https://verskucko.com

Címke: idő múlása

  • Tóth Árpád: Szigeti emlék

    Csókolóztam a Margitszigeten,
    Ó, drága, félszeg, régi eset –
    Tanár úr voltam, lelkes és sovány,
    S egy kisdiákom meglesett.

    A diák most egy színház rendezője,
    A haja ritkul. És tűnődve látom
    Rosszkedvén s vénlegény-tempóin,
    Mily messze lehet az én ifjúságom!

    De a szigeten ma sem mások a fák,
    S az édes légben valahogy ott maradt
    Sűrű arany napfénybe konzerválva
    A régi, boldog pillanat.

    S hiába volt sok rossz vihar,
    Kopár ősz s hulló szerelem –
    Elcsöndesülve a lombok alatt,
    Ha utam néha arra terelem,

    Megbúvok a kedves padon,
    S mohó ajkamra messzi íz tolul,
    Mintha kedvenc befőttjét csemegézné,
    Újra gyerekké válva, egy ál-mogorva úr…

    1927

  • Zelk Zoltán: Október

    Kisöccsétől, Szeptembertől
    búcsút vesz és útra kél,
    paripája sűrű felhő,
    a hintója őszi szél.

    Sárga levél hull eléje,
    amerre vágtatva jár,
    félve nézi erdő, liget,
    de ő vágtat, meg se áll.

    Hová, hová oly sietve,
    felhőlovas szélszekér?
    Azt hiszed tán, aki siet,
    aki vágtat, messze ér?

    Dehogy hiszi, dehogy hiszi,
    hiszen nem megyen ő messze,
    csak addig fut, míg rátalál
    a bátyjára, Novemberre.

  • Várnai Zseni: Éveim

    Amikor negyven éves lettem,
    nagyon sokalltam ezt a számot;
    egy évecskét hát letagadtam,
    hosszabbítván az ifjúságot.

    Nem tudtam akkor, mily parázslón
    ifjú, aki csak negyven éves,
    s magamat csalva ragaszkodtam
    ahhoz az egy ellopott évhez.

    Mikor azután ötven lettem,
    – de csak negyvenkilencet mondtam –,
    ma már tudom, – én balga lélek,
    akkor is még, mily ifjú voltam.

    És egyre szörnyűbb évek jöttek:
    milliók haltak, ifjan égtek…
    nem számoltam már életemmel,
    mindegy volt már: mióta élek.

    Mindegy volt már, hogy meddig élek,
    – sorsom a messzi csillagokban, –
    harcoltam, írtam? árva lélek,
    egy elvadult embervadonban.

    Hány év repült el így fölöttem,
    lehetne száz, vagy ezer év is,
    volt úgy, hogy majdnem összetörtem,
    aztán szívem föléledt mégis.

    Élek, mint ősi tölgy az erdőn,
    évgyűrűimmel megjelölve,
    s lombkoronás, magas fejemmel
    zúgom a dalt, – tán’ mindörökre!

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu