https://verskucko.com

Címke: hódolat

  • Juhász Gyula: Ének Arany Jánosról

    Mint ha pásztortűz ég őszi éjszakákon,
    Arany János lelke úgy lobog e tájon,
    Úgy melegít fénye,
    Magyarok, e tűznél, mely szelíd és áldott,
    Bizakodva nézzük e síri világot,
    Virrasztva, remélve.

    Messziről lobogva tenger pusztaságon
    Átragyog Arany ma e borús homályon
    És jövőnkbe csillan:
    A magyar jövőbe, mely, mint Betlehemben
    Az isteni gyermek, mosolyogva rebben
    Mai álmainkban.

    Hullatja levelét az idők vén fája,
    De örök virágzón áll s néz a világra
    Arany fája lombja,
    Magyar televényben gyökerezve mélyen,
    Kevély koronája fölzendül a vészben
    Égig magasodva.

    Csillag esik, föld reng, jött éve csudáknak,
    De a folyók folynak, de a hegyek állnak,
    És még a mienk Ő,
    S míg ily Aranyunk van, nincsen itt elveszve
    A remény, az élet, az Ige, az Eszme,
    A magyar Jövendő!

    Mi pedig barátim, járjunk el a sírhoz,
    A föltámadásról, mely biztatva hírt hoz,
    Énekeljünk ottan.
    Arany lelke szóljon – húsvéti harangszó –
    Dicsőséget zengő, diadalt viharzó
    Új magyar dalokban!

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: Ady Endrének

    Mester, egy ifjú ember szól ím köszöntve hozzád.
    Szeresd, mert sok setét sorod érte sziven,
    S mert egykor, úgy beszélik, ült a térdeiden,
    S látta fénylő szeme húszévesnek az orcád.
    Most is úgy hódol lelke, oly szeliden s oly mélyen,
    Mint amaz ifjak hajták szép térdöket a földig,
    Kik ámulón figyelték az Úr komoly szemöldit
    Ama bibliabéli, hegyibeszédes éjen…

    Csodállak, aki jöttél e víg Kánába, s készítsz
    Setét, erős bort nékünk könnyeid szent vizéből,
    S áldlak, mert újra zengő s ámbrás csókod izétől
    Ajka ama holt lyánynak, ki a magyar Poézis,
    Áldlak, mert csodát mívelsz… bénák s vakok között,
    Míg gőggel megtagad sok vénhedt írás-túdó,
    S míg fitymál unt rimekkel sok ósdi sírás-túdó,

    Áldlak, mert szent magyar vagy, nagy és megöklözött…
    Áldlak, mivel szilaj vagy s szelíd, mint ama Másik,
    Kinek kemény kezétől a templomi kufár-had
    Üvölt vala… s ki szólt: Ha ki szivében fáradt,
    Énhozzám jöjjön el, s lel megnyugasztalást itt…
    Áldlak, mert engem is, ki halkan s meghatottan
    Szólok hozzád, a lelked, ó, hányszor megvigasztalt,
    Ha súlyos térdeim vonszoltam, és az aszfalt
    Furcsán kongott… s az éjben verseid mondogattam…

    Elébed szőke szűzet ma százat küldenék,
    Kiknek fiatal ajka zengőbb szavakra nyíl fel,
    S kiknek meghajló törzse szebb alázattal ível,
    Mint szóm s e könyvrehajló, bús férfiú-derék.
    Ma, ó, áldott költője a vérnek és aranynak,
    Fáj, hogy csendes dalos vagyok, s hogy nemzetem
    Kemény fiai közt hirdetlek félszegen,
    Félénk apostola az én erős uramnak…

    De lásd, ős Debrecenben él, s kora-ősz már s roskadt
    Egy szobrász, kit szerettél, s ki nagyokat akart ott,
    És akit meg se láttak, bár választott magyar volt,
    S ki estve, szomorún most nagyokat borozgat:
    Az ő fia vagyok, az ő vére és teste,
    S tört lelke jut eszembe, míg könnyel hirdetem
    Te tört lelked nagyságát s míg érzem: int nekem,
    S vár rám is egy jövendő, szomorú, boros este…

    Forrás: MEK