https://verskucko.com

Címke: idő múlása

  • Somlyó Zoltán: Öreg nénikék

    Vigyázva mennek át a széles utcán,
    a bú borong rajtuk s az ó-divat.
    Autó, bicikli, villamos meg hintó,
    mind-mind csak az ő útjukba szalad.

    Savós szemükben rémület tanyázik,
    vékony karjuk tétován lengedez…
    Árnyékai sok régi szépleánynak;
    az élet furcsa, furcsa rendje ez…

    A szürke járda szélén úgy topognak,
    remegve, félve, akár a veréb.
    S megcsudálják a divatos cipőket
    s az elegáns hintók lágy féderét.

    A fűszerárús bolt előtt megállnak:
    kakaó, keksz, meg tejfeles csupor…
    Majd két sovány kezüket összecsapják:
    Jesszus! Huszonkétezer a cukor!

    S elálmélkodva nyitva marad szájuk
    s a szívükön a régmúlt rezeg át…
    Csak otthon érzik jól maguk, az árnyék
    szürke honában, mint a rezedák…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Viktor Bokov: Mikor először láttalak

    Mikor először láttalak – pezsegtek
    a kertek, frissen habzottak a fák,
    és apró, négyágú virágkeresztek
    fürtjét himbálta az orgonaág.

    Mikor másodszor – mézes illat áradt,
    kölesföld, nyár, a hold: fehér üveg.
    Te takargattad borzongón a vállad,
    mellettem furcsán átjárt a hideg.

    Mikor harmadszor – félszeg csend szakadt ránk,
    szégyenkezett a gyengéd mozdulat,
    foszlott a nyírfalomb, szelek kavarták,
    s hófényű felhők közt a tél suhant…

    Mi változatlan? Miben bízhatom hát?
    Felelj nekem, te őszi rozsmező!
    Csak halk moraj. Csak az ereszcsatornát
    veri, veri a visszhangzó eső.

    Aztán a sugárszarvú holdív újra
    felizzik ázott asztagok felett…
    Egy biztos és örök – az ember útja,
    akárhogyan, akárhová vezet.

    (Rab Zsuzsa fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ioan Alexandru: A csikó

    Vályogházba születtem télen,
    Egy-szalmára egy pej csikóval,
    Velem egy nevet kapott ő is.

    Mikor a szavak hámjába bújtam
    S egy-két egymáshoz illesztett szót már
    Elég jól elmakogtam – a csikó betéve tudta
    A csengettyűk minden nyelvét,
    S a fával rakott szekérbe fogva
    Anyja mellett
    Elég jól megállta helyét
    a hámban.

    Amikor én négyéves lettem csikónkat
    Már lónak nevezték,
    Büszkén viselte a nyerget a nálánál
    Semmiben sem különbözőkhöz hasonlóan.

    Amikor iskolába kerültem
    A mi lovunk
    Kukoricáért járta egy hétig a
    Mezőséget, a szárazság idején.
    Amikor városon nevelkedtem

    A mi lovunk
    Tejet, almát, birset és otthonsült-
    Kenyeret hozott a szénával bélelt
    Szekér derekában.

    Amikor katonának mentem
    A velem egyszerre azon a régi télen született
    És nevemet viselő pejlovunk
    Vénségtől kábán pusztult el a
    Falu fölötti kiszikkadt mezőn.

    Kányádi Sándor fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád: Szigeti emlék

    Csókolóztam a Margitszigeten,
    Ó, drága, félszeg, régi eset –
    Tanár úr voltam, lelkes és sovány,
    S egy kisdiákom meglesett.

    A diák most egy színház rendezője,
    A haja ritkul. És tűnődve látom
    Rosszkedvén s vénlegény-tempóin,
    Mily messze lehet az én ifjúságom!

    De a szigeten ma sem mások a fák,
    S az édes légben valahogy ott maradt
    Sűrű arany napfénybe konzerválva
    A régi, boldog pillanat.

    S hiába volt sok rossz vihar,
    Kopár ősz s hulló szerelem –
    Elcsöndesülve a lombok alatt,
    Ha utam néha arra terelem,

    Megbúvok a kedves padon,
    S mohó ajkamra messzi íz tolul,
    Mintha kedvenc befőttjét csemegézné,
    Újra gyerekké válva, egy ál-mogorva úr…

    1927

  • Zelk Zoltán: Október

    Kisöccsétől, Szeptembertől
    búcsút vesz és útra kél,
    paripája sűrű felhő,
    a hintója őszi szél.

    Sárga levél hull eléje,
    amerre vágtatva jár,
    félve nézi erdő, liget,
    de ő vágtat, meg se áll.

    Hová, hová oly sietve,
    felhőlovas szélszekér?
    Azt hiszed tán, aki siet,
    aki vágtat, messze ér?

    Dehogy hiszi, dehogy hiszi,
    hiszen nem megyen ő messze,
    csak addig fut, míg rátalál
    a bátyjára, Novemberre.

  • Várnai Zseni: Éveim

    Amikor negyven éves lettem,
    nagyon sokalltam ezt a számot;
    egy évecskét hát letagadtam,
    hosszabbítván az ifjúságot.

    Nem tudtam akkor, mily parázslón
    ifjú, aki csak negyven éves,
    s magamat csalva ragaszkodtam
    ahhoz az egy ellopott évhez.

    Mikor azután ötven lettem,
    – de csak negyvenkilencet mondtam –,
    ma már tudom, – én balga lélek,
    akkor is még, mily ifjú voltam.

    És egyre szörnyűbb évek jöttek:
    milliók haltak, ifjan égtek…
    nem számoltam már életemmel,
    mindegy volt már: mióta élek.

    Mindegy volt már, hogy meddig élek,
    – sorsom a messzi csillagokban, –
    harcoltam, írtam? árva lélek,
    egy elvadult embervadonban.

    Hány év repült el így fölöttem,
    lehetne száz, vagy ezer év is,
    volt úgy, hogy majdnem összetörtem,
    aztán szívem föléledt mégis.

    Élek, mint ősi tölgy az erdőn,
    évgyűrűimmel megjelölve,
    s lombkoronás, magas fejemmel
    zúgom a dalt, – tán’ mindörökre!

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu