Az öreg páter Gilligan
csak fárad szüntelen,
mert nyája fele ágyba dőlt,
vagy hant alatt pihen.
Leszáll az est, egy székre ül
s tán el is szundikált,
mikor megint hivatja egy
beteg, s ő felkiált:
„Hát nyugtom sincs, sem örömöm
ez örök gyász helyén?”
De rögtön aztán: „Ó, Uram,
a testem szólt, nem én!”
A székre dől, letérdepel
s imádkozásba fog,
de álom száll rá, mély, nehéz,
s az égre csillagok.
A számuk lassan millió.
Levélt rezzent a szél;
s míg éjben szunnyad a világ,
az Úr csöndben beszél.
Mikorra szürkül s a veréb
csiriplő hangja száll,
az öreg páter Gilligan
már ismét talpon áll.
„Jaj, Istenem! aludtam, és
az ember már nem él!”
Kihozza gyorsan a lovát
s elvágtat, mint a szél.
Nem vágtatott így még soha
a láp és szikla közt.
Az asszony nyit neki kaput:
„Atyám, hát visszajött?”
„Meghalt a férjed?” – kérdezi.
„Egy jó órája már.”
Az öreg páter Gilligan
lesújtva, szótlan áll.
„Meghalt, ahogy elment, atyám,
madárkaként vígan.”
E szókat hallva térdre hull
az öreg Gilligan:
„Ki csillagos éjt alkotott,
törődött szívnek írt,
leküldte egyik angyalát,
hogy megsegítsen itt.
Ki bíborfényben tündököl,
a planétákat terel,
megszánt egy apró férget is,
hogy álom nyomta el.”
(Fükő Dezső fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Y
