és jött az este.
hűvös teste köré
mélykék brokátot
csavart, mire
előző éjjel
kedvtelésből fénylő
csillagokat varrt
karcsú nyakán
holdfényből
szőtt selyem,
lágy és rebbenő,
s mint leány,
kiből férfi láttán
születik a nő,
párduc módra
nyújtózott
a sóvár Hold előtt.
… és jött a hajnal,
hajában fénnyel,
vöröslő arannyal…
s az este a mohó
szemeket már
a tegnapban kereste.
Forrás: Lélektől lélekig
Mint ahogy a gyakran túl fényes nap
Visszaűzi komor barlangjába
A fakó és vonakodó holdat
Mielőtt dalolna a csalogány,
Úgy némít el Szépséged, s mindahány
Szép énekem elhagyja dallama.
És mint hajnalban a sík réten át
Szárnyain száguld a szél féktelen,
Durva csókjától megtörik a nád,
A zene hangszerét tönkretéve,
Tüzes szenvedélyem így vitt félre:
Ha túlzott, elnémul a szerelem.
De szemeimben biztosan láttad,
Miért lettem csendes, s hallgat lantom;
Jobb nekünk, ha útjaink szétválnak,
Más ajkáról a dalt te vigyázod,
S néma énekek, sosemvolt csókok
Céltalan emlékét én megtartom.
* A szerelem csendje (lat.)
Forrás: Magyar Bábel
Fordító: Hárs Ernő
A tenger csupa szürke folt.
Elcsendesült az enyhe szél,
s akár egy hervadó levél,
úszik a víz színén a hold.
Halvány homokon fekete
csónak pihen. Matrózgyerek
mászik belé. Vígan nevet,
s az estben megcsillan keze.
Szalonkák hangját hallani
a füves domb felől, ahol
kibukkannak az ég alól
az aratók árnyékai.
Forrás: Magyar Bábel
