Címke: honfoglalás

  • Hegedűs Géza: A megtalált haza

    (részlet – záróének és utóhang az Idők mélyén című műből)

    Itt ez a föld, mostan formáljuk a sorsát.
    Nem múló percekig fog állni itt Magyarország.
    Azt nézzük csak, akik majd itt élnek, mit akarnak.
    Kit mondasz idegennek, s kit mondasz te magyarnak?

    Hol kezdődik a népünk? Ménrót két fia hajdan,
    űzve a szarvast, hajtva mocsáron s vad sivatagban
    ért a belár legelőre, s az ifjak hős hada végül
    ott települt le, belár nőt lelvén mind feleségül.

    Hát ki Magyar köztük? Ménrót fia? vagy felesége?
    Vagy tán ott született a Magyar nép köztük, elélve
    hosszú időt? De utána jövének más nevű népek,
    jöttek szőke alánok, s turkok, barna legények.

    Új had csatlakozott, más had leszakadt a nagy úton.
    Nem mindenkit várt a hegyen túl itt ez az új hon.
    Hát Magyar az, ki Lebéd földjén egykor lemaradván
    más népekkel, más módján él távoli pusztán?

    Nem Magyar ő már, más a beszéde, más a szokása.
    S hozzánk állt a kabar s harcolt életre-halálra
    értünk és mivelünk, s úgy él mivelünk, ahogy élünk.
    Most született fia úgy szól majdan, ahogy mi beszélünk.

    Nem Magyar ő? S leigázva avart, bolgárt meg a szlávot –
    nélkülük élsz itt? Eddig a földön az ő keze szántott,
    most majd tőle tudod meg, hogy kell bánni a földdel.
    És a közös munkán szerelemnek vágya kizöldel.

    Majd fiaink a leányaikat szerelemre kívánják,
    s lányunk is csak akad, ki közöttük lelve a párját
    formálgatja magyarrá férje szívét meg a nyelvét,
    s lesznek, akik leszakadnak, mert idegenbe keresik
    jobb létük. Csak menjenek ők. S jöjjön mi közénk
    az, ki az életet úgy élné majd, ahogy élünk.

    Ő a magyar, bárhonnan indult el, ki a sorsát
    jóban-rosszban egyre kitartván itt Magyarország
    sokszínű táján otthont lelve most vagy idővel
    használ másnak, élve magáért ésszel, erővel,
    s jött ő bármikor is, sorsát sorsunkra cseréli,
    s régi regéinket szíve módján újra regéli.


    Utóhang

    Így történt valóban?… Bízvást nem hiába
    írták latin szóval régi krónikába:
    Honfoglaló tettek, véres harcok végén
    Árpád fia, Zoltán eljegyezte békén
    Ménmarót leányát – És ha mese mégis –
    így tudta a tudós, így mondta a nép is.

    Hogyha nem is esett szóról szóra ekképp –
    Zoltán házassága nem mondai jelkép.
    Ha nem vele történt – megtörtént sok mással:
    vége a mondáknak a honfoglalással.

    Fehérló nemzete, Hunor s Magyar népe
    mesés napkeletről napnyugatra térve
    élükön Álmossal, bátor, bölcs vezérrel
    végtelen út végén a hazáig ért el,
    a hazáig, ahol várta az új élet…
    És a Magyar nemzet az időbe lépett.

    Honfoglaló tettek, véres harcok végén
    hódító és hódolt békén együtt élvén
    sok vihart megálló országot teremtett,
    hol ki otthont keres – hazájára lelhet.

    S múltak századévek, elmúlt ezer év is,
    közös kalandokban közös az emlék is,
    s újrakelt emléke rég elmúlt időnek
    mindig új erőt ad jelennek, jövőnek.