https://verskucko.com

Címke: identitás

  • Ady Endre: Pimasz, szép arccal

    Pimasz, szép arccal látszik, hogy akar,
    De közben búsan lekönyököl,
    Nyög, sír, ez az én fajtám, a magyar.

    Olykor utálom, néha szeretem:
    Ennyi emberséges bánatot
    Nem adott volna más fajta nekem.

    Van-e célja és nagy akarata,
    Hoz-e valamit, ami övé,
    Ami magyar, ami igaz maga?

    Van-e nagy, ős küzdésünknek neve,
    Vagy elvérezünk névtelenül,
    Mint a kóbor tigrisek serege?

    Ez a mi szép, koldus, úri fajunk
    Nyugtalanít: példája vagyok:
    Ha meghalunk, majd egyformán halunk.

    Pimasz, szép arcot talál a Halál
    S szeretők­nkért rejtjük a bánatunk,
    Szeretők­nkért, ki a tilosba jár.

    Forrás: szeretem a verseket

  • Rainer Maria Rilke: A szerelmes lány

    Nemes Nagy Ágnes fordítása

    Így igaz, vágyom utánad. Ejtem,
    elvesztem kezemből önmagam,
    nem remélve, hogy tagadni merjem,
    azt, mi tőled árad rezzenetlen,
    és komoly, merő, rokontalan.

    …rég: ó, mily Egy voltam, semmi engem
    el nem árult és nem szólított,
    mint a kőé, olyan volt a csendem,
    mely fölött a forrás átcsobog.

    Ám e lassú, párhetes tavaszban
    engemet a néma, öntudatlan
    évről most letörtek könnyedén.
    Összezárva, langyos, árva létem
    most valaki tartja a kezében,
    s nem tudja, tegnap mi voltam én.

    Forrás: Versek mindenkinek

  • Choli Daróczi József – Fáj

    Férfiként: halálraítélt.
    Megfogni neszeit az éjszakának.
    Zuhanni, zuhanni, mint a kő!
    Arcom csontján a rés,
    hiányod miatt tátong.
    Szememet feléd fordítom,
    lepergett húsgombóc kikelt
    szirmokat nyomnak,
    mert legtudomabb,
    legtöbb már tudom,
    hogy múltamba belevesztél.
    Befagy a szám,
    megpüffedt ajkaim között
    holdarcod ívét hordom,
    magamba beépítetek.
    Sírgödör szélébe kapaszkodó
    fű hajad selyem fáj.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Choli Daróczi József – Ars poetica helyett

    Koponyát szorító vaspánt,
    sötétség glóriája,
    letéplek fejemről!
    S ha bőröm ragaszkodik hozzád,
    lenyúzom,
    a vályoggödör sarkába dobom.
    Szemem csak új sugarakban fürdik.
    Csontom visszaver minden
    színtelen színt.
    Tenyeremen a Nap parazsa ég.
    Árnyainkra visító átkot mondok,
    és kést fenek
    megmaradt nyomorunkra.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Bella István: Mint erdők

    Mert nő és ember vagy, szájig bezárva
    a társadalomba, biológiába,
    s halált tűzve a puska tusára
    őrzi az anyag szíved és

    szerelmekkel fölcicomázva
    sír tested fegyvertelen, árva,
    milliárdnyi köztársasága
    – nincs számodra üdvözülés,

    örülj, hogy bennem megszülethetsz,
    hogy bennem szabadon lélegezhetsz,
    van-e – fegyencnek a fegyenchez –
    szívemhez, számhoz más közöd?

    Gyűlölködhet a rügyre virága,
    a gyökér gyűlölködhet magvára,
    gyűlölködhet a mag magára
    – bennem magadat gyűlölöd.

    Mint erdők, egyetlen magházba,
    apámba, anyámba vagy zárva,
    oly időtlen mélyre leásva,
    – hogy félek tőled, ha rád tekintek,

    mert ez is és az is kegyetlenség,
    ha szeretsz életre-halálra,
    s nem latolgatod, mi az ára
    – csak magad gyűlölöd, ha nincs más mentség.

    Forrás: Index.hu – Kedvesch versek

  • Szabó Lőrinc: Dsuang Dszi álma

    Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Dszi,
    a mester, egy lepkére mutatott.
    – Álmomban – mondta, – ez a lepke voltam
    és most egy kicsit zavarban vagyok.

    – Lepke, – mesélte, – igen, lepke voltam,
    s a lepke vígan táncolt a napon,
    és nem is sejtette, hogy ő Dsuang Dszi…
    És felébredtem… És most nem tudom,

    most nem tudom, – folytatta eltűnődve, –
    mi az igazság, melyik lehetek:
    hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét
    vagy a lepke álmodik engemet? –

    Én jót nevettem: – Ne tréfálj, Dsuang Dszi!
    Ki volnál? Te vagy: Dsuang Dszi! Te hát! –
    Ő mosolygott: – Az álombeli lepke
    épp így hitte a maga igazát! –

    Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán
    valami mégis megborzongatott,
    kétezer évig töprengtem azóta,
    de egyre bizonytalanabb vagyok,

    és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,
    már azt, hogy minden kép és költemény,
    azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét,
    a lepke őt és mindhármunkat én.

  • Ady Endre: A föl-földobott kő

    Föl-földobott kő, földedre hullva,
    Kicsi országom, újra meg újra
    Hazajön a fiad.

    Messze tornyokat látogat sorba,
    Szédül, elbusong s lehull a porba,
    Amelyből vétetett.

    Mindig elvágyik s nem menekülhet,
    Magyar vágyakkal, melyek elülnek
    S fölhorgadnak megint.

    Tied vagyok én nagy haragomban,
    Nagy hűtlenségben, szerelmes gondban
    Szomorúan magyar.

    Föl-fölhajtott kő, bús akaratlan,
    Kicsi országom, példás alakban
    Te orcádra ütök.

    És, jaj, hiába, mindenha szándék,
    Százszor földobnál, én visszaszállnék,
    Százszor is, végül is.

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: Én nem vagyok magyar?

    Ős Napkelet olyannak álmodta,
    Amilyen én vagyok:
    Hősnek, borúsnak, büszke szertelennek,
    Kegyetlennek, de ki elvérzik
    Egy gondolaton.

    Ős Napkelet ilyennek álmodta:
    Merésznek, újnak,
    Nemes, örök-nagy gyermeknek,
    Nap-lelkűnek, szomjasnak, búsítónak,
    Nyugtalan vitéznek,
    Egy szerencsétlen, igaz isten
    Fájdalmas, megpróbált remekének,
    Nap fiának, magyarnak.

    (S az álmosaknak, piszkosaknak,
    Korcsoknak és cifrálkodóknak,
    Félig-élőknek, habzó-szájúaknak,
    Magyarkodóknak, köd-evőknek,
    Svábokból jött magyaroknak
    Én nem vagyok magyar?)

    Forrás: MEK

  • Solymos Ida: Arc nélkül

    Kik által teremtem magam?
    Felejtem is, mint annyian.
    Egymás tőjébe rakott szavak –
    sorsom gúlája ez marad.

    Barátom nincs, apám sem ismer.
    Arc nélkül élek, mint az Isten.

    Mi nem megyünk már sehova,
    élünk mégis hozamra várva.
    Betör az arcok mosolya,
    a térti arcok ragyogása.

    Mi csak naphosszat táradunk,
    alábuknánk az éjszakába.
    Fényesség, egy földrésznyi múlt,
    fekszik törzsünk mellé az ágyba.

    Mi kertet műveltünk, s a lét
    megállt itt néhány pillanatra,
    míg őriztük a szenvedélyt,
    nem tárolván tőkét kamatra.

    Mi orra estünk, majd fölállva
    szétnéztünk, merre lenne út;
    és itt maradtunk, mint az árva,
    ki nem hagyhat házat, falut.

    1969

  • Illyés Gyula: Magyar vagy?

    Magyar vagy? Az se vagy.
    Szomorú szolga vagy.

    Bú, szép gond, a könnyek:
    akiké a földek.

    Tán ha német volnál,
    pezsdülnél, rajongnál.

    Mint mezőn a fűszál,
    ezrekkel inognál.

    Tán ha zsidó volnál,
    sírva átkozódnál.

    Milliókkal halnál,
    ha szünne a felszél.

    Magyar vagy, na hullj el
    a bukó levéllel.

    Százezernyi fájó
    szív közt az ős fáról.

    Nem őriz, nem táplál,
    ki is dőlt talán már.