
    népszerűsített lázadó,
    ki érvet, fegyvert, lázító
    híreket hordoz – jelszava:
    „Járda, villany, gyár, iskola!”

    Te gondok fölött számadó,
    ország ügyében utazó
    történelmi alkalmazott,
    irodalmi vándorbotok
    örököse, zarándoka,
    te eszmék hivatalnoka.

    Ünneprontó az ünnepen,
    te országosan szemtelen,
    feszengve hallgatott pimasz,
    számonkérő hangú paraszt.
    Rádszólnak, lásd, leintenek,
    hagyják, hogy haragod kiöntsd,
    – nem árt, ha „magában dühöng”. –

    S halálos indulataid
    nem érti, kire tartozik.
    De mondd, kiáltsd, terjeszd, dadogd
    jogos igazad, igazi jogod.
    Kiáltsz – s nem hallgatnak oda?
    Te nem hallgathatsz el soha!

    Elhallgatnak? – Légy hangosabb!
    Nincs jogod, hogy hangot ne adj
    azoknak, kiknek motyogás
    a hangjuk, meg káromkodás.
    – Verd magad, mint a szív, zuhogj,
    ne éltessen már csak e gond:
    magad értük halálra rontsd,
    míg össze nem rogysz – te bolond!

    Forrás: Váci Mihály összes versei

  • Nemes Nagy Ágnes: Mesterségemhez

    Mesterségem, te gyönyörű,
    ki elhiteted: fontos élnem.
    Erkölcs és rémület között
    egyszerre fényben s vaksötétben,
    mint egy villámszaggatta táj
    szikláin, ahol állhatatlan
    roppant felhők – nagy, gomolyos
    agyvelők – tüze összecsattan,
    s a tűzzel csíkos levegőben
    szülik a szüntelen csatát,
    sejt-korom óta ismerős
    végtelen Buda-ostromát,
    hol minden vibrál és veszendő,
    hol minden fércelt, foszladó,
    hol rojtosodik már a szív,
    s egyetlen szálon függ a szó,
    a szó, amely a földből égbe
    sistergő döngés ütemét
    ingázza folyton, összevétve
    önrángását, s a fellegét –
    erkölcs és rémület között,
    vagy erkölcstelen rémületben,
    mesterségem, mégis te vagy,
    mi méred, ami mérhetetlen,
    ha rángva is, de óraként,
    mely képzelt ütemet rovátkol
    az egy-időn – mégis a fényt
    elválasztja az éjszakától.

    Forrás: Magyar Kurír