Címke: imádság

  • Emőd Tamás – Szilveszter

    A város alvó szíve úgy üt,
    Mint egy öreg, zenélő óra,
    Csukott csárdák ablaka csillan
    És fény szitál a téli hóra:
    Miatyánk légy velünk.

    A ködön át lompos, nagy árnyék
    Surran sötéten, suhog lustán –
    Urak, úrfiak, lump diákok,
    Éjféli szél kószál az utcán;
    Miatyánk légy velünk.

    Holdas fény hull a ház falára.
    Kong egy harang. Mivégre kongat?
    Ma éjjel éber minden élet,
    Holnap szomorú lesz a szombat:
    Miatyánk légy velünk.

    Tavaly, ki tudja, hol mulattunk?
    Tavaly, ki tudja, kit szerettünk?
    Keresztet vet a kassza hölgye,
    Fakó füst szárnya leng felettünk…
    Miatyánk légy velünk.

    Tavalyi bor, tavalyi mámor
    Kifogy lassacskán, búsan, békén,
    Vörös lámpák és sárga lángok
    Lobognak lenn az utca mélyén –
    Miatyánk légy velünk.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Reményik Sándor: És a szívem is elhagyott engem

    Mert bajok vettek engem körül, amelyeknek
    számuk sincsen, – utolértek bűneim,
    amelyeket végig sem nézhetek, – számosabbak
    a fejem hajszálainál, – és a
    szívem is elhagyott engem.

    (Zsoltárok könyve 40,13)

    Ez a legnagyobb bűn.
    Ez a legszörnyűbb büntetés.
    S a legnagyobb nyomorúság is ez:
    Elhagyott engem az én szívem is.

    Ülök a puszta-homok közepén,
    Csügged nehéz fejem.
    Ülök, akár a kő,
    Lomha, kietlen kő-mozdulatokkal
    Tapogatom magam.
    Vad-idegenül kutat a kezem
    A hely körül,
    Hol a szívemnek lenni kellene.

    Nincs, nincs.
    Elszállt, elillant az évek során.
    Őszökkel, tavaszokkal,
    Bűnökkel, bajokkal,
    Vándormadarakkal.
    Nem tudom, kivel, nem tudom, mivel,
    Nem tudom, hogyan,
    Micsoda percekkel, órákkal, tolvajokkal
    Illant el, szökött el, tűnt el, párolgott el,
    Hagyott el engem az én szívem is.

    Még néha énekelnék.
    Egyszercsak a dal torkomon akad,
    Elfagy, kihűl,
    Nem érzem szívemet a dal alatt.
    Szólnék néha egy simogató szót,
    Egyszerűt, tisztát, édest, meleget,
    Vigasztalót.
    Kimondom: koppan,
    Érctelenül, csináltan, hidegen:
    Nem szűrhettem által a szívemen.

    Magamhoz vonnék néha valakit
    Közel, közel,
    Közel hozzám a félelmes magányba.
    De szegett szárnyként visszahull a két kar,
    És visszahull a nagy ölelés vágya,
    A kitárt karok félszeg ritmusát
    Nem a szív dirigálja.

    Indul a kezem irgalomra is,
    De nem dobban a mozdulatban semmi,
    Csak pénz csillan: koldus kezébe tenni.
    Zeng a köszönet: „Ezerannyit adjon…” –
    Nem, csak szívet, csak egy kis szívet adjon!

    És imára is kulcsolom kezem,
    Úgy esedezem szívetlenül – szívért,
    Szárazon adom Istennek magam,
    Hátha reám bocsátja harmatát,
    És kinyílik a kőből egy virág.

    Mert bajok vettek engemet körül,
    És a bajoknak szere-száma nincsen,
    És utolértek az én bűneim,
    És bűneim beláthatatlanok,
    Hajszálaimmal el nem hullanak,
    S elhagyott engem az én szívem is.

    Nincs, nincs.
    Elszállt, elillant az évek során.
    Ó, bűnök, bajok, őszök, tavaszok,
    Gyilkos órák, rabló pillanatok,
    Suhanó szárnyú nagy sors-madarak,
    Hová vittétek az én szívemet?
    Hozzátok vissza az én szívemet, –
    Szeretni akarok.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Baka István: Zsoltár

    Nem kértelek s nem kérnélek ma sem
    Oly félszeg voltam véled Istenem
    Csak vártam míg aktáid tologattad
    Hogy föltekints és észrevégy de nem

    A hold már kráterek pecsétnyomával
    Úgy teli lett hogy rá se férne több
    S te stempliztél tovább én meg feszengtem
    Hajbókoló klienseid között

    Nem hittem volna hogy külön beadványt
    Nyújtok be végül mégis arra kérlek
    Bocsásd meg nékem hogy sokat szerettem
    S erényemnél többet nyomott a vétek

    Egy-két paragrafust megszegtem én a
    Tízből alpontokról nem is beszélve
    Tudom hogy nem te én magam sodortam
    Magam halálos bűnbe és veszélybe

    Nem kérek tőled szívesen hiszen
    Tudod hogy nem szeretlek Istenem
    Hagyj élni akkor tán meg is szeretlek
    S hagyj élni engem akkor is ha nem

    Egek bürokratája egy pecséttel
    Aláírással még megmentenél
    Átkoztalak de most megáldanálak
    Mint ahogy áld vagy átkoz mind ki él

    (1994)

    Forrás: DIA — PIM

  • Nagy Gáspár: Ima

    Ima az, ami
    templomi csöndben,
    a lehunyt szemek mögöttiben
    megtörténik –
    és ima az, ami
    mögött látszik a mécs örök fénye
    és hallszik egyetlen orgonahang,
    nem innen, hanem onnan.

    Ami ima, az
    már az elejétől a végéig
    megfordítva is ugyanaz marad,
    ugyanannak szóló szó –
    és ami ima, az
    mégis váratlanul nyílik ki
    ég és föld határán,
    akár egy szirmos ejtőernyő.

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia

  • Nagy Gáspár: Öreg pap – tűnődő, esti imája

    Dr. N. L. hat évtizedes szolgálatára

    Terveid rengetegében, Uram
    már láttad az én egyetlen utam,
    láttad a fiatalban a roskadt öreget:
    Feléd vándorló lábnyomaimat.

    Láttad ifjú fényeimben az árnyakat,
    ha szembejöttek párban az úton,
    el ne vakuljak, hát küldtél elém
    mély börtön-kátyukat, ezt is tudom.

    De adtál óvni szétszórt nyájat is,
    kiknek szolgáló pásztora lehettem,
    ha erőm már éppen megfogyatkozott,
    a Lélek épített falakat helyettem.

    Kezem és lábam gyakran megremeg,
    olykor látnom és szólnom is nehéz,
    de az út szívemben mindig egyenes,
    hiszen mágnesként vezet az a kéz:

    a Te kezed – és akaratod gyémánt
    csöndjében hozzád tart estéli utam,
    mit fáradt lelkemmel már némán
    látok is bölcs terveid szerint, Uram.

    (2000. június 18.)

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia

  • Nagy Gáspár: Nem akarhatom vereségedet

    litániás válaszlevél

    Aki szívéből kiszakította
    a fény korlátait
    aki legyőzte a félelmet
    úgy röpködött „ágról-ágra”
    mint egy kismadár
    aki mosolyával visszahozta
    a mi elföldelt mosolyunkat
    most hét szaltóra áll
    az őrület falától…

    mert a Nagy Pontozó körül
    nyüzsögnek a szándéktalan
    kis heródesek
    a jövő pitiáner hóhérai
    mert először
    a leggyöngébbeken kezdik…

    ezért üzented kedves O. K.
    „hogy körülötted már minden K. O.
    reménytelen reménytelen”!
    rajongtam egykor érted
    szaltódat ünnepeltem
    nem akarhatom és nem hihetem
    vereségedet…

    imádkozunk a Nagy Pontozóhoz
    hogy anyai szívedet erősítse
    s diadalt arass a halálon!

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia

  • Kosztolányi Dezső: Mózes imája

    Hatalmas úr, sziklás erősség,
    te láthatatlan nagy titok.
    Intesz, s a földi munka hősét
    dörgő szavaddal elhívod.

    Te fenn a csillagoknak ormán
    trónolsz ragyogva, komolyan.
    Mi itt törődünk lenn mogorván,
    s tűn életünk, mint a folyam.

    Te tündökölsz a másvilágon
    magánosan, győzhetlenül.
    A mi sorsunk csak röpke álom,
    mely az idővel elrepül.

    Ránk csapsz dúló, sötét haraggal,
    s mi hervadunk, miként a fű,
    mit a kaszás vígan levagdal,
    te végtelen vagy s tiszta, hű.

    Kevés időig sírva élünk,
    s aztán a sírra rábukunk.
    Légy szörnyű harcainkba vélünk,
    s taníts meghalni, ó urunk!

    Forrás: MEK


  • Pilinszky János

    Az ember itt

    Az ember itt kevés a szeretetre.
    Elég, ha hálás legbelűl
    ezért-azért; egyszóval mindenért.

    Valójában két szó, mit ismerek,
    bűn és imádság két szavát.
    Az egyik hozzámtartozik.
    A másik elhelyezhetetlen.