Címke: irgalom

  • William Butler Yeats: Gilligan atya balladája

    Az öreg páter Gilligan
    csak fárad szüntelen,
    mert nyája fele ágyba dőlt,
    vagy hant alatt pihen.

    Leszáll az est, egy székre ül
    s tán el is szundikált,
    mikor megint hivatja egy
    beteg, s ő felkiált:

    „Hát nyugtom sincs, sem örömöm
    ez örök gyász helyén?”
    De rögtön aztán: „Ó, Uram,
    a testem szólt, nem én!”

    A székre dől, letérdepel
    s imádkozásba fog,
    de álom száll rá, mély, nehéz,
    s az égre csillagok.

    A számuk lassan millió.
    Levélt rezzent a szél;
    s míg éjben szunnyad a világ,
    az Úr csöndben beszél.

    Mikorra szürkül s a veréb
    csiriplő hangja száll,
    az öreg páter Gilligan
    már ismét talpon áll.

    „Jaj, Istenem! aludtam, és
    az ember már nem él!”
    Kihozza gyorsan a lovát
    s elvágtat, mint a szél.

    Nem vágtatott így még soha
    a láp és szikla közt.
    Az asszony nyit neki kaput:
    „Atyám, hát visszajött?”

    „Meghalt a férjed?” – kérdezi.
    „Egy jó órája már.”
    Az öreg páter Gilligan
    lesújtva, szótlan áll.

    „Meghalt, ahogy elment, atyám,
    madárkaként vígan.”
    E szókat hallva térdre hull
    az öreg Gilligan:

    „Ki csillagos éjt alkotott,
    törődött szívnek írt,
    leküldte egyik angyalát,
    hogy megsegítsen itt.

    Ki bíborfényben tündököl,
    a planétákat terel,
    megszánt egy apró férget is,
    hogy álom nyomta el.”

    (Fükő Dezső fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

    Y

  • William Blake: A mások bánata

    (Tótfalusi István fordítása)

    Láthatok búsulni mást
    S ne érezném bánatát?
    Láthatok-e szenvedőt,
    Hogy ne vigasztaljam őt?

    Látva könnyet más szemén,
    Bánatát ne osszam én?
    Apa síró kisfiát
    Nézze, s bú ne járja át?

    Ülhet némán egy anya,
    Míg szorong, sír magzata?
    Nem, nem, ó, ez nem lehet,
    Ez nem eshet soha meg.

    S ki mosolyt hint, merre jár,
    Hallva, hogy egy csöpp madár
    Bútól, gondtól sújtva zeng,
    S egy kisded kínban mint eseng:

    Nem ül fészkéhez talán,
    S enyhít szíve bánatán?
    Vagy a kis bölcső felett
    Nem sír gyermek-könnyeket?

    S ülve éjt-napot vele,
    Könnyeit nem törli le?
    Nem, nem, ó, ez nem lehet,
    Ilyet soha nem tehet.

    Örömét szétosztva mind
    Szinte kisded lesz megint,
    A bú ismerőjeként
    Hordja bánatunk felét.

    S ne hidd, míg száll sóhajod,
    Hogy Teremtőd nincsen ott,
    És ne hidd, ha könnyezel,
    Hogy Teremtőd nincs közel.

    Belénk oltja örömét:
    Hogy bajunk ő zúzza szét,
    És míg meg nem enyhülünk,
    Mellénk ül és sír velünk.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc – Madarak

    Hogy lármáznak! milyen szemtelenek!
    Tetszenek és megszégyenítenek
    s úgy magyarázzák az igazukat,
    hogy meg kell értenem a szavukat,
    madár-szavukat, hogy ez nem elég
    és adjak, még, és még, és újra még.
    Mit tehetek? Nevetek és adok,
    szalonnabőrt, kölest és tökmagot,
    ami akad… Míg kint teszek-veszek,
    messziről lesik az erkélyemet,
    s alig jövök be, tollas seregük
    rögtön itt van, itt röpdös mindenütt.
    Én meg elnézem az üvegen át
    a szárnyas éhség fázó csapatát,
    a nyüzsgő hadat, a verebekét,
    s a gyáva rigót, ijedt cinegét,
    nézem őket s szégyellem magamat:
    könnyű szeretni a madarakat!
    Könnyű bizony… És elgondolkozom
    ellenségeken és barátokon,
    eszembe jut ez meg az, ami jót
    emberrel tettem: almát és diót
    dugtam itt-ott, tanítást, könyvet és
    orvosságot, néha valami pénzt,
    rossz ruhát, szép szót… s hogy a hátamon
    vittem fel egyszer a hegyoldalon
    egy beteget… És hogy… Összeadok
    sok kis emléket… és elborzadok:
    nekem sok volt, másnak mégis mit ért?
    Mit tehet az ember az emberért?
    Mit tehettem?!… Szégyellem magamat…
    Madarak verik az ablakomat.
    Éheznek, fáznak. Mint az emberek.
    Ne tegyem azt se, amit tehetek?
    Madarak… No, még egy marék magot!
    …És elfüggönyözöm az ablakot.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • William Blake – Az isteni ábrázat

    Irgalom, Jóság, Szeretet
    S Béke… – hány tört imát
    Küldöz e boldog négy erény
    Elé a földi gyász.

    Mert ez a boldog négy erény
    Az Úr, szelíd Atyád,
    És ez a boldog négy erény
    Az Ember, a Család.

    Emberszívű az Irgalom,
    A Jóság – földi test,
    A Szeretet menny-föld-arcot ölt,
    S a Béke – földi mezt.

    Mert aki bármely ég alatt
    Fohászkodik, szegény,
    Égi-földi formátokat
    Imádja, négy erény.

    Zsidó? Török? Pogány? Szeresd
    Az ember-alakot!
    Hol Béke s Irgalom lakik,
    Az Isten lakik ott.

    Kardos László fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kamarás Klára: Hajléktalan az éjfélimisén

    Ide csak melegedni jöttem,
    kinn hull a hó, s az éj hideg.
    Ruhám kopott, hát tőlem itt is
    elhúzódnak az emberek.

    Az imákból már rég kikoptam,
    a hangom is olyan rekedt…
    Itt ének száll feléd, s imádság
    velük szárnyalni nem merek.

    Régi imáim elfeledtem,
    pedig nagyanyám oktatott…
    de itt a tömjénfüstös éjben
    valami fájón felragyog.

    Igen, hazudtam, loptam, ittam.
    Volt asszonyom, de elhagyott…
    A gyermekem, ki tudja hol van?
    Talán még él, talán halott.

    Én nem kérek már semmi kincset.
    Adtál, s elszórtam eleget…
    csak hadd maradjak itt a fényben,
    s jusson nekem is szeretet.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Gergely Ágnes: Az alabástrom út

    boglyas felhők sietnek a Hold előtt
    (Weöres Sándor)

    Jártál-e peremén az égnek,
    hol rád vár a farönk?
    Csapódott fel mögötted árnyék?
    Csapódott fel göröngy?

    Álltál-e peremén az égnek,
    hol odavész a nyom?
    S a kényszerített feledéssel
    kiég az irgalom?

    Láttad-e, peremén az égnek,
    hogy légvár az erőd?
    S boglyas felhők is elvetélnek
    a vércse hold előtt?

    Érted-e, peremén az égnek,
    a jég miért rian?
    S mért tátognak a rockzenészek
    a tolókocsiban?

    Mert lépni kell, mint hold a vízre,
    s a mélység ágboga,
    a hullám nekiront a partnak –
    de ki küldte oda?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Balassi Bálint: Adj már csendességet

    Adj már csendességet, lelki békességet,
    mennybéli Úr!
    Bujdosó elmémet ódd bútól szívemet,
    kit sok kín fúr!

    Sok ideje immár, hogy lelkem szomjan vár
    mentségére,
    Őrizd, ne hadd, ébreszd, haragod ne gerjeszd
    vesztségére!

    Nem kicsiny munkával, fiad halálával
    váltottál meg,
    Kinek érdeméért most is szükségemet
    teljesíts meg!

    Irgalmad nagysága, nem vétkem rútsága
    feljebb való,
    Irgalmad végtelen, de bűnöm éktelen
    s romlást valló.

    Jóvoltod változást, gazdagságod fogyást
    ereszthet-e?
    Engem, te szolgádat, mint régen sokakat,
    ébreszthet-e?

    Nem kell kételkednem, sőt jót reménlenem
    igéd szerint,
    Megadod kedvesen, mit ígérsz kegyesen
    hitem szerint,

    Nyisd fel hát karodnak, szentséges markodnak
    áldott zárját,
    Add meg életemnek, nyomorult fejemnek
    letört szárnyát;

    Repülvén áldjalak, élvén imádjalak
    vétek nélkül,
    Kit jól gyakorolván, haljak meg nyugodván,
    bú s kín nélkül!

    Forrás: Magyar Kurír

  • József Attila: IRGALOM

    Bizony nem voltam én sem az,
    akit a családfők kegyelnek.
    És időm sem volt – az igaz –
    kikönyörögnöm a kegyelmet.

    S bár hűvös, örökkévaló
    dolgok közt muszáj őgyelegnem,
    a palánkok közt szárnyaló
    munkát nem lehet elfelednem.

    Mit oltalmaztunk, nincs jelen,
    azt most már támadóink védik.
    Elejtem képzelt fegyverem,
    mit kovácsoltam harminc évig.

    És hallgatom a híreket,
    miket mélyemből énszavam hoz.
    Amíg a világ ily veszett,
    én irgalmas leszek magamhoz.

    1936. okt.