Címke: Ilonka

  •  Dsida Jenő: Az első csók

    Bizony, valaha nem kellett ilyet
    álmodnom, hogy a párna nyugtot adjon
    s társaim hulltán ne legyek ijedt,
    mint gyomlálás után a megmaradt gyom, –
    mikor még kis kamaszként, ki siet,
    nehogy a víg sétáról elmaradjon,
    fütyörésztem és rugtam a rögöt
    s Ilonka várt a kertkapú mögött.
     

    …Húsos gallyakról csöpögött az illat,
    csilingoltak a fán a levelek.
    Itt az idő, a titkok titka nyilhat!
    Szörcsögve tört fel vágyam, mint meleg
    vérbuggyanás, mikor a mellbe nyil hat
    s azt hittem, roppant terhet emelek
    s görnyedtem, mint virág, ha himporos had,
    méhek súlyától csaknem földre roskad.
     

    Te építő és romboló elem,
    mely nélkül létünk tája puszta, téli,
    Petőfi álma, első szerelem,
    ki tudna rólad méltókép beszélni?
    Hiába hangolom és szerelem
    a lantot, földi hang ki nem beszéli
    azt a fájdító, boldog muzsikát,
    mi akkor, egyszer bennem muzsikált.
     

    Pucér, pelyhedző lánykatest lubickol
    a szív tavában és a vér locsog,
    kagylószín lábujjával szembeprickol
    s félálomban szűz hónaljpamacsok
    csiklandják orromat és számat is, hol
    nagyhirtelen most meggyullad a csók,
    meggyullad pirosan, perzselve lángol,
    – szeretnék kiszaladni a világból.
     

    Kirohanni s a csillagok között
    zokogva futni, izzadtan, bolondul,
    míg kergetnek batisztba öltözött
    angyalkák s valamennyi csókot koldul
    s az Isten rázza tűzből ötvözött
    kolompját és az csengve-bongva kondul.
    Csillag szikrázik, angyalcsók ragyog
    s menny, föld azt zengi: Szerelmes vagyok!
     

    Ti kisfiúk, ti nyurguló palánták,
    kikben az első csókvágy sistereg!
    Ha tudnátok, a férfit mire szánták
    gonosz, fenekvő asszony-istenek
    s hogy alszanak ki sorra mind a lámpák,
    a férfiszívek és csak füst remeg
    s korom komorlik tovalebegőben
    fölöttük a borzongó levegőben.
     

    A nedvesrügyű első vágyban is
    ott szunnyad már a szúrós férfipálya
    termése, érett szerelmünk hamis,
    zöldmérgű magva, dancs tragédiája,
    mely – mondjam-é? – most négy év mulva is
    belémmarcangol, ujjaimba vájja
    tüskéit s mindent újra felszakít,
    mit oly anyásan heggesztett a hit.
     

    Egy drága nő, egy asszony, kit szerettem
    Fák sírjatok, virágok sírjatok!
    Hogy elfeledtem, hogyan is hihettem?
    Füvek ti, sírjon minden sarjatok,
    füvek, akiken ágyamat vetettem
    s ahol most már egyedül alhatok!
    Könnyfürdőben szépüljön égi lénye
    s haljon meg egy nagy szerelem regénye.
     

    Nem jajgatás ez, sajgó szisszenet,
    te sírsz csak, véső, aki lassan vésel,
    készül az emlék, végső izenet,
    fontolt írás, mit késem kőbe présel:
    Áldás lobogjon a feje felett
    hideg sugárral, égszín feledéssel,
    áldott legyen a csókja mással is,
    áldott legyen haló porában is!
     

    S te költő, kit a bú mindegyre átvonz
    a zord jelenbe, – mondd versed tovább!
    Térj vissza csak a régi délutánhoz,
    melyen piros pipacs, kék szarkaláb
    közt csábított és vont egy napsugár-bronz
    leányhaj, egy kis kéz, egy karcsu láb,
    egy száj, mely rizsfogakkal ajkát rágja
    s a zsenge vágy, e rózsszínű máglya.
     

    A fecskét, hogy a romló kert felett
    merre röpüljön, ki tanítja arra?
    Ki tanítja meg fújni a szelet?
    Ki tanítja a felleget viharra?
    Ki mondja meg, mikor van kikelet
    s bonthatja bolyhos bársonyát a barka?
    Ó, van jeles, nagy tudomány, amit
    tudunk, noha rá senki sem tanít.
     

    Míg nyugton alszik a gyanútlan elme,
    nem sejtve, hogy mi nagy baj várható,
    súnyin közelg az érés gerjedelme,
    a macskaléptű, orv gyujtogató
    s a szikrát odalopja őkigyelme,
    ahol a tűzvész könnyen gyujtható:
    a fiatal test fülledt forradalma
    füstölve lobban lángra, mint a szalma.
     

    …Ülünk egy bodros körtefa alatt.
    Agyamra mintha téboly gőze szállna.
    A félkezem derekára szalad,
    másik hajába túr… Riad, kiválna
    karom közül, de nem tud… Pillanat…
    ajkamon ajka, két kis nedves málna…
    Mint gyom közül cikkázó csöpp gyik, oly
    fürgén siklik ki száján a sikoly.
     

    Talpraszökik. Izzó parázs a képe
    s arcomra ken egy csattanó pofont.
    Nem bánja, hogy a szoknyájába tép-e
    a parti sűrü, melybe beleront,
    csak fut, bukdácsol, nyargal a sötétbe.
    Hátát ugrálva verdesi befont
    két varkocsa. Én meg csak állok, állok
    a fényben és rekedten kiabálok.
     

    – Ilonka, állj meg! Ott folyik a víz,
    vigyázz! Vigyázz! – de nem jön semmi válasz.
    Nyelvemen csípős, furcsa málna-íz,
    ínyem cukortól sűrű mézet nyálaz,
    szemem párás, homlokom csupa víz,
    szívem kalimpál és inamba száll az
    első mámor, a fájó, reszketeg,
    s már hallgatok és némán reszketek…
     

    Elindulok kutatni nagysokára
    a szökevényt. De léptem tántorog.
    Megvan! – A parti pázsit pamlagára
    dőlten piheg és sír és hánytorog.
    A gyűrött kis fehér batisztruhára
    gallyakon átszűrt, sárga láng csorog.
    Kerülgetem lopódzva, lassan, lassan
    s melléguggolok, hogy megsímogassam.
     

    – Hallod, ne bőgj – kezdem, de meghatott
    vagyok én is. – Ne bőgj, hisz semmi baj sincs. –
    Még csuklik és szipog ötöt-hatot,
    majd fölveti szemét. Egy kósza hajtincs
    hull kis pufók, könnyekkel maszatolt
    képére és: – A gyermek – mondja, – nagy kincs,
    de szörnyű, hogy törvénytelen legyen.
    Most már muszáj, hogy engem elvegyen.
     

    – Miféle gyermek? – kérdezem riadtan.
    Halkan szól, mintha bűnről vallana:
    – Ha meghalnék, se volna kár miattam,
    mert a lányoknak (mondta nagymama,)
    gyerekük lesz, ha férfi csókja csattan
    szájukra… mint az én szájamra ma…
    S szemének újra megered a nedve
    s zokog, arcát tenyerébe temetve.
     

    Hallom, hogy kuncog és vihog a nap
    s ahogy vigyordul, úgy süt egyre jobban,
    a vén Szamos kaján kacajra kap,
    kövér hulláma pukkadozva csobban
    s víg pacskolással a hasára csap,
    a nagy természet hahotába robban,
    ezer madár csivog, kacag ezen
    s kacagok én is, – szinte könnyezem.
     

    Titkos, komoly magyarázatba kezdek,
    hogy megvígasztaljam a kis csacsit
    s roppant meggyőző szemeket meresztek.
    – No, nem haragszol? Adj hamar pacsit! –
    Sokáig bámul, kuporodva veszteg,
    majd búgva fölnevet és rámkacsint.
    – Bizistók – kérdezi mellemre bujva, –
    nincs semmi baj? Akkor csókolj meg újra!

    Forrás: Arkanum

  • Dsida Jenő: Prérivadászok

    Prérivadászok
     

    Megint kenyeres pajtások vagyunk,
    de nem vadócok, nem a régi nyersek,
    kurjongatással, poffal felhagyunk.
    Az irkalapra írt szerelmi versek
    is kiderülnek lassankint. Agyunk
    lázas szavaktól zsibbadozva hemzseg
    s megyünk, megyünk. Alig lengedezőn
    kószál a szél a jószagú mezőn.
     

    Erdők, mezők világa! Enyhe dombok!
    A nagy folyónál zsong, zizeg a nád,
    szunyogzenétől dong a parti zsombok,
    (álmodban mintha most is hallanád)
    a réten százszorszépek, tarka gombok,
    emitt sárgállik egy pimpó-család,
    az a boglárka, ez a hosszú ringó
    az orbáncfű, amott a kék iringó.
     

    Bámulnak, mint a kedves őzike,
    zöldelnek, illatoznak, növekednek:
    kapotnyak, menta, gyíkfű, tőzike,
    csikorka, porcsin, zsombor, zsálya, lednek! –
    Emlékemet még vajjon őrzik-e,
    vagy rendre-rendre ők is elfelednek,
    amint nem voltam hozzuk én se hű?…
    Mizsót, kökörcsin, kosbor, fecskefű…
     

    Három évszak virága mind személyes
    jó ismerősöm volt. Csalit, bozót,
    havas, patakvölgy, lanka, terebélyes
    erdők tisztása nem tiltakozott,
    ha titkukát kutattam szenvedélyes
    örömmel. A növényhatározót
    minden sétán zsebembe szorítottam
    s a tündérkéket néven szólítottam.
     

    Az illat elszállt, csak a név maradt,
    a lényeg eltűnt, itt maradt a lárva.
    Mégis – idézvén most e szép nyarat
    négy füstös, fojtó fal közé bezárva,
    úgy rémlik, füttyöt hallok s madarat,
    patak csörög, lomb zúg. – Repülj csak, árva
    robotos lelkem, merre vonz ama
    néhány virágnév tündérbalzsama.
     

    (Hát amikor hó púposul a fákon
    s az ember vígan felköti a sít
    s porzik alá a vad hepehupákon
    s a szél fütyölve karmol és hasít!
    Farkas-szabadság volt az én világom,
    mely szívet edz és orcát hamvasít!)
    Kötelesség! Csak ez a szó ne rágná
    fülemet, rögvest indulnék világgá!
     

    Mennék, mennék, mint akkor délután,
    mely szép volt, Isten a megmondhatója.
    Elől a kislány, én a lány után…
    … Ilonka ujjong: – Nézd csak, gólya, gólya! –
    – Hol van? – az égre sanditok bután.
    – Ni, ott sétál a békák pusztítója! –
    – Ahá! – s kacagva firtatjuk, miért
    oly méltóságos, peckes és kimért.
     

    Lesből figyeljük, mint prérívadászok.
    (Ez ismét olyan indián dolog.)
    Súgom: – Maradj, én csendben odamászok. –
    – Hogy is ne! – súgja vissza és dohog.
    Egyszerre szánkra fagynak a vidám szók,
    lopódzunk négykézláb, szívünk dobog,
    a nagy madár meg, mint a gólya-illem
    kívánja, hetykén féllábára billen.
     

    Elvétve mozdul, lassan lépeget,
    a röghöz kattan hosszú dárda-csőre
    és hozzá olyan súnyi képeket
    vág, mintha látná a lomb közt előre
    kúszó-mászó rézbőrű kémeket.
    Amint kilépünk a szabad mezőre,
    rettenve rebben s rémülten, vakon
    elnyargal nyurga gólyalábakon.
     

    Mi persze rögtön üldözőbe vesszük.
    – Te arra fuss és vágj elé, ha tudsz! –
    – Törött a szárnya! – Nehogy eleresszük! –
    – Vigyázz te, ott egy szántóföldre jutsz! –
    Mikor szorító gyűrünk már egész szűk,
    erőt kettőzve száguld, mint a strucc,
    majd hirtelen felborzolódva, zordul
    megáll és elszánt dühhel szembefordul.
     

    Tudom, hogy elborzaszt a borzalom,
    – ahh, olvasóm! – melyet a harci tények
    felsorolásával okoz dalom,
    de hidd el, minden megfelel a ténynek,
    amivel itt ideged borzolom.
    A vers az époszok s lovagregények
    fenséges dübörgésébe csap át,
    zúgván az ádáz, öklelő csatát.
     

    A grifmadár, mint megveszett boszorkány,
    bősz, csattogó csőrrel nekünk esett,
    süvítve forgott, őrvénylett az orkán,
    mit szárnyával szemünkbe verdesett.
    Ilonka rítt, ahogy kifért a torkán
    s bevallhatom, a hökkentő eset
    bennem se keltett nagy derűt. (Ne tessék
    azt hinni, hogy könnyű a hősiesség!)
     

    No, rajtad múlik, fiatal vadász,
    hogy Old Shatterhand és a többi hősök
    méltó utóda légy s amerre jársz,
    tábortüzeknél indián regősök
    zengjék a híred!… Majd kitört a frász,
    hogy elgáncsolt egy korhadó fatörzsök
    s látszat-vitézül én korántse rest
    ellenfelemre buktam egyenest.
     

    De mindegy! Most már nem megyek le róla!
    Vágások érnek, égetők, marók…
    Belécibálok… szétrepül a tolla…
    köpök… zihálok… győzni akarok.
    …Már karjaim közt vergődik bomolva,
    csőrét szorítja reszkető marok:
    a lángokádó, gyilkos grifkakasból
    megtört fogoly lett és – Ilonka tapsol.
     

    Tapsol s a hangja mámorral tele:
    – Vigyük haza! Enyém a harci zsákmány
    s úgy-e, enyém a dicsőség fele?! –
    Tombolva táncol, mint egy vad kozáklány,
    még a füle is megpirul bele.
    …A balhüvelykemből meg, mintha csákány
    csapása zúzta volna szét, kövér
    patakocskákban csurdogál a vér.
     

    Elrejtem, hogy a kislány meg ne lássa
    és titkolom, hogy ég, sajog a seb.
    (Ma is látszik még keskeny forradása,
    mint fordított ruhán a régi zseb, –
    de jaj, hány sebnek nincsen gyógyulása,
    sőt napról-napra kínzóbb, mérgesebb,
    belül rejtőzik, izzó szénre válik
    és vérzik, vérzik, vérzik mindhalálig.)
     

    Mucius Scaevola példát mutat:
    mi, férfinépség, ne sokat nyafogjunk! –
    Ilonka, mint egy furcsa, nagy ludat,
    cipeli gornyadt egyiptomi foglyunk
    s míg vérem jelzi hosszan az utat,
    arról cseveg, hogy “békát kéne fogjunk”.
    Végre elérjük tágas kertjüket
    s a gólya ismét szabadon üget.
     

    Lucskos sebem mind lüktetőbbre fájul
    s egész valómban szenvedem a kínt.
    – Kötözd be – mondom. Ő kezem után nyúl,
    halálfehérre váltan rátekint,
    majd meginog s a puha gyepre ájul.
    Ébresztgetem, becézem, míg megint
    a régi nem lesz arca pírja-hamva,
    aztán apámhoz indulok rohanva.
     

    Nem tudtam akkor s nem tudtad te sem,
    kis pajtásom, hogy pár év mulva formás
    ajkad közül szivárog csöndesen
    a vér, e mélyről buggyant, forró forrás,
    álladra csurran, majd tűzveresen
    párnádra foly, mint kézimunka-varrás
    rőt csíkjai, bíbor hímzései
    s az orvos jötte immár kései.
     

    Azóta lelked, e nyájas kisértet
    és cérnavékony, kissé vontatott
    hangocskád oly kitartóan kisérget,
    mint néma pusztán hold a vonatot.
    És néha gyorsan hátranézek, érted
    kutatva, mert érzem: két meghatott,
    nagy, csillogó, örökké gyermeteg szem
    figyel, amerre élek és öregszem.
     

    Most is itt állsz, kis indián ara,
    és hűs lehelleted hajamba borzol,
    halkan dudol az angyalok kara,
    szólnak csengők, ezüstből, tiszta bronzból
    s két kis copfodról csillag-zuzmara
    hull írásomra, amint hallgatózol
    szívemen, mely most rímmel játszogat
    s nézed rajtam az ifjú ráncokat…
     

    Jaj, holtaink, az élet fut merészül,
    nem torpanhat meg nálatok, ki él.
    Jó, kedves arcotok porrá enyészül
    s a gyászoló, ha sürgeti a dél,
    búcsut vesz hantotoktól s – enni készül…
    Szüzi neved szép emlékeinél
    e dal sem állhat félbeszegve, csonka
    oszlop gyanánt. – Nos, ég veled, Ilonka!