Folyj ki, folyj ki vérem,
Múlj el életem!
A hazáért halni
Szép halál nekem!
Nagy s kemény volt a harcz,
Vért kívánt s halált,
Vérre, áldozatra
Engemet talált;
Ah, de édes a vér
S e halál nekem:
A magyar hazáé
Lett a győzelem!
Győzedelme magvat
Fog teremni még,
Téged, szent szabadság
S boldog egyesség!
Legdicsőbb jutalmam
Ez lesz énnekem,
Folyj ki hát, folyj vérem,
S múlj el életem!
Forrás: Arcanum
Igricnóta
A váradi püspök lánya!
Rózsaszál a szöghajába.
Tisza mentén, Bihar táján
Nem akad több olyan szál lány.
Patyolat a teste, lelke,
A legények veszedelme,
Szava bűbáj, tánca örvény,
Mért is nincsen rája törvény?
Cserhalomnál csata van ma,
Pogány kunság riadalma,
Hull a tar fej, mint az alma,
Magyaroknak diadalma.
László vezér lova táltos,
Vezeti a Boldogságos,
László vezér bárdja talál,
És ha talál, az a halál!
Ott fut egy kun. A nyergében
Drága teher hever szépen.
A nyergében – csípje kánya! –
A váradi püspök lánya!
Nosza rajta, rajta, rajta!
László lova rárófajta,
Széltől vemhes anya lánya,
Utoléri nemsokára!
Rövid a harc. Kun legénynek
Búcsút int a drága élet,
De a karját esdve tárja
A váradi püspök lánya!
„Ne bántsd, lovag, ezt a legényt,
Szeretem én szívem szerént,
Vagy ha bántod, magad bánod,
Letörsz akkor egy virágot!”
László vezér karja lankad,
– Soha még ily diadalmat! –
Karja lankad, szíve bágyad,
A pusztának nekivágtat.
Igric ajkán új nóta szól
A bihari sátrak alól.
László vezér sír a dalon:
„Hej Cserhalom, haj Cserhalom!”
László hősnek neve támad,
Visszazengi minden század!
Csak a szíve maradt árva,
…Hej, váradi püspök lánya!
Forrás: MEK
Fél ezred év kihunyt tüzének
hamvából kél az hősi ének.
A vár fokán a szent kereszt.
Felé tekint magyar s a dalmát,
a szerb, a horvát és szlavon,
kik győzték ozmán nagy hatalmát
sok hosszú, véres századon.
Mohos falak konok tusáknak
tanúiként még most is állnak
mély hallgatással, álmodón.
Alant a Száva fodros teste
Dunába olvad csöndesen,
miként a lélek, mely szeretve
Istenhez tér a végeken.
Nem mossa ím már hősi vérár
dicső falad, Nándorfehérvár!
Páncélt sem ölt a sok vitéz.
Nem vonja kardját annyi dalja,
sem öregje, sem fiatalja
a bástyafőn s a vár alatt!
Rég elpihent az íj, a szablya.
Leáldozott az ősi nap.
Itt egykoron Mahomed ökle
a tornyokat hiába törte.
Zengett az ég, döngött a föld.
Villámot szórt a nép a sáncon,
és úr maradt a szolgaságon.
Félhold hatalma egyre dőlt:
ez átokverte régi járom.
S ha volt is fürge janicsár,
kit bántott, hogy még áll a vár,
ki lófarkas zászlóval kúszva
a bástya ormán megjelent…
Tekintsünk hősi fényre vissza,
a dicső Dugonics Tituszra,
ő mélybe húzta a pogányt,
és meghaltak lent egyaránt.
Vagy az, ki átrohant a pusztán,
ki volna más, mint hős Kapisztrán,
az egykor jámbor szerzetes!
Egyik kezében éles kardot,
a másikban keresztet tartott,
meg nem fáradva este, reggel,
toborzott szlávot és magyart,
s a vár alá tért nagy sereggel.
Hunyadi János lángszavára
egy emberként mozdult a bástya,
s a Dunán égett száz hajó…
A tűzözönben a pogányság
azt hitte, szólt az égi jel,
s Nándorfehérvár ősi sáncát
rémült futással hagyta el.
Így küszködött egy fél világgal
sok névtelen, ki dalban szárnyal
s ki annyi szívben most is él,
Hunyadi János, ősz vezérünk
Nándorfehérvár bajnoka.
Ha szép fényéhez visszatérünk,
nappallá lesz az éjszaka.
És zsong a széles, nagy világba’
milljó harangnak muzsikája.
Magyar dicsőség hangja ez!
S amíg a szentelt ércek nyelvén
déli harangszó zeng, üzen,
imába fonja sok keresztény
dicső győzelmed, Nemzetem!
Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár / Régi magyar költészet gyűjteménye
Elhullt a java,
De él a haza,
Ha gondba, nyomorba – de mégis!
S akárki mit üvölt,
Miénk ez a föld
Azért is, azért is, azért is!
Kell most a legény,
Ha gyönge, ha vén,
Ha nincs csak a csontja, a bőre.
Amíg visz a láb:
Apák, nagyapák –
Előre, előre, előre!
Asszony pityereg,
És rí a gyerek,
Holnapra új özvegy, új árva.
Ne szakadj bele, szív,
A trombita hív
Csatára, csatára, csatára!
Búcsúzni be fáj!
De menni muszáj,
Nótázva vagy nyögve – de menni!
Ki tudja, hogy hol
Fogunk valahol
Pihenni, pihenni, pihenni.
Ki tudja, hogy hol?
Mi tudjuk, hogy hol.
Minden bajainkra egy ír van:
Lehúnyva szemünk,
Majd megpihenünk
A sírban, a sírban, a sírban.
Míg ott aluszunk,
Arról álmodozunk,
Hogy él a magyar, vas az ökle,
S ez a szép, ez a szent,
Bús föld a miénk
Örökre, örökre, örökre!
1917
Ötven huszár volt akkor a Szabadság,
annyi volt itt a nemzet, a magyar.
És szembe, hozván a császár parancsát
tízezer fő, tizenkét ágyuval
végig a völgyön, a Sió lapályán
rohamra készen – középen a híd.
Egy fél országrész fordul vérbe-lángba,
ha az a hídfő, az is elesik.
Oh sármelléki törpe Thermopílé –
Haloványul a legendás görög
merészség és ravaszság a huszárok
merészsége és nagy esze mögött.
Megindultak – nem le, az ellenségre:
a hegyre föl és másfél napon át
kerülgették, csak járták körbe-körbe
a vén Kálvária-hegy derekát.
A hegy mögött, mint színfalak mögött, még
csizmát és csákót is cseréltek ők.
Előbb huszárok, most bakák vonultak
a hüledező ellenség előtt,
mely várta, várta rettegve, mikor dől
nyakába az a tenger népözön.
Húsz tűznél főzték a gulyást a lányok
a másik hegyen, a Tükörcsösön.
Megdördült ott lenn végül is az ágyú,
hetedhatárig körözve szavát.
Kihullt a sorból fenn egy-egy huszár, de
a többi csak járt, csak vonult tovább.
Míg fel nem tüntek baltákkal s üvöltve,
mint a nádasok csikasz kölykei,
a pusztaiak… s a szemközti dombon:
Dégről Perczel, Szilasról Görgey!
Szorító, Lődöző, egy-két dülőnév
hirdeti csak, mi történt azután.
Minthogyha ott lettem volna, merengve
ülök az őszi, vén Kálvárián.
Vadászkutyám elnyúlva vár, a puskát
papírral cseréltem föl térdemen.
Nem a cserjésnek, fent az őszi égnek
bozótját kémleli tekintetem.
Hegyre kerültünk… vagy hegyre szorultunk,
barátaim, de megritkult sorunk!
S be védtelen, jajt-zümmögő alattunk
az édes ország, melyért harcolunk;
s be ingatag a hídfő és be hangos
az ellenség!… hogy tódul már felénk!
Még rejti gyáván – változik a harcmód –
de látom én már minden fegyverét!
Nem hull golyó még ránk. De hogyha hull is,
ha a veszély, mint zápor megered:
játsszuk már végig halálos mosollyal
a ríkató-vidító szerepet.
Nevetnünk kéne, hogy vagyunk, megyünk még
ezrek dalaként fújva énekünk –
Ha lesz jövő: hadat talál helyünkön –
Legyőzhetetlent, ha mind itt veszünk.
Felhőbe hanyatlott a drégeli rom,
Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja;
Szemközt vele nyájas, szép zöld hegy-orom,
Tetején lobogós hadi kopja.
Két ifiu térdel, kezökben a lant,
A kopja tövén, mintha volna feszűlet.
Zsibongva hadával a völgyben alant
Ali győzelem-ünnepet űlet.
“Mért nem jön a Szondi két dalnoka, mért?
Bülbül-szavu rózsák két mennyei bokra?
Hadd fűzne dalokból gyöngysorba füzért,
Odaillőt egy huri nyakra!”
“Ott zöldel az ormó, fenn zöldel a hant
Zászlós kopiával a gyaur basa sírján:
Ott térdel a gyöngypár, kezében a lant,
És pengeti, pengeti, sírván.”
…S hogy feljöve Márton, az oroszi pap,
Kevély üzenettel a bősz Ali küldte:
Add meg kegyelemre, jó Szondi, magad!
Meg nem marad itt anyaszülte.
“Szép úrfiak! immár e puszta halom,
E kopja tövén nincs mér’ zengeni többet:
Jertek velem, ottlenn áll nagy vigalom,
Odalenn vár mézizü sörbet. -“
Mondjad neki, Márton, im ezt felelem:
Kegyelmet uradtól nem vár soha Szondi,
Jézusa kezében kész a kegyelem:
Egyenest oda fog folyamodni.
“Serbet, füge, pálma, sok déli gyümölcs,
Mit csak terem a nagy szultán birodalma.
Jó illatu fűszer, és drága kenőcs…
Ali győzelem-ünnepe van ma!”
Hadd zúgjon az álgyu! pogány Ali mond,
És pattog a bomba, és röpked a gránát;
Minden tüzes ördög népet, falat ont:
Töri Drégel sziklai várát.
“Szép úrfiak! a nap nyugvóra hajolt,
Immár födi vállát bíborszinü kaftán,
Szél zendül az erdőn, – ott leskel a hold:
Idekinn hideg éj sziszeg aztán!”
A vár piacára ezüstüt, aranyt,
Sok nagybecsü marhát máglyába kihordat;
Harcos paripái nyihognak alant:
Szügyeikben tőrt keze forgat.
“Aztán – no, hisz úgy volt! aztán elesett!
Zászlós kopiával hős Ali temette;
Itt nyugszik a halmon, – rövid az eset -;
Zengjétek Alit ma helyette!”
Két dalnoka is volt, két árva fiú:
Öltözteti cifrán bársonyba puhába:
Nem hagyta cselédit – ezért öli bú –
Vele halni meg, ócska ruhába’!
“S küldött Alihoz… Ali dús, Ali jó;
Lány-arcotok’ a nap meg nem süti nála;
Sátrában alusztok, a széltül is ó:
Fiaim, hozzá köt a hála!”
Hogy vítt ezerekkel! hogy vítt egyedűl!
Mint bástya, feszült meg romlott torony alján:
Jó kardja előtt a had rendre ledűl,
Kelevéze ragyog vala balján.
“Rusztem maga volt ő!… s hogy harcola még,
Bár álgyúgolyótul megtört ina, térde!
Én láttam e harcot!… Azonban elég:
Ali majd haragunni fog érte.”
Mint hulla a hulla! veszett a pogány,
Kő módra befolyván a hegy menedékét:
Ő álla halála vérmosta fokán,
Diadallal várta be végét.
“Eh! vége mikor lesz? kifogytok-e már
Dícséretiből az otromba gyaurnak?
Eb a hite kölykei! vesszeje vár
És börtöne kész Ali úrnak.”
Apadjon el a szem, mely célba vevé,
Száradjon el a kar, mely őt lefejezte;
Irgalmad, oh Isten, ne légyen övé,
Ki miatt lőn ily kora veszte!
Ballada
“Hová, hová, édes férjem?”
“Megyek a csatába:
Galambócon vár a török,
Ne várjon hiába.”
“Megállj, megállj; édes férjem!
Ne menj még csatába:
Befordulok egy kicsinyég
Öltöző szobámba.”
“Én kegyesem, szép hitvesem,
Ellenemre jársz-é?
Sima vállad, puha kebled
Töri az a páncél;
Félve tartod a nagy kardot
Remegő kezedben:
Mit keresnél, gyönge asszony.
Véres ütközetben?”
“Azt keresem, hiv magyar nő,
Véres ütközetben,
Hogy lehessek, élve, halva,
Mindig közeledben:
Súlyos a kard, de nehezebb
Százszor is a bánat;
Jobban töri, mint a páncél.
Kebelem utánad.”
Gyöngyös arany fejkötőjét
Sisakkal borítja,
Karcsu fűzött selyem vállát
Páncélba szorítja;
Kardot is köt: bársony övre
Gyémántos fogantyút,
Pici piros csizmáira
Szép ezüst sarkantyút.
Csalogatja csemegével
Muci paripáját;
Lebke szellő lebegteti
Tengerzöld ruháját;
Széles uton, poros uton
Felleget ver a ló,
Csillámlik a… villámlik a
Fényes acél patkó. –
“Fogadj Isten, húgom asszony,
Itt az ütközetben;
Nyilat ugyan, amint látom,
Hoztál szép szemedben -“
“Uram király, Zsigmond király
Nem oly divat már ma
Nyillal lőni, mint felséged
Fiatal korába’.”
Galambócot a Dunáról
Ostromolni kezdik;
Folyamon is, szárazon is
Egyre törik, vesztik.
Elől, elől Rozgonyival
Kedves élet-párja,
Hiv szerelme, szép Cicelle,
Szentgyörgyi leánya.
Pogány török a Moráván
Érkezik új haddal:
“Most vitézek! hajós népek!
Közül-akarattal!”
Maga vivé Rozgonyiné
Ellenök a gályát,
Követi a sok dalia
Lobogós ruháját.
Szól az ágyu – szokatlanul
Durva ozmán fülnek;
Hajóira tűz-kanócok,
Koszorúk repülnek;
“Vizet! vizet!” a pogányság
Orditoz hiában;
Mind odaég, bár van elég
Víz a nagy Dunában. –
Maga Murad ezt a dolgot
Nem veszi tréfára,
Közeledik nagy hadával
Törökök császára;
Százezerre megyen serge,
Sok basával, béggel,
Török, tatár – spahi, jancsár,
Válogatott néppel.
Kár volt neked, Zsigmond király
Mindjárt megijedned,
Gyalázaton a pogánytól
Egér-utat venned,
Fut a farkas néha-néha,
De szikrázó foggal;
Népedet te átkeletted
Szökve, mint a tolvaj. –
Spahi, jancsár, utóhadnak
Ered az inába:
Sok rohan ott éles tőrbe,
Még több a Dunába;
Gyalogszerrel a király is
Csak nehezen futhat;
Jó Rozgonyi karja, kardja
Csinál néki utat. –
“Hej! ki hozza, kormányozza
Ide azt a gályát?
Vagy már senki meg nem menti
Magyarok királyát?”
“Én, én hozom, gyönge asszony,
Hajómat az éjben:
Ülj fel uram, Zsigmond király,
Te is, édes férjem!”
Lászlóvárott a magyarság
Vala bátorságban.
Híre futott a csatának
Széjjel az országban.
Egy árva szó sem beszéli
Zsigmond győzedelmét;
Mind a világ, széles világ
Rozgonyi Cicellét.
(1852)
