Címke: húsvét

  • Kosztolányi Dezső: Húsvét

    Már kék selyembe pompázik az égbolt,
    tócsákba fürdenek alant a fák,
    a földön itt-ott van csak még fehér folt,
    a légen édes szellő szárnyal át.
    Pöttön fiúcskák nagyhasú üvegbe
    viszik a zavaros szagos vizet,
    a lány piros tojást tesz el merengve,
    a boltokat emberraj tölti meg.
    S míg zúg a kedv s a víg kacaj kitör,
    megrészegül az illaton a föld,
    s tavasz-ruhát kéjes mámorban ölt –
    kelet felől egy sírnak mélyiből,
    elrúgva a követ, fényes sebekkel
    száll, száll magasba, föl az isten-ember.

    Forrás: Versek mindenkinek

  • Oscar Wilde: Húsvét napja

    Ezüstkürtök zengtek a Dómon át,
    Áhítatban térdeltek az emberek,
    S én észrevettem tarkójuk felett,
    Mint egy nagy Istent, Róma Szent Urát.

    Papként habfehér palást fedte vállát,
    Királyként vöröset öltött magára,
    S fején volt hármas aranykoronája*:
    Fény és dicsőség kísérte a Pápát.

    Titkon visszaosont ahhoz a szívem
    Ki magányos tengernél kóborolt**,
    És pihenőt hiába keresett:

    ’Róka, madár talál nyugvóhelyet,
    Egyedül én vándorlok kimerülten,
    Lábam sebes, könnyel iszom a bort.’

    Forrás: Magyar Bábel – Rácsai Róbert fordítása

  • Babits Mihály: Húsvét előtt

    S ha kiszakad ajkam, akkor is,
    e vad, vad március évadán,
    izgatva bellül az izgatott
    fákkal, a harci márciusi
    inni való
    sós, vérízű széltől részegen,
    a felleg alatt,
    sodrában a szörnyű malomnak:
    ha szétszakad ajkam, akkor is,
    ha vérbe lábbad a dallal és
    magam sem hallva a nagy Malom
    zugásán át, dalomnak ízét
    a kinnak ízén
    tudnám csak érzeni, akkor is
    – mennyi a vér! –
    szakadjon a véres ének!

    Van most dicsérni hősöket, Istenem!
    van óriások vak diadalmait
    zengeni, gépeket, ádáz
    munkára hűlni borogatott
    ágyúk izzó torkait:
    de nem győzelmi ének az énekem,
    érctalpait a tipró diadalnak
    nem tisztelem én,
    sem az önkény pokoli malmát:
    mert rejtek élet száz szele, március
    friss vérizgalma nem tűri géphalált
    zengeni, malmokat; inkább
    szerelmet, embert, életeket,
    meg nem alvadt fürge vért:
    s ha ajkam ronggyá szétszakad, akkor is
    ez inni való sós vérízű szélben,
    a felleg alatt,
    sodrában a szörnyű Malomnak,
    mely trónokat őröl, nemzeteket,
    százados korlátokat
    roppantva tör szét, érczabolát,
    multak acél hiteit,
    s lélekkel a testet, dupla halál
    vércafatává
    morzsolva a szűz Hold arcába köpi
    s egy nemzedéket egy kerék-
    forgása lejárat:

    én mégsem a gépet énekelem
    márciusba, most mikor
    a levegőn, a szél erején
    érzeni nedves ízét
    vérünk nedvének, drága magyar
    vér italának:
    nekem mikor ittam e sós levegőt,
    kisebzett szájam és a szók
    most fájnak e szájnak:
    de ha szétszakad ajkam, akkor is,
    magyar dal március évadán,
    szélnek tör a véres ének!

    Én nem a győztest énekelem,
    nem a nép-gépet, a vak hőst,
    kinek minden lépése halál,
    tekintetétől ájul a szó,
    kéznyomása szolgaság,
    hanem azt, aki lesz, akárki,
    ki először mondja ki azt a szót,
    ki először el meri mondani,
    kiáltani, bátor, bátor,
    azt a varázsszót, százezerek
    várta lélekzetadó szent
    embermegváltó, visszaadó,
    nemzetmegmentő, kapunyitó,
    szabadító drága szót,
    hogy elég! hogy elég! elég volt!
    hogy béke! béke!
    béke! béke már!
    Legyen vége már!

    Aki alszik, aludjon,
    aki él, az éljen,
    a szegény hős pihenjen,
    szegény nép reméljen.
    Szóljanak a harangok,
    szóljon alleluja!
    mire jön új március,
    viruljunk ki újra!
    Egyik rész a munkára,
    másik temetésre
    adjon Isten bort, buzát,
    bort a feledésre!

    Ó béke! béke!
    legyen béke már!
    Legyen vége már!
    Aki halott, megbocsát,
    ragyog az ég sátra,
    testvérek, ha túl leszünk,
    sohse nézünk hátra!
    Ki a bűnös, ne kérdjük,
    ültessünk virágot,
    szeressük és megértsük
    az egész világot:
    egyik rész a munkára,
    másik temetésre:
    adjon Isten bort, buzát,
    bort a feledésre!

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Juhász Gyula: Az utolsó vacsora

    János a Mester nagy szívén pihen,
    E tiszta szíven, e csöndes sziven
    Pihen, de lelke a holnapra gondol
    S fiatal arca felhős lesz a gondtól.
    Mély hallgatás virraszt az asztalon.
    Az olajfák felől a fuvalom
    Hűsen, szomorún a szobába téved,
    Be fáj ma a szél, az éj és az élet!
    Tamás révedve néz a mécsvilágra,
    Péter zokog és árvább, mint az árva,
    Judás se szól, csak apró szeme villan,
    Remegve érzi: az ő órája itt van!
    Csak egy nyugodt. Nagy, sötétkék szemében
    Mély tengerek derűs békéje él benn.
    Az ajka asztali áldást rebeg
    S megszegi az utolsó kenyeret!

    Forrás: Magyar Kurír