https://verskucko.com

Címke: idő

  • Vavyan Fable – Tündértánc (részlet)

    „Kezdetkor mindnyájunk élete egy-egy nyers drágakő.
    Lényünk, tetteink folyamatosan koptatják, vásítják, homályosítják,
    avagy éppen csiszolják, karátosítják azt.”

    Forrás: Tündértánc

  • Fodor Ákos – Az emberi állapotról

    bizakodj — lévén
    helyzetünk mindenkor a
    l e g pillanatnyibb

    Forrás: Lélektől lélekig

    Fodor Ákos, haiku, létállapot, idő, pillanat

  • Kányádi Sándor – Kétszer kelt föl…

    Kétszer kelt föl a telehold
    egyetlenegy éjszakánkon;
    kétszer kelt föl a telehold,
    csak azért, hogy minket lásson.

    Háromszor jött el a hajnal,
    gyémántkulcsa hármat fordult;
    háromszor jött el a hajnal,
    s harmadszor is visszafordult.

    Két telehold, három fényes,
    harmatszemű hajnalcsillag,
    állnak az ég delelőjén,
    és csak nekünk világítnak.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bella István – Mormolgató

    Reggeltársam és estetársam,
    délelőtt- és délutántársam,
    este- és újra-reggeltársam,

    ki nélkül reggel is este lennék,
    fényes délben is est lehetnék,
    este is csak estvéledhetnék,

    reggeltársam és estetársam,
    délelőtt- és délutántársam,
    este- és újra-reggeltársam,

    ki nélkül reggel is este lennék,
    fényes délben is este lehetnék,
    este is csak estvéledhetnék,

    reggeltársam és estetársam,
    délelőtt- és délutántársam,
    este- és újra-reggeltársam.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Mahátma Gandhi – Idézet

    „Nem szeretném előre látni a jövőt.
    Csupán a jelennel törődök.
    Isten nem adott hatalmat a következő pillanat felett.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rakovszky Zsuzsa – Köd

    Nem messze a nem látható patak
    neszez. A hídon ember-forma árnyak.
    A köd mögött kutyák vonítanak,
    fejjel rohannak eb-létük falának.

    Sorra lépnek elő, ahogy megyek,
    a ködből a sápadt, kopasz platánok.
    Foltos, toronymagas kísértetek:
    még láttam őket fele ekkorának.

    Valahol itt, igen, egy pad lehet:
    két szem parázs a semmiben lebegve.
    Köd nyelte el a felgyúlt testeket.
    De te – emlékszel még a szédületre?

    Nem emlékszem, rég volt. Ott van pedig,
    csak betemette – Pompeit a láva –
    a rákövült idő. Sötétedik.
    Hunyorgó fény mozog: biciklilámpa.

    A túlsó parton sárga ablakok
    sora ragyog rejtelmesen a ködben,
    mintha minden, ami fény és titok,
    előttem lenne még, és nem mögöttem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Alphonse de Lamartine – A tó

    (Rónay György fordítása)

    Így mindig, új meg új partok felé vetődve,
    az örök éjen át sodródva szüntelen,
    soha nem vethetünk az óceán időbe
    horgonyt egy percre sem?

    Ó drága tó! az év el sem telt még egészen;
    azt hittük, partodon láthatjuk őt hamar;
    s most nézd! magányosan merengek itt a bércen,
    hol ő pihent tavaly.

    Így zúgtál akkor is mély szirtjeid tövében,
    megtépett mellükön így porlott szét az ár,
    s tajtékod könnyei így peregtek a szélben,
    áldott lábainál.

    Őrzöd-e még az est emlékét? Szállt a csónak,
    s a messzi ég alatt nem zengett zene más,
    csupán a dallamos hab énekébe olvadt
    evezőcsobogás.

    S akkor, váratlanul, egy földöntúli dal szól,
    s az ámult ormokon vele zsong az Echó;
    a hullám is figyel, s az édes, édes ajkról
    így rebben föl a szó:

    „Állj meg idő, ne szállj! s ti nyájas arcu órák,
    ó, ti se múljatok!
    Hadd ontsák ránk betelt gyönyörünk dús adóját
    e tündöklő napok!

    Annyit emészt a kín, vak gyötrelmében annyi
    nyomorult szív remeg:
    azokkal fussatok, de hagyjátok vigadni
    a boldog lelkeket.

    Csak pillanatokért könyörgök, és hiába.
    Száll az idő velünk.
    Suhanj lassabban, éj! – szólok, s a hajnal árnya
    széttépi éjjelünk.

    Hát ringass, szerelem! múló perc, tölts be minden
    mámorral, míg vagyunk!
    Embernek rév, a gyors időnek partja nincsen,
    elszáll, s mi meghalunk!”

    Sóvár idő, felelj! gyönyörünk lobogása,
    midőn elöntenek a mámor habjai,
    épp úgy enyészhet el, épp úgy zuhan homályba,
    mint a gyász napjai?

    Nem óvhat meg a szív, ha csak nyomot belőle?
    Örökre elmerült? Egészen elveszett?
    Szülőjük, az idő végképpen eltörölte
    e boldog perceket?

    Öröklét, semmiség, elmúlás: meredélyek,
    mivé lesznek, miket elnyeltek, a napok?
    Nem adjátok soha vissza nekünk a kéjet,
    mit elraboltatok?

    Tó tükre! néma szirt! barlangok! erdőségek!
    Időtlen élet és újton-új ifjúság:
    Ó, Természet! te óvd, te őrizd meg ez éjnek
    emlékét legalább.

    Ott éljen szüntelen békédben s viharodban,
    szép tó, és dombjaid mosolygó hajlatán,
    fenyőid éjjelén s tükröd fölött a zordan
    függő szirtek fokán.

    A zefírben, ha lágy szárnyával tovarebben,
    a dalban, mit az ár partjaidon zokog,
    s az ezüsthomlokú csillagban, mely vizedben
    fehéren imbolyog.

    Hogy ha sóhajt a szél, ha nádasok remegnek,
    s illattal ittasult balzsamos levegőd,
    és minden látomás, minden hang és lehellet
    vallja: „Szerettek ők!”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Garai Gábor – Sokáig élni

    Úgy szeretnék nagyon sokáig élni,
    hogy öregen is megismerjelek,
    mikor tüzedből már nem futja égni
    s én is parázslok, alig perzselek.

    Tudom, hogy akkor is ragyogsz nekem még,
    szemedtől ez a fény nem múlik el;
    magad ragyogsz akkor is, nem az emlék,
    s feledteted velem, hogy halni kell.

    Magad ragyogsz, a ráncok közül is épen
    tündököl majd e lágy önkívület;
    két csillagod a test mögötti térben,
    hol a tagok elejtik terhüket,

    hol a nyers mámort az álom bevonja,
    s nyugvók a vágyak, – sosem bágyadók;
    hol öntudatlanul váltja valóra
    csömörtelen varázslatát a csók.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nagy István Attila – Emlékezet

    Amikor rád találok,
    felöltöztet az emlékezetem:
    vakítóan fehér nadrágban,
    kék pólóban uralkodsz
    a múlt idő fölött.

    Mert nincs többé
    elvesztegethető esztendő,
    sem hónap, sem óra,
    a lélegzetemmel is hozzád tartozom;
    te adsz át engem a jövőnek,
    az örök hallgatásnak.

    De addig nincs szenvedés,
    sem értelmetlen tipródás,
    csak az áramló vér hallgatása,
    amint vágytól űzötten
    kiszakítja az ereinket.

    Mindketten egyet akarunk:
    ha belehalunk egymásba,
    legyen időnk a feltámadásra.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Farkas István: Lépcsőnapok

    Mikor megkezdtem, még nem tudtam róla.
    Csak „jártam” rajta, haladtam lassan előre.
    Ahogy múltak éveim, úgy jöttem rá,
    hogy csigalépcsőn vagyok egy toronyban.

    Egy lépcső: egy nap. Egy kör: egy év.
    S a torony? Az életem.
    Hátra nem léphetek, meg nem állhatok,
    csak mindig tovább, feljebb, feljebb…

    Persze, nem egyformák ezek a lépcsőnapok.
    Van szomorú, vidám, fájdalmas,
    és néha egy-egy boldog fok is,
    de mind elmúlik, jön a következő…

    Soha nem tudhatom, melyik lépés,
    melyik lépcső lesz az utolsó,
    s arról lelépve hogyan tovább:
    lezuhanok vagy felrepülök?

    Forrás: Lélektől lélekig