Címke: impresszionizmus

  • Oscar Wilde: Tavasztól télig (zenére )


    Boldog tavasszal zöld levelek,
    A víg rigónak dala száll!
    Fényútvesztőben keresek
    Vágyat, mit nem láttak szemek,
    Derűs, aranyszárnyú madár!

    Rőt és fehér rózsák között,
    A víg rigónak dala száll!
    Szerelmem földre költözött
    Eszményi kép s öröm mögött,
    Derűs, aranyszárnyú madár!

    A sárga almán láng ragyog,
    A víg rigónak dala száll!
    A szív, az ajk s a lant dadog,
    Vágy rózsái, kinyíltatok,
    Derűs, aranyszárnyú madár!

    De szürke hó ül ághegyen,
    A bús rigónak dala száll!
    Szerelmem meghalt, jaj nekem,
    Lerogytam, míg ő nesztelen,
    Én, a törött szárnyú madár!
    Ó, madaram, meghalt a szív –
    De lelkem újra visszahív!

    Góz Adrienn

  • Oscar Wilde: Szimfónia sárgában

    Fordító: Babits Mihály

    A hídon át egy omnibusz
    mint sárga lepke mász elő,
    és itt-ott egy járó-kelő
    mint nyugtalan bogárka, kúsz.

    A kikötőben, árny között
    pár sárga szénás-bárka száll;
    és mint selyem-sál, sárga sál
    csügg szerte sárga sűrű köd.

    Hervadni kezd a sárga lomb
    pörögve Temple fáiról.
    Lenn a halványzöld Themze foly
    s ráncos jáspis-hullámot ont.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Oscar Wilde: Impression du matin

    Az éji Temze kék-arany,
    S most szürke harmónia lett.
    Egy bárkát okker széna lep.
    Leúszott; s mint hideg zuhany

    Lekúszott most a sárga köd
    A hidakon; a házfalak
    S a város csupa árny-alak;
    A dóm buborék mind fölött.

    Akkor felébredt hirtelen
    A harsány élet; utcazaj,
    Zörgött szekerek sora, majd
    Madár szólt tetőcserepen.

    Csak egy magányos, sápadt nő –
    Haján nappali fény szaladt –
    Kószált a gázlámpák alatt;
    Az ajka láng, a szíve kő.

    Forrás: Magyar Bábel – Israel Efraim fordítása

  • Tóth Árpád: Körúti hajnal

    Vak volt a hajnal, szennyes, szürke. Még
    Üveges szemmel aludtak a boltok,
    S lomhán söpörtek a vad kővidék
    Felvert porában az álmos vicék,
    Mint lassú dsinnek, rosszkedvű koboldok.

    Egyszerre két tűzfal között kigyúlt
    A keleti ég váratlan zsarátja:
    Minden üvegre száz napocska hullt,
    S az aszfalt szennyén szerteszét gurult
    A Végtelen Fény milliom karátja.

    Bűvölten állt az utca. Egy sovány
    Akác részegen szítta be a drága
    Napfényt, és zöld kontyában tétován
    Rezdült meg csüggeteg és halovány
    Tavaszi kincse: egy-két fürt virága.

    A Fénynek földi hang még nem felelt,
    Csak a szinek víg pacsirtái zengtek:
    Egy kirakatban lila dalra kelt
    Egy nyakkendő; de aztán tompa, telt
    Hangon a harangok is felmerengtek.

    Bús gyársziréna búgott, majd kopott
    Sínjén villamos jajdult ki a térre:
    Nappal lett, indult a józan robot,
    S már nem látták, a Nap még mint dobott
    Arany csókot egy munkáslány kezére…

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: Az esti felhők…

    Az esti felhők torlatag csodája
    Aranyligetté zsúfolódva áll,
    Meghalt a nap…..
    Elmúlt. S csodálkozol: a szíved él.

    A sóhaj megfeszíti bús kabátod,
    Mint agg vitorlát édes, ifju szél.
    És messzi partok enyhe rajzát látod.
    Ajkad egy új, csodás igét keres,
    Telit, zengőt, a régi szóknál szebbet,
    Az esti felhő… hűvösebbet,
    Talán ezt: ölj meg! tán ezt, hogy: szeress!

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: Hajnali szerenád

    Virrad. Szürkül a város renyhe piszka,
    De túl, az enyhe, tiszta messzeségben
    Új rajzlapját kifeszíti az égen
    A hajnal, a nagy impresszionista.

    Ezüst ónnal szeszélyes felhőt rajzol,
    És álmodozva pingál enyhekéket,
    S ragyogva tűzi az isteni képet
    Az űrbe a hold, nagy rajzszög, aranyból.

    A sötétség, az éji, rút csuha,
    Lebomlik a fák törzsén nesztelen,
    S borzong a jó hüvösben meztelen
    Az erdő, az örök buja csuda:
    Most, mielőtt pompás testét kitárja
    Mindenkinek, nyújtózik hallgatag,
    S várja, hogy a vén, dús kéjenc, a Nap
    Aranyfésűt tűzzön nagy, zöld hajába.

    De itt, a szűk utcák közé bezárva
    A szürke hajnal szennyes és sivár,
    Nagy, sárga szirmát elhullatta már
    A lenge gázláng, az éj bús virága.
    Itt-ott mered csak, s furcsán, betegen
    Lobog a kétes és nehéz homályba
    Egy-két borús fa, mint fakózöld fáklya,
    Mely vakon leng a siket tereken.

    Annuska, alszol? bús utcák során
    A bús hajnalban járok egyedül,
    S hogy vígasztaljon, halkan hegedül
    Fantáziám, a magános cigány:
    Erdőkkel, éggel, ajkad mosolyával
    Hangfogózza dalát, míg ballagok,
    Jó volna most megállni ablakod
    Alatt egy édes, fájó szerenáddal.

    A szívem adnám oda hegedűnek,
    A szívem, melyből bú és vágy zokog,
    Lopjon szivedbe enyhe bánatot
    És kósza vágyat, mely árván röpülget,
    Hogy szűz álmodban, halkan, édesen,
    Nem is sejtve, hogy könny az, amit ejtesz,
    Álmodban, mit reggelre elfelejtesz,
    Sirasd el az én züllött életem.

    Forrás: MEK