https://verskucko.com

Címke: idő

  • Kányádi Sándor – Az asztal és a székek

    Ha egyszer ülni is elfelejtenének az emberek,
    valamikor, amikor az ülést is kinőjük, mint ahogy
    kinőttük a négykézláb járást, mondom, ha egyszer
    ülni is elfelejtenének az emberek, s eddigi ülő-
    alkalmatosságainkat már csak múzeumokban mutogatnák,
    s végül már ott sem; s ha mégis az öregedő
    emberiséget megkísértené az ülni-vágyás, mint valami
    megmagyarázhatatlan atavisztikus reflex, hogy körül-
    üljünk egy asztalt szótlanul, csak azért, hogy
    együtt legyünk, ki-ki a maga öntörvényű magányával,
    de mégis együtt: csak el kell mennünk majd a Zsíl
    partjára, a Hallgatás asztalához – ott várnak a székek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nadányi Zoltán – Évek, évek, évek

    Jaj, kedvesem, mi történt? Elaludtál.
    Nem is tudom, hol. Az erdőn, a kútnál.
    Álmodban ének csendült, angyalének
    és megrohantak azalatt az évek.
    És most felülsz, sírásra áll a szád,
    számolgatod az éveket magadban,
    a sok szúrós bogáncsot a hajadban.
    Ki tette ezt veled? ki szórta rád?

    Én vagyok a hibás, mert nem vigyáztam,
    nem voltam éber őrződ, hű s kemény,
    elkóboroltam messze, fákat ráztam,
    felhőkbe néztem, jaj, mit tettem én!
    Ott kellett volna állnom, hessegetnem
    az éveket, az erdő száz koboldját,
    kik a bogáncsot az alvóra hordják,
    de látod, látod, ők elcsaltak engem.

    Pedig hát nézz szét, hisz alig aludtál,
    tavasz van most is az erdőn, a kútnál,
    fűszál, falevél nem vénült meg egy se
    és nem hiányzik egy se, mind megvannak.
    Nem emlékszem, lett volna csak egy este,
    egy délután! Egy napja sincs még annak,
    hogy a kezed az én kezembe tévedt.
    Egy nap se múlt, csak évek, évek, évek, évek.

    Elaludtál és senki nem vigyázott
    és most nekifognék és téveteg
    kezekkel szedném, szedném a bogáncsot
    hajadból, ha tudnám… Az éveket.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső Csomagold be mind

    Csomagold be mind, ami volt, ami régen
    volt, ami édes, mind csomagold be,
    ami több, mint játék, szerelem, több, mint
    élet is, a kincseim csomagold be,
    régi szavam, az aranyt, kevélyen
    csengõ rímeim, melyekkel magasan
    röpültem a többi fölött, s ékes igéim,
    mind-mind csomagold e batyuba,
    abba, amit hoztam, s hagyd az úton másnak,
    hogy hõsi-igazul járjak egyedül,
    egyszerû ember az egyszerû földön,
    s meztelenül legyek, amint megszülettem,
    meztelenül legyek, amint meghalok.

    Nyugtalanok az én reggeleim, és éjjel
    hatalmas hang kiabál újra belõlem.
    Ruhátlan és hústalan zúg el a lelkem,
    nem illik hozzá az ifjúi parádé.
    Úgyse soká tart már számomra e földi
    vándorlás, tíz évig vagy húsz évig, aztán
    elromlik a test, mely zárja hüvelyében
    lelkemet, és egészen lélek leszek. Adj hát
    vetkõzni most erõt, érezni e kevés
    idõre magamat s a világot, te nagy
    igazság, szeretet s még nagyobb igazság,
    fájdalom. Te adj a szemeimre könnyet,
    mert könny nélkül én csak nem-látó, vak vagyok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Parti sziklák

    A parti sziklák
    A költő szólna – és így kezdené:
    Vas-túskók ezek, ős-gátak ezek,
    Ők s a tenger méltó ellenfelek.

    De én láttam e sziklák sebeit,
    A sötét sebeket,
    A fantasztikus repedéseket.
    S hallottam a víz-vájta kavernákban
    Lentről feldübörögni
    A lassan mégis győztes elemet.

    S tudtam: az idő csak neki segít,
    Őt pártfogolja csak.
    A parti sziklák szertemállanak.

    És nem lesz ebben semmi nagy dolog.
    A szikla vére: egy kevés homok
    Naponta elpereg.
    Csak morzsák hullnak, nem kolosszusok.

    Nem loccsan égig a tenger vize
    És elmarad a tragikus bukás.
    Anonymus se lesz, ki feljegyezze,
    Ha véget ért a felmorzsoltatás.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Farkas István: Tökéletes

    Sodródó kavics
    vagyok én a rohanó
    Élet-folyóban.

    Bár az alakom
    még csiszolódik, szépül:
    eltűnök végül…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor: A fák és a vének

    1

    Megvénültek, akár az őszi fák,
    s nincs egy levélnyi remény
    a tavaszra.
    Indulnának, de az őszi fény
    padon marasztja.

    2

    Irigy sóhajjal néznek
    a sétáló után a fák,
    pedig azok csak csoszognak szegények;
    hány tavaszt adnának érte, ha legalább
    bár egyet léphetnének.

    3

    Lefelé néz a fa,
    s alóla egy öreg
    föl a fára.
    És milyen egyformán remeg
    a kéz a térden
    s a lehajló fa lombtalan ága.

    4

    – Könnyű neki – mondja a vénember –,
    sohasem fáradt,
    nincsen szüksége botra.
    – Könnyű neki – mondja az öreg fa –,
    botja is van, ha meg elfárad,
    leül egy padra.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: A hazatért kedvesről

    Már hatodik napja, hogy a kedvesem visszatért;
    kék tengerekről, arany szigetekről tért vissza a kedvesem.

    A selyemhullámos ég volt az a tenger;
    arany szigetek a szikrázó csillagok; az ég a tenger.

    Ma is oly szép és fiatal, mint amikor messzehajózott,
    pedig hány tavasz múlt el azóta, hogy elhajózott!

    Hány nyár koszorúi hervadtak el azóta;
    hányszor kivirultak azóta a sírok koszorúi!

    Arany szigetekről tért vissza a kedvesem,
    már hatodik napja, – és még nem mertem megölelni.

    Kék tengerekről tért vissza a kedvesem;
    hajában hét arany csillagot hozott nekem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Salamon László: Te voltál…

    Te voltál szép minden szépben,
    Tél havában, napsütésben,
    Ha a fagy tavaszra váltott,
    Benne csendült kacagásod.

    Te voltál szép minden szépben,
    Tengeri táj holdfényében,
    Új paloták ablakában
    A te gyermekarcod láttam.

    Te voltál jó minden jóban,
    Ételemben, italomban,
    Puha paplan melegében,
    Álmaimban, téli éjben.

    Te voltál jó minden jóban,
    Tartósban és elmúlóban,
    Vigasz voltál, ha a bánat
    Vetett nekem tüskeágyat.

    Ha szemem jövőbe látott,
    Hited tette, lobogásod.
    Ha a múlt réme kísértett,
    Feledni tanultam érted.

    Öreg volnék, ha nem volnál,
    De tavaszi mosolyodnál
    Friss rügyet hajt sorsom fája
    S több a zöldje, mint az árnya.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila: Hajad az ujjamé…

    Hajad az ujjamé, a szoknyád alatt
    Ámulva búvik a szívem
    S zizegve hull a naptár levele.

    Vén küszöböm sír, mint a gyerek,
    Amikor jössz, hogy többször gyere.

    Erős csapatban régi napjaim
    Elfúlva rágják a fülem –
    Bennünket mért nem csókoltál belé?

    És nem értik, hogy sápadtak, buták,
    Hogy fényük nem lehet a szemedé!

    1926 nyara

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gárdonyi Géza – Göngy volna

    – Gyöngy volna, de inkább gyémántnak vélhető.
    Nem gyémánt mégse: fénylőbb drágakő.
    Fénylőbb és tisztább, s gyémántnál keményebb.
    Mázsás pöröllyel sújts rá: belemélyed.
    Méreg nem fogja. Tűzben meg nem ég.
    Örök? valami ez a kicsiség.
    – Örök? Mi örök a nagy ég alatt?
    – A gondolat.

    Forrás: Lélektől lélekig