https://verskucko.com

Címke: hontalanság

  • Füst Milán: ESTE VAN

    Mire rám mutatnál: nem vagyok.
    Akár a csillag, mely lefut a tétovák előtt: olyan volt életem.
    Oly hamari volt csakugyan, oly gyors és hebehurgya ez a lét…
    Bizony én el se tudom hinni, hogy e kuszaság,
    E hegyén-hátán bennem tornyosuló összevisszaság most nyugalomra tér.

    S elrendeződik-e? – felelj rá, hogyha tudsz.
    Nagy ívben esteledik körülöttem mindenütt.
    Az ég is tágúl, gömbölyűbb a föld
    S mi apró-cseprő volt: felszívatik.
    S egyetlen hang donog: hogy este van.
    S egy ujj mutat az ég felé, hogy ott az én utam, mégiscsak ott,
    Mert jó valék.
    Mert rossz nem tudtam lenni… ama nagy parancsokat
    Nem törtem meg, ha ingadoztam is…
    Így volt-e, mondd? Felelj rá, hogyha tudsz.
    S a borús ég is meghasad vigasztalásomúl, –
    Egy kis derű is lám, mégiscsak jut nekem…

    A messzeségben, ott, hol domborúl a Csendes Óceán
    S mint óriás cet csillog a tenger háta,
    Ott képzellek el zöld sziget és zöld árnyékaid, –
    Hol többé semmi sincs. Ott ferdén fordul el
    A föld a semmiség felé. Vigyél el még oda.
    Még hazát is találok ott a vég előtt, én hontalan. Jöttöm hírére tán
    Akiről álmodék, elémbe fut. Már várnak ott… s ez jól esik.
    Így lesz-e, mondd? – Felelj rá, hogyha tudsz.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Vörösmarty Mihály: A hontalan

    Járatlan útakon ki jársz,
    S keblet viharra, vészre társz,
    Örömtől idegen,
    Ki vagy te bánat embere,
    Mi sorsnak üldöz fegyvere,
    Hogy bolygsz vad bérceken?

    „Hagyj bolyganom vad bérceken,
    Hagyd dúlni a vészt keblemen:
    Én bujdosó vagyok;
    Kietlenb itt e puszta szív,
    Zajosb a vész, mely benne vív:
    Fájdalmim oly nagyok.”

    Tán dús valál és kincsedet
    Elvette ádáz végzeted,
    S most ínség szomorít?
    „Dús voltam s dúsnak lenni jó,
    S ínségem most oly szívható;
    De ez nem tántorít.”

    Két név előtted szent talán;
    A hű barát és hű leány,
    És ők elhagytanak?
    „Pártos barátság, szerelem
    Földön legkínzóbb gyötrelem:
    Ők híven haltanak.”

    Kihaltak ők? tán gyermeked,
    Szép hölgyed, minden örömed
    Emésztő sírba szállt?
    „Mind sírban, amit szereték,
    De a szív mély s nagy menedék,
    Elnyögte a halált.”

    Te tűrsz, bár kínod súlya nagy:
    Tán a becsület rabja vagy,
    S neved gyalázva volt?
    „Gyalázva minden címerem;
    De azt hazámért szenvedem,
    S ez rajtam drága folt.”

    Hah, számkivetve vagy tehát,
    S melyért vérzettél, ten hazád
    Sujt kérlelhetlenűl?
    „A száműzöttnek honja van,
    S bár szenved ő s boldogtalan,
    A nemzet él s derűl.

    A nemzet, melyhez tartozám,
    Kiirtva, s vérbe fúlt hazám
    Többé fel nem virúl:
    Engem millióknak veszte nyom,
    Egy nép halálát hordozom
    Keblemben ostorúl.”

    Forrás: Arcanum