Csak halkan járj, halkan.
A fűszálakra vigyázzunk!
– Megérzi a sok gyökér lenn.
Vigyázva járjunk, – halkan!
Hogy néznek e fiatal fák,
Mert a kezemet megfogtad!
Nem, nem is mireánk néznek,
– Tán bölcsek e fiatal fák?
Én nem megyek tovább innét!
– A tó szeme most kinyílott,
Reggel van, árny van, a tó mély…
Én nem tudok elmenni innét.
Te várj meg engem a parton…
A tóba lenn egy mese-rét van.
Ha feljövök – ezer év múlva, –
Légy te a parton!
Forrás: Lélektől lélekig
Mikor egy emberrel későn találkozol,
s meglátod benne mindazt, mit másban nem találsz… s hiányolsz,
úgy tűnik éppen, épp csak egy perccel késtétek el,
hogy együtt többek legyetek.
Nem osztozhatsz!
Van úgy, hogy nem lehet, s hiába nyújtaná feléd kezét…
Jegye más vonatra szól.
Tudod, hogy ő is néz, s elkapott tekintetében,
mintha magával vinné álmaid kulcsát… mindazt, mit vársz.
Úgy tűnik éppen, épp csak egy perccel késtétek el,
hogy együtt többek legyetek.
Nem osztozhatsz!
Van úgy, hogy nem lehet, s hiába nyújtaná feléd kezét…
Hidd el, ki igazán rád vár, ő megtalál… nem tűnik el.
Időben ott leszel, nem késhetsz, nem késel el… ő rád talál.
Vele találkozol.
S meglátod benne mindazt, mit másban nem találsz… s hiányolsz.
Úgy tűnik éppen, épp csak egy perc kell, épp csak egy perc,
hogy együtt többek legyetek.
Nem osztozhatsz!
Van úgy, hogy nem lehet, s megfogja felé nyújtott kezed.
Jegye tiéd mellé szól.
Forrás: Lélektől lélekig
Milyen fehér csöndesség ez!
Messze házunk télben ül.
Gyere az ablakhoz, édes!
Csókolj meg és nézz körül!
Süt a nap, elállt a hó már,
mégis pelyhek hullanak:
puhán, halkan, pehelymód száll
pillanat és pillanat.
Gyere, édes, az ablakhoz,
tekints szét az udvaron!
Nézd, a friss, a lágy, a vaskos
szőnyegen még semmi nyom!
Csak a kis szolgáló lába
rajzolódik halavány,
s elvész, mint a Szaharába
egy zarándok karaván.
Szalma közt fagyottan áll a
kert füzes mélyén a kút
intve dermedt jégszakálla
hogy az év, mint óra, fut.
Jertek apró, jertek sűrű
pillanatok pelyhei
jobban mint e szalmagyűrű
szívünk kútját védeni.
Milyen furcsa füstünk árnya
a túlsó tető haván:
mintha távol emlék szállna
rokon szívbe tétován.
Ki gondolhat ránk e csöndben,
míg körülvattáz a hó?
Titkos lánc nyúl át a földön
összekötve aki jó.
Forrás: szeretem a verseket
Az éjnek ismerője voltam én,
ki záporban megy el s hazaoson,
ha kialudt a végső utcafény.
Bámultam szomorú sikátoron.
Éji bakter mellett mentem tovább
sunyt szemmel: én nem magyarázkodom.
Megálltam, némítva lépés zaját,
mikor kiáltás, hirtelen szűnő,
a háztetők felett fülembe szállt,
nem hívó, nem is búcsút üzenő;
s messzebb, nem-földi magasság terén
bolygó óra hirdette: az idő
se-téves, se-igaz, nem holt, s nem él.
Az éjnek ismerője voltam én.
Forrás: Weöres Sándor fordítása
„Kezdetkor mindnyájunk élete egy-egy nyers drágakő.
Lényünk, tetteink folyamatosan koptatják, vásítják, homályosítják,
avagy éppen csiszolják, karátosítják azt.”
Forrás: Tündértánc
bizakodj — lévén
helyzetünk mindenkor a
l e g pillanatnyibb
Forrás: Lélektől lélekig
Fodor Ákos, haiku, létállapot, idő, pillanat
Kétszer kelt föl a telehold
egyetlenegy éjszakánkon;
kétszer kelt föl a telehold,
csak azért, hogy minket lásson.
Háromszor jött el a hajnal,
gyémántkulcsa hármat fordult;
háromszor jött el a hajnal,
s harmadszor is visszafordult.
Két telehold, három fényes,
harmatszemű hajnalcsillag,
állnak az ég delelőjén,
és csak nekünk világítnak.
Forrás: Lélektől lélekig
Reggeltársam és estetársam,
délelőtt- és délutántársam,
este- és újra-reggeltársam,
ki nélkül reggel is este lennék,
fényes délben is est lehetnék,
este is csak estvéledhetnék,
reggeltársam és estetársam,
délelőtt- és délutántársam,
este- és újra-reggeltársam,
ki nélkül reggel is este lennék,
fényes délben is este lehetnék,
este is csak estvéledhetnék,
reggeltársam és estetársam,
délelőtt- és délutántársam,
este- és újra-reggeltársam.
Forrás: Lélektől lélekig
„Nem szeretném előre látni a jövőt.
Csupán a jelennel törődök.
Isten nem adott hatalmat a következő pillanat felett.”
Forrás: Lélektől lélekig
Nem messze a nem látható patak
neszez. A hídon ember-forma árnyak.
A köd mögött kutyák vonítanak,
fejjel rohannak eb-létük falának.
Sorra lépnek elő, ahogy megyek,
a ködből a sápadt, kopasz platánok.
Foltos, toronymagas kísértetek:
még láttam őket fele ekkorának.
Valahol itt, igen, egy pad lehet:
két szem parázs a semmiben lebegve.
Köd nyelte el a felgyúlt testeket.
De te – emlékszel még a szédületre?
Nem emlékszem, rég volt. Ott van pedig,
csak betemette – Pompeit a láva –
a rákövült idő. Sötétedik.
Hunyorgó fény mozog: biciklilámpa.
A túlsó parton sárga ablakok
sora ragyog rejtelmesen a ködben,
mintha minden, ami fény és titok,
előttem lenne még, és nem mögöttem.
Forrás: Lélektől lélekig
