https://verskucko.com

Címke: honvágy

  • Reményik Sándor – A menekülő

    Ha menni kell, magammal sokat vinnék,
    Az egész édes, megszokott világot,
    Rámástul sok, sok kedves drága képet
    És egy pár szál préselt virágot,

    Vinnék sok írást, magamét, meg másét,
    Sok holt betűbe zárt eleven lelket,
    S hogy mindenütt nyomomba szálljanak:
    Megüzenném a hulló leveleknek.

    Vinném az erdőt, hol örökké jártam,
    Hintám, amelyen legelőször szálltam,
    A keszkenőm, mivel rossz másba sírni,
    A tollam, mert nem tudok mással írni,

    Vinném a házunk, mely hátamra nőtt
    Az utca kövét küszöbünk előtt!
    Vinném… én Istenem, mi mindent vinnék!
    Én Istenem, mi minden futna át

    Gyötrődő lelkem alagútjain –
    Olvasgatnám az ablakok sorát,
    Simogatnám a fecskefészkeket,
    S magamba színék minden verkliszót,
    Mint bűbájos, mennyei éneket…

    Utánam honvággyal tekintenének
    Az ajtók mind, és mind a pitvarok,
    Szeretnék mindent, mindent magammal vinni –
    És mindent itt hagyok.

    Kolozsvár, 1916 szeptember

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Benedek Elek: Honvágy

    Hol a keleti ég nagy hegyekre hajlik,
    Ott van az én falum, csendes völgy ölében.
    Nagyvilág lármája oda el nem hallik,
    Élnek a lakói csendesen, békében.

    Járjak tengeren túl, hallom a harangját,
    Világ végéről is szinte látva látom,
    Amint elindítja lágy ezüstös hangját
    S hívogat, csalogat: jer haza, barátom!

    Óh de rég láttalak, fehér falú házak!
    Óh de rég láttalak, kis falum határa!
    Messze, messze tőled minden perc egy század,
    Könnybe borul szemem neved hallatára.

    A ház, hol születtem, összeomlott régen,
    Édes jó szüleim sírban porladoznak,
    Mégis te vagy a legszebb a földkerekségen,
    Gondjaim egyedül benned oszladoznak.

    Földedből ne volna enyém talpalatnyi,
    Szívem még akkor is hozzád vágyakoznék.
    Jó szónál egyebet, ha nem tudnál adni,
    E szív tebelőled el nem kívánkoznék.

    Nem vágyakodom én világ pompájára,
    Kedvesebb itt nekem egy szál réti virág;
    S a göröngy, mely hullott szüleim sírjára,
    Drágább a szívemnek, mint az egész világ.

    Óh szép kicsi falum, csak már láthatnálak,
    Hallanám közelről harangod csengését!
    Óh te föld, te szent föld, bár csókolhatnálak,
    Hallanám, hallgatnám kebled pihegését!

    Nincs itt maradásom nagy város zajában,
    Megyek már! Megyek már a nagy csendességbe!
    Nem szenved már szívem az ő nagy bajában,
    Mintha csak indulna örök üdvösségbe!

    Forrás: Facebook – Szeretem a verseket


  • Kisfaludy Károly: 10. Szülőföldem szép határa!

    (Népdalok-sorozat)

    Szülőföldem szép határa!
    Meglátlak-e valahára?
    Ahol állok, ahol megyek,
    Mindenkor csak feléd nézek.

    Ha madár jön, tőle kérdem,
    Virulsz-e még szülőföldem!
    Azt kérdezem a felhőktől,
    Azt a suttogó szellőktől.

    De azok nem vigasztalnak,
    Bús szívemmel árván hagynak;
    Árván élek bús szívemmel,
    Mint a fű, mely a sziklán kel.

    Kisded hajlék, hol születtem,
    Hej, tőled be távol estem!
    Távol estem, mint a levél,
    Melyet elkap a forgószél.

    Forrás: Arcanum

  • Juhász Gyula: Nefelejcs

    I
    Bús Morva mentén árva kis Szakolca,
    Emlékszel-e a régi vándorodra,
    Ki itt tanyázott két keserű évet
    És bús ifjúból bölcs öreglegény lett?
    Ki szelek szárnyán sóhajtottam vissza
    A Tisza táját vágyó dalaimba
    S úgy álltam árván a magyar határon,
    Mint Toldi ős a nyári pusztaságon
    És úgy idéztem büszke Budapestet,
    Mint bánatos szerelmes, aki szenved
    És úgy idéztem az öreg Gvadányit,
    Mint tékozló fiú, ki hazaáhit.
    És úgy öleltem a szláv mélabút itt,
    Mint beteg nővért, aki édesbúsit.
    Most mit csinálhatsz, most ki jár ki mélán
    A szent határra fekete éjféltájt
    A háromszínű fejfát megölelve,
    Mint árva, aki anyját eltemette?

    II
    Kis Tisza mentén Mármarosszigetnek
    Piros tetői ködből integetnek,
    A messzi és a múlt derűs ködéből,
    Egy régi őszből és egy régi télből.
    Az Iza tükre a lelkembe csillan,
    Hol Arany árnya kószált álmaimban.
    Első szerelmünk itt tavaszodott még,
    Ha én csak egyszer ily szomorú volnék!
    Egy víg majális mámora dereng még,
    A könnyek fátylán rózsálló nagy emlék.
    És régi séták útja visz ki messze,
    Hol hívón kéklik a regés Verecke.
    Úgy érzem, egy dalt akkor félbehagytam,
    Eresszetek! Ott vár rám az a dallam!

    III
    Adyval ültünk Váradon.
    A hold sarlója aratott az égen.
    Hulltak a hervadt csillagok
    Fehéren.
    Adyval ültünk. A vonat
    Vörös szemével rőt szemünkbe bámult,
    Zakatolt, mint a kárhozat
    Titánul.
    Adyval ültünk. Feketén
    Borongott föl az égre holmi nyárfa,
    Sírt rajta lágy nyugati szél,
    Mint hárfa.
    Adyval ültünk. Váradon
    A magyarok vigadtak és loholtak
    S fölrémlett csókon és dalon
    A holnap.
    Adyval ültünk. Zomotor
    Nem szomorúbb, mint ez a régi bálunk.
    Virrasztva vártuk, hogy kopog
    Halálunk!

    Forrás: MEK

  • Reviczky Gyula: Tavaszodik…

    Tavaszodik már az idő,
    beköszönt a napsugár.
    Lelkem édes gondolatja
    fönt, a felleg-honba’ jár.

    Nem tudom, de olyan édes
    még a bánat is nekem,
    kék egével, napsugárral
    a tavasz ha megjelen.

    Kedves ábránd langy fuvalma
    vonul át a lelkemen.
    Szép világ van, azt regéli,
    messze, túl a tengeren.

    S hallgatom, bár ismerem jól,
    milyen az a szebb haza.
    Halkan intek: Voltam én már,
    voltam én ott valaha!

    Az a súgár, az az illat
    nem idegen énnekem;
    ha sivár az élet útja:
    gyönyörűnek képzelem!

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Baranyi Ferenc: Szent Mihály útján

    Párizsban a Hortobágy poétája
    percig feledte a magyar ugart,
    (Szent Mihály útján korzózott a nyár és
    dalolt a Szajna-part),

    de otthonról az ősz, a gond utána
    szökött egy pillanatra nesztelen,
    s a költő őszi kedvvel ment tovább a
    Boulevard Saint Michelen.

    Szívében akkor íve tört a nyárnak:
    a Gare de l’Estre fázósan vonult,
    s – föl-földobott kő – ősz-kopár hazája
    földjére visszahullt.

    …

    Párizs nyarában könnyed volt a szívem
    akár a Szajna-parti énekek,
    nem jött az ősz, nem háborgatta semmi
    a faleveleket,

    csupán valami ősi nyugtalanság
    emléke borzolt lombok ágbogán,
    hogy még a legszebb nyárban se feledjem:
    merről üzent az ősz egy délután,

    hogy még a messzi nyárban se feledjem:
    hol a hazám.

  • Benedek Elek: Honvágy

    Hol a keleti ég nagy hegyekre hajlik,
    Ott van az én falum, csendes völgy ölében.
    Nagyvilág lármája oda el nem hallik,
    Élnek a lakói csendesen, békében.

    Járjak tengeren túl, hallom a harangját,
    Világ végéről is szinte látva látom,
    Amint elindítja lágy ezüstös hangját
    S hívogat, csalogat: jer haza, barátom!

    Óh de rég láttalak, fehér falú házak!
    Óh de rég láttalak, kis falum határa!
    Messze, messze tőled minden perc egy század,
    Könnybe borul szemem neved hallatára.

    A ház, hol születtem összeomlott régen,
    Édes jó szüleim sírban porladoznak,
    Mégis te vagy a legszebb a földkerekségen,
    Gondjaim egyedül benned oszladoznak.

    Földedből ne volna enyém talpalatnyi,
    Szívem még akkor is hozzád vágyakoznék.
    Jó szónál egyebet, ha nem tudnál adni,
    E szív te belőled el nem kívánkoznék.

    Nem vágyakodom én világ pompájára,
    Kedvesebb itt nekem egy szál réti virág;
    S a göröngy, mely hullott szüleim sírjára,
    Drágább a szívemnek, mint az egész világ.

    Óh szép kicsi falum, csak már láthatnálak,
    Hallanám közelről harangod csengését!
    Óh te föld, te szent föld, bár csókolhatnálak,
    Hallanám, hallgatnám kebled pihegését!

    Nincs itt maradásom nagy város zajában,
    Megyek már! Megyek már a nagy csendességbe!
    Nem szenved már szívem az ő nagy bajában,
    Mintha csak indulna örök üdvösségbe!

  • Várnai Zseni: Ma fölriadtam éjszaka

    Ma fölriadtam éjszaka,
    s nem tudtam elaludni,
    egyszerre elkapott a vágy:
    csak futni, messze futni,
    hiszen mindkettő messze van,
    aki szívemnek drága,
    jaj futni, futni messzire
    fiam, lányom nyomába.

    És elfogott a rémület:
    hiába rázom rácsom,
    én itt vagyok, ők messzire,
    mindkettő más határon,
    nem érhetem el őket én,
    oly végtelen a tenger,
    és Párizs egyre távolabb,
    s egyre törpébb az ember.

    Fiam a föld másik felén,
    nem lehet oda szállnom,
    nagy út az még a napnak is
    átkelni fél világon.
    Mikor minékünk alkonyul,
    ott virrad már a hajnal,
    azért, hogy nem találkozom
    álmomban a fiammal.

    Átkelni a nagy tengeren
    a lelkem is elfárad,
    – talán sohasem látom őt! –
    jajdul bennem a bánat,
    – lehet, hogy addig meghalok,
    mire szabad lesz menni…
    ó szörnyű, hosszú éjszaka,
    mikor fogsz reggeledni!?

    Álmatlanul gyötrődöm itt,
    s a fényes holdat nézem…
    Talán lányom ablakán
    is így bámul be éppen,
    most alszik ő és álmodik,
    vagy talán ő is ébren?
    Beszélj róla, Te messzi hold,
    szabad utas az égen!

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Reményik Sándor: A menekülő

    Ha menni kell, magammal sokat vinnék,
    Az egész édes, megszokott világot,
    Rámástul sok, sok kedves drága képet
    És egy pár szál préselt virágot,

    Vinnék sok írást, magamét meg másét,
    Sok holt betűbe zárt eleven lelket,
    S hogy mindenütt nyomomba szálljanak:
    Megüzenném a hulló leveleknek.

    Vinném az erdőt, hol örökké jártam,
    Hintám, amelyen legelőször szálltam,
    A keszkenőm, mivel rossz másba sírni.
    A tollam, mert nem tudok mással írni,

    Vinném a házunk, mely hátamra nőtt,
    Az utca kövét küszöbünk előtt!
    Vinném… én Istenem, mi mindent vinnék!
    Én Istenem, mi minden futna át

    Gyötrődő lelkem alagútjain –
    Olvasgatnám az ablakok sorát,
    Simogatnám a fecskefészkeket,
    S magamba színék minden verkliszót,

    Mint bűbájos, mennyei éneket…
    Utánam honvággyal tekintenének
    Az ajtók mind, és mind a pitvarok,
    Szeretnék mindent, mindent magammal vinni –
    És mindent itt hagyok.

    K

  • Reményik Sándor: Eredj, ha tudsz!

    Eredj, ha tudsz…
    Eredj, ha gondolod,
    Hogy valahol, bárhol a nagy világon
    Könnyebb lesz majd a sorsot hordanod,
    Eredj…
    Szállj mint a fecske, délnek,
    Vagy északnak, mint a viharmadár,
    Magasából a mérhetetlen égnek
    Kémleld a pontot,
    Hol fészekrakó vágyaid kibontod.
    Eredj, ha tudsz.

    Eredj, ha hittelen
    Hiszed: a hontalanság odakünn
    Nem keserűbb, mint idebenn.
    Eredj, ha azt hiszed,
    Hogy odakünn a világban nem ácsol
    A lelkedből, ez érző, élő fából
    Az emlékezés új kereszteket.
    A lelked csillapuló viharának
    Észrevétlen ezer új hangja támad,
    Süvít, sikolt,
    S az emlékezés keresztfáira
    Téged feszít a honvágy és a bánat.
    Eredj, ha nem hiszed.

    Hajdanában Mikes se hitte ezt,
    Ki rab hazában élni nem tudott
    De vállán égett az örök kereszt
    S egy csillag Zágon felé mutatott.
    Ha esténként a csillagok
    Fürödni a Márvány-tengerbe jártak,
    Meglátogatták az itthoni árnyak,
    Szelíd emlékek: eszeveszett hordák,
    A szívét kitépték.
    S hegyeken, tengereken túlra hordták…
    Eredj, ha tudsz.

    Ha majd úgy látod, minden elveszett:
    Inkább, semmint hordani itt a jármot,
    Szórd a szelekbe minden régi álmod;
    Ha úgy látod, hogy minden elveszett,
    Menj őserdőkön, tengereken túlra
    Ajánlani fel két munkás kezed.
    Menj hát, ha teheted.

    Itthon maradok én!
    Károgva és sötéten,
    Mint téli varjú száraz jegenyén.
    Még nem tudom:
    Jut-e nekem egy nyugalmas sarok,
    De itthon maradok.

    Leszek őrlő szú az idegen fában,
    Leszek az alj a felhajtott kupában,
    Az idegen vérben leszek a méreg,
    Miazma, láz, lappangó rút féreg,
    De itthon maradok!

    Akarok lenni a halálharang,
    Mely temet bár: halló fülekbe eseng
    És lázít: visszavenni a mienk!
    Akarok lenni a gyujtózsinór,
    A kanóc része, lángralobbant vér,
    Mely titkon kúszik tíz-száz évekig
    Hamuban, éjben.
    Míg a keservek lőporához ér
    És akkor…!!!

    Még nem tudom:
    Jut-e nekem egy nyugalmas sarok,
    De addig, varjú a száraz jegenyén:
    Én itthon maradok.