Egy halk sóhaj vágtat az éjen át,
érinti ajkad telt vonalát…
Erős karod ölel, nem enged el,
a magány pirulva tűnik el.
Ébren álmodjuk az élet álmát,
lecsókoljuk rabságunk láncát.
Szíved riadtan, vadul ver, dobol,
forró testem véd, hozzád simul,
megszűnik idő, eltűnik a tér,
csalfa útra indul a remény.
A tenger is csókol, ha partot ér,
szoríts szorosan szíved fölé.
Karodba ájulva a fény kigyúl,
nesztelen omló sziklához simul,
ah, végtelen idők gyötrő Ura!
Égő fényeden siklok tova,
belőled születek, halok meg én,
efemer lángod egekig ér.
Rejtve csobban szívünk, míg csókolunk,
szilaj hullámon lovagolunk.
Jelet hasítunk fekete égre,
izzón égve hullunk a mélybe.
Forrás: Lélektől lélekig
