https://verskucko.com

Címke: istenkeresés

  • Farkas István – Csendes eső

    ISTEN szomorú tekintete
    EMBERT keres a FÖLDÖN

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Károlyi Amy: Szó

    Vannak csendek,
    mikor a percet
    átüti a szó.
    Nyiss ki ajtót és ablakot
    Isten a látogató.

    Hagyd minden dolgod,
    a szóra figyelj,
    oly ritkán hallható.

    Átömlik rajtad, mint egy ölelés,
    mikor Isten meglátogat,
    Te vagy a hang,
    a szó.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pilinszky János: Nincs több

    Nincs több, nincs, mint a bűnözők szeme,
    az a bizonyos merev tekintet,
    mely szigorú, akár a nap,
    és berajzolja komoran
    és ugyanakkor fényesen
    a vágóhidak és a földi királyok
    színehagyott, szomorú méltóságát.

    Ezek a szemek,
    egyedül eme pillantások
    méltóak észrevenni a halált
    és a virágok átöltözködését.

    Egyedül
    ők tudják elkiáltani
    a világ minden bánatát, és egyedül
    ők tudják elhallgatni Isten titkát
    szemközt a lincselő tömeggel.

    Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Párbeszéd

    Félek, Atyám, – úgy zúgnak a harangok!
    fiatal tükrömet rontja az árny is, a fény is!…
    Ne félj, fiam, – téged hívnak a harangok,
    te vagy a tükör, te vagy az árny is, a fény is.

    Félek, Atyám, – megtörtem a harcban, a hitben,
    és éhes sárkányok elé ejtem a kardot!…
    Ne félj, fiam, – megtartalak a harcban, a hitben,
    s karommal égig emeled azt a kardot.

    Mit ér az ember, mit a vágy meg az önvád,
    mit ér törékeny szavam az őrült viharban?…
    Ne félj, fiam, – az a kín, az a vágy, az az önvád
    téged tisztít örök-kék égbolttá a viharban!

    Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig


  • Pilinszky János: Panasz

    Elevenen a csillagok alá,
    az éjszakák sarában eltemetve,
    hallod a némaságomat?
    Mintha egy égbolt madár közeledne.
    Így hívogatlak szótalan:
    az örök hallgatásból,
    idegen egeid alól
    valaha is kiásol?

    Eljut hozzád a panaszom?
    Hiába ostromollak?
    Köröskörűl a félelem
    zátonyai ragyognak.
    Számíthatok rád istenem?
    Úgy vágyom közeledre,
    dideregve csak hevesebb
    a szerelmek szerelme!

    Temess a karjaid közé,
    ne adj oda a fagynak,
    ha elfogy is a levegőm,
    hívásom sose lankad.
    Légy reszketésem öröme,
    mint lombjai a fának:
    adj nevet, gyönyörű nevet,
    párnát a pusztulásnak.

    Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig


  • Babits Mihály: Fortissimo

    Haragszik és dúl-fúl az Isten
    vagy csak talán alszik az égben,
    aluszik vagy halott is épen –
    ki költi őt föl, emberek?
    Anyák, sírjatok hangosabban:
    akit föl nem ver annyi ágyú,
    rezzenti-é gyenge sírástok?
    És ne is könnyel sírjatok,
    mert a könny mind csak földre hull
    hanggal sírjatok föl az égre,
    sírjatok irgalmatlanul:
    ne oly édesen mint a forrás,
    ne oly zenével mint a zápor,
    ne mint a régi Niobék:
    hanem parttalan mint az árvíz
    sírjatok vagy a görgeteg
    lavina, sírjatok jeget,
    tüzet sírjatok mint a láva!
    A drága fiúk hullanak
    vérben a hóra napra-nap.
    Ne hagyjatok aludni senkit:
    ki ma csöndes, gonosz vagy gyáva,
    de érdemes-e félni még?
    és érdemes-e élni még?
    Ó, mért nem hallani hangotok?
    Menjetek a piacra sírni,
    sikoltsatok a templomokban
    vadak asszonyai, vadakká
    imuljatok őrjítő, őrült
    imában!
    És ha hasztalan
    ima, sírás: – mi káromolni
    tudunk még, férfiak! Ma már
    hiszünk káromlani-érdemes
    alvó magasságot a Sorsban.
    Hányjuk álmára kopogó
    bestemmiáknak jégesőjét!
    Mért van, ha nincs? Mért nincs, ha van?
    Tagadjuk őt, talán fölébred!
    Cibáljuk őt, verjük a szókkal!
    mint aki gazda horkol égő
    házban – a süket Istenét!
    Süket! Süket!…
    Ó ma milyen jó
    volna süketnek mint az Isten!
    Süket a föld, nem érzi hátán
    hadak alázó dobogását.
    Jó volna süketen csirázni
    mint virághagyma föld alatt:
    minden süket, földben, Istenben
    csak az ember szakadt ki a
    süket Istenből iszonyokra
    kikelt belőle féreg-módon,
    Isten férgének, viszkető
    nyüzsgésre, fájni – mert ami
    nem süket Isten: fájdalom,
    míg az Istenbe visszahal!

    Forrás: ma – Magyar versek

  • Füst Milán: Zsoltár

    Zenét és nyugalmat, lágy arcú gyermekeket,
    Munkát, amely boldogít s nőt, aki szeret,
    Megadod majd, megadod máskor…

    Most megtörten s hajadonfővel állok Eléd
    S ahogy teremtettél, búskomor tekintetemmel, –
    Gondjaim terhén merengek, – barna hajam eső veri
    S Feléd tárom ki két karom…

    S kiáltanék a mélységből, hogy halld szavam… De megismersz-e még?
    Vagy elfeledtél, nem szeretsz s már jó kezed
    Elnehezűlt szivemre többé nem teszed?
    S már lázas felhőid közt sincs lakásod
    S hiába várom onnan késő jeladásod?…

    Ki teremtettél s megátkoztál,
    Ki megcsókoltál és eltaszitottál,
    Uram, én nem tudok már szólani Hozzád!
    Néma lettem én s a szívem nem talál.

    De majd! az idők végével talán, ha dolgom itt letelt
    S ha szólitasz s megkérdezed majd tőlem: „miért fiam s hogyan?”
    S e hangra, mint a gyermek, felfigyel az alélt fájdalom s e szózatod
    Majd húnyt szememből ismét előcsalja régi könnyeim,
    Hogy ami néma már, – hová tünt, nem tudom, de érzem, él, –
    Az esengés Uram… mivoltod nagy fényétől új életre kél:
    Oh akkor felmutatom majd Előtted tört szivem…
    …Mi más valék, mint esengés? Hisz abból gyúrt kezed
    És nem szerettem senkit s voltam átkozott, akit az emberszív kivet…
    Taníts meg rá, hogy újra áldjalak
    S feledjem el, hogy nem találtalak…
    Oh add, hogy elfeledjem ezt az életet!

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Szabó Lőrinc: Mind-Egy

    I.
    Tízezer tornyom az égbe dobálom
    tízezer kéz vár rám odakint;
    mint erdő táborozok szívetekben, –
    útálom az Egyet, én vagyok a Mind.

    Tízezer út zuhog ki belőlem,
    lelkem szétpattan, tízezer sugár;
    és nyomorult testemben nem marad, csak
    a fénytelen s visszhangtalan halál.

    II.
    Tízezer út suhan össze bennem,
    színek lavinái mind belém ömlenek;
    ha akarom, meghal, ami kívülem van, –
    útálom a Mindet, én vagyok az Egy.

    Minden laza fényt magamba sűrítek,
    erők prizmája, tűzkard vagyok én,
    s így állok, fönt, fönt, rohanó magasban,
    legfelsőbb torony, tornyok tetején.

    Forrás: DIA

  • Tóth Árpád: Az új isten

    Új isten szól hozzátok, emberek!
    Nem templomok setét hajóin úszó
    Tömjén között ragyog fel tűz-szeme
    Barnult szentképek arany keretéből,
    Nem oltárok gyertyái közt fehérlik
    Alabástrom közönnyel hallgatag,
    Hívők csókjától koptatott szobor,
    Nem méla, hosszú, vont litániák
    Cukros hullámát untan szürcsölő
    Egek lakója!
    Nem!
    Új isten ez!

    Új isten szól hozzátok, emberek!
    Nem ég szülötte Ő! Nem mennyben él,
    Nagymessze tőlünk, titkos ismeretlen,
    Ki arca elé vonta az eget,
    Mint egy hüvös, nagy kékselyem palástot,
    Nem!

    Ó, de nem is föld bálványa Ő,
    Mint ama Mammon, aki ült hizott
    Gőggel rajtunk, s szájától milliom
    Élősdi csáp kígyózott szerteszét,
    S a szürcsölő, szívó karok befonták
    A szűzek testét, s feltörték finom
    Velőért a költő zengő agyát,
    S a gyárak vak, mély kéményén benyúlva
    Átkúsztak a robotos termek odván,
    S felitták mind a könnyet és az átkot,
    S a lomha Rémben mind aranyra vált ez
    És új éhséggé, bár a telt belek
    Már a nehéz aranytól eldugultak,
    S a rothadó nagy testre már kiültek
    Félelmes és aranyló hullafoltok…

    Most új isten szól néktek, emberek!
    A véres földnek vére szülte Őt,
    A sok kiomlott, sűrű, keserű
    Vér összeállt a fájó földeken,
    Testté tapadt, alakká tornyosult,
    Vérszínű, nagy, mezítelen alakká,
    Ki országlépő tágra tárja lábát,
    S Földet rengésre tépő hangja zeng
    Piros Keletről a sápadt Nyugatnak:
    „Ím eljöttem!
    Eljött a Vörös Isten!”

    És megy, s dörgő léptére messze reszket
    A sárga Szajna, s medréből kicsap,
    Jerichós visszhangot ver vén Westminster,
    S az Óceán zöld üvegén vörössen
    Égre rezg ezermérföldes árnya,
    S átfogja a Fehér Ház vak falát…

    Hozsánna néked, új isten, hozsánna!
    Ismerj meg minket, tieid vagyunk!
    A szíved hajtó, élő, drága nedv,
    A diadalmas vörös lüktetés
    A mi bús vérünktől is gazdagult,
    S világra ömlő harsonád sodrába
    Gyötört torkunk reszkető hangverése
    Szerényen s mégis segítve simul:
    A kicsiny, árva magyar jaj-patak
    A messzezengő nagy moszkvai árba,
    Mely most tisztára mossa a világot:

    Hozsánna néked, új isten, hozsánna!
    Legyen szavad teremtés új igéje,
    Formáld át sáros, bűnös, ócska bolygónk,
    Mit elrontott sok régi, úri isten,
    Ti istenek közt új és proletár,
    Formáld boldoggá pőrölyös kezeddel –
    Emelj minket roppant tenyereidre,
    És a magad képére gyúrj át minket!

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: Szent Június hívása

    Öreg és hűvös az én ajkam
    S fejem körül lángol a Nyár
    És Léda csügg az ajkamon.
    Szent Junius, könyörülj rajtam.

    Napszúrásként küldd rám a Vágyat,
    Szájam friss gyermek-száj legyen,
    Szamóca-ízű, illatos
    Szája boldog, szép, szűz leánynak.

    Öntözzem e szájjal csak egyszer
    A Léda őszi szemeit:
    Kigyúl majd lelkünkben a Nyár
    S jön az Óra nagy üdv-sereggel.

    Becsókolnék Léda szívébe
    Egy ékes nárcisz-ligetet
    S mint kaland-útján egy Zeusz,
    Befeküdnék a közepébe.

    Forrás: MEK