Címke: hontalanság

  • Vörösmarty Mihály: A hontalan

    Járatlan útakon ki jársz,
    S keblet viharra, vészre társz,
    Örömtől idegen,
    Ki vagy te bánat embere,
    Mi sorsnak üldöz fegyvere,
    Hogy bolygsz vad bérceken?

    „Hagyj bolyganom vad bérceken,
    Hagyd dúlni a vészt keblemen:
    Én bujdosó vagyok;
    Kietlenb itt e puszta szív,
    Zajosb a vész, mely benne vív:
    Fájdalmim oly nagyok.”

    Tán dús valál és kincsedet
    Elvette ádáz végzeted,
    S most ínség szomorít?
    „Dús voltam s dúsnak lenni jó,
    S ínségem most oly szívható;
    De ez nem tántorít.”

    Két név előtted szent talán;
    A hű barát és hű leány,
    És ők elhagytanak?
    „Pártos barátság, szerelem
    Földön legkínzóbb gyötrelem:
    Ők híven haltanak.”

    Kihaltak ők? tán gyermeked,
    Szép hölgyed, minden örömed
    Emésztő sírba szállt?
    „Mind sírban, amit szereték,
    De a szív mély s nagy menedék,
    Elnyögte a halált.”

    Te tűrsz, bár kínod súlya nagy:
    Tán a becsület rabja vagy,
    S neved gyalázva volt?
    „Gyalázva minden címerem;
    De azt hazámért szenvedem,
    S ez rajtam drága folt.”

    Hah, számkivetve vagy tehát,
    S melyért vérzettél, ten hazád
    Sujt kérlelhetlenűl?
    „A száműzöttnek honja van,
    S bár szenved ő s boldogtalan,
    A nemzet él s derűl.

    A nemzet, melyhez tartozám,
    Kiirtva, s vérbe fúlt hazám
    Többé fel nem virúl:
    Engem millióknak veszte nyom,
    Egy nép halálát hordozom
    Keblemben ostorúl.”

    Forrás: Arcanum