https://verskucko.com

Címke: holdfény

  • Harcos Katalin: Álmodom

    Ezüst holdfényben,
    ha kék árnyak ölelnek
    rólad álmodom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Füst Milán: A teli hold …

    A teli hold
    Incselkedjék véled, álmodban, kedves!
    Kedves! Ki messzi nyugszol innen, elhagyott!
    Álmodj velem, lelkemnek derűsebb fele
    S a fénymezőn, mely ablakodra süt
    Láss járni engemet, selyemruhában, gazdagon!

    A teli hold
    Vetítse most elmédbe csalfa képeit,
    Ki messzi nyugszol innen, kedves elhagyott!
    Kérlellek! Álmodj velem! – Most minden elhagyott,
    Most boldog az, ki végtelent szeret!
    … Ó boldogabb, nálam sokkalta boldogabb
    Holdfényes alakom, ki jár előtted messzi
    Szép holdvilág-mezőn s mosolygó
    Sugár-bokrétát nyújt feléd!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Vachott Sándor – Balaton vidékén

    Az vagy, kies vagy, fénylő Balaton!
    Ölelve tartnak a part karjai,
    S mert mondhatatlan szép ezüst öled,
    El nem bocsátnak, a gyönyör miatt.

    Megáll a vándor csöndes partodon,
    S bár hűvös ősszel lásson tégedet:
    Fürödni benned élénk vágya jő.
    Midőn a nyájas este szétborong,
    Leszáll a holdnak szellemrésze rád,
    Leszáll a fényes csillagtáboré,
    És fenn az égen csak testök marad.

    Lágy habjaidnak búskomoly zaja
    Felkölti a szív mély sejtéseit.
    Szép vagy te, oh hullámzó Balaton!
    Közel hegyekről rád zöldellenek
    Végetlenül a jókedv bokrai,
    Mikről a bornak dús gyümölcse függ.

    De homlokodra tőn, óh Badacson,
    Az alkotó kéz sziklakoronát,
    Hogy légy királyné a hegyek között.
    Hadd nézzek én szét bérceid fokán.
    Előttem áll, mint összedőlt remény,
    Miként kirablott fészek, Szigliget.

    Az őszi nap bágyadt sugáriban
    Látom Csobáncot, Tátikát, Rezit,
    S a messzekéklő Szent Mihály hegyét.
    Költőd regéi, gyönyörű vidék,
    Örök zománcot vontanak reád.
    Az útazóra, látván váraid,
    Eltűnt időknek levegője száll.

    Víg Badacson még, víg és népes is:
    Szüretjein ki lenne szomorú?
    Régen keserge a szép Rózsa itt,
    A vén diófa már kiszáradott,
    Melynek tövében ült. És a rigók
    Csak vigalomnak hallják hangjait.

    Még összegyűlnek a termő hegyen,
    Szomszéd megyékből hölgyek és fiák.
    Bájlók a hölgyek, mint a táj maga,
    Szintoly igézők, mint szép Rózsa volt;
    De nincs komor bú arcaik felett.

    Szemök vidám, mint a szőlő szeme,
    Elénk daloktól zengnek ajkaik,
    S az éjszakákat táncban lejtik el:
    Im zeng az este víg zenéje már!
    Jertek, barátim, minket hí e hang!
    Örüljük át a holdvilágos éjt.

    S midőn a hajnal első fénye kél,
    Fogjunk kezünkbe habzó poharat,
    S éltessük e táj őszült dalnokát!

    Forrás: Kisdióvendégház.hu/balaton-versek

  • Bárd Miklós – A Balaton

    Csacsog, fecseg, de nem tör csendet,
    Szellők alusznak a habon.
    Csak néha-néha loccsan egyet,
    Szelíden, lágyan, altatón.

    Nem mímel szilajkodva tengert,
    Felülkerült, mi benne jó,
    Az éj csendjében gőgje szenderg,
    S igaz valóját adja: – tó.

    Elsimult, hogy a hold sugára
    Tajtékon meg ne botlanék,
    Baj vón’ az alvó halacskákra,
    Ha háborogna a fenék.

    Ha fölszáguldna rajt’ a hullám,
    A halász nem fogna halat –
    Enyelg a hab s a sásba bújván
    Csókolgatja a partokat.

    Forrás: Kisdióvendégház.hu/balaton-versek

  • József Attila – Balatonszárszó

    1

    Zúg már az ősz, gyűlik és kavarog,
    fehér habokba szaggatja a zöldet.
    Fogócskáznak az apró viharok,
    az ablakban a legyek megdögölnek.
    Nyafog a táj, de néha némaság
    jut az eszébe s új derűt lel abban.
    Tollászkodnak a sárga lombu fák,
    féllábon állván a hunyorgó napban.
    Kell már ahhoz a testhez is az ágy,
    mely úgy elkapott, mint a vizek sodra.
    Becsomagoljuk a vászonruhát
    s beöltözünk szövetbe, komolykodva.

    2

    Míg nyugtalanul forgott nagy, lágy habokon az az éj,
    a csónak alatt hüvös öblögetési kotyogván,
    én nyugtomat ott leltem piros ölben, amint a szeszély,
    meg a természet gyönyörűn lecsapott rám.
    Én fáztam előbb, mert ősz volt már s aki emberi lény,
    az mind szomorúbb, mikor újra tanulna remegni.
    Kettős remegés tölt: vágy s hüvös árnyak igy ősz elején,
    mikor elkezdnek a szelíd öregek köhögetni.

    3

    Je n’ai point de theme,
    excepté que je t’aime –
    költeni csak ezt tudtam,
    mert mindig elaludtam,
    hisz annyiszor öleltem,
    ahányszor rája leltem.
    Szemüveg volt az orrán,
    az alól nézett énrám
    s amikor magamhoz szorítottam, a szemüveg alatt
    hunyta le a szemét. Pedig mindig zavarják az embert.
    Szivemben bizony kín dult,
    mikor a vonat indult,
    de nem sokat merengtem –
    esett, hát hazamentem.
    Száz gramm dohányt hagyott rám,
    hogy legyen cigarettám.
    S nem álmot, hanem alvást.
    Nem látjuk többé egymást.

    Forrás: Kisdióvendégház.hu/balaton-versek

    József Attila, Balatonszárszó, ősz, vihar, szerelem, csónak, hullám, emlék, búcsú, Balaton

    Gárdonyi Géza – A Balaton

    Csakhogy újra látlak, égnek ezüst tükre,
    égnek ezüst tükre, szép csöndes Balaton!
    Arcát a hold benned elmélázva nézi,
    s csillagos fátyolát átvonja Tihanyon.
    Leülök egy kőre s elmerengek hosszan
    az éjjeli csendben az alvó fa alatt.
    Nem is vagyok tán itt, csupán csak álmodom:
    Balatont álmodom s melléje magamat.

    Forrás: Kisdióvendégház.hu/balaton-versek

  • Károlyi Amy: Szívverések

    Mint bokor mögött szégyenlős leány,
    ágak mögött vetkezik a hold,
    elfedik lombjukkal a fák.
    De átragyog, mint szempillán a szem,
    lombok mögül egy szikra holdvilág.

    Aztán, mint hattyú kék tavon,
    tovább úszik, – és ó igézet!
    vizek borzongnak,
    füvek sírnak
    e tündér láttán,
    s a vetések megszőkülnek a fényitől,
    s megdobbannak, mint szívverések.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Szécsi Margit: Költő a Holdban (részlet)

    A
    S ki rakná zsebre a pénzt!
    Mondtam ugye, hogy szennyes létre indokot
    muszáj találni! S hogy Júdás-csókod:
    koporsómon a bélyegző,
    hogy hiteles halott vagyok!

    B
    Koporsó! Júdás! Mennyi keserűség!
    S te azt képzeled: panaszaidra,
    sőt fenyegetésedre
    gyászt ölt a világ,
    s mellét verve csinál leszámolást?
    Nem! Élni fogunk, élni, nélküled!
    S ha te azt mondod, ember-nyelvű lélek,
    hogy munkánk az ördögé,
    hogy Holdunk: édenünk, ami fogható:
    nem létezik,
    válts hát meg minket:
    pusztulj el!

    A
    Mielőtt kijátszom az Adu-ászt, mi?
    Éljen a slágercsattanó-parancs:
    haljon meg a költő!
    Ez már igen!
    Le vele, ha naponta meghal
    rikoltva a Holdra-ítélt jövőt:
    Szárnyatlan hajnal narkós foglyai
    tolongnak majd a bélyegzőóránál a percért,
    és drukkolnak a Hold-bajnoki meccseken
    hogy aggodalmukat szétzúzza a labda,
    s rimánkodnak Fortuna kerekéhez
    mert életük már-már virágában
    fölösleges – –
    Tetű világ, ribanc világ,
    az én szemeim bánata
    legyen a rothadásé?
    Hát nem értitek, hogy minden lapom
    játék az életért?
    Meghaljak, valóban?
    De könnyen adod –
    kipróbálnád-e orvosságodat?

    B
    Őrült, tedd le a kést, igyál vagy szónokolj,
    eressz el, mit vétettem? Segítség!

    A
    Csöndesen, uram: kezemben vagy.
    Tanu nincs. No, hát milyen érzés
    torkodon a kés? Na, hová lett a fönség!
    Kiver az izzadság, mi? Remegsz!
    No – meghaljon-e a játék?
    Meghaljon-e a játék, az életre feltalált mentség,
    mert nélküle csak vak ölés dönt,
    csak vér zuhog – mert durva kezetekben
    megfullad a szerelem és meghal a madár!
    Lódulj!
    E késsel együtt úgy hajítlak el,
    mint az Undor Himnuszát!

    B
    S én mint élő gyalázatomat:
    megöllek! így!
    Pusztulj, gyalázatom!
    Tanu valóban nincs.
    Megöltem – fiatalságom társát –
    megöltem a játékot.
    Hiszem: sírással vezekelhetek.
    Meghalt – megölte magát! – igen.
    Majd írunk róla fényes gyászbeszédet.
    Díszsírhelyre tegyék, koszorúja ragyogjon,
    vakítsanak a gyászos égők – ó nemes halott,
    ezt kivívom – – és mint életedben:
    halálodban is melletted leszek!