https://verskucko.com

Címke: istenkeresés

  • József Attila: Isten

    Láttam Uram, a hegyeidet
    S olyan kicsike vagyok én.
    Szeretnék nagy lenni, hozzád hasonló,
    Hogy küszöbödre ülhessek, Uram.
    Odatenném a szívemet,
    De apró szívem hogy tetszene néked?
    Roppant hegyeid dobogásában
    Elvész ő gyönge dadogása
    S ágyam alatt hál meg a bánat:
    Mért nem tudom hát sokkal szebben?
    Mint a hegyek és mint a füvek
    Szívükben szép zöld tüzek égnek
    Hogy az elfáradt bogarak mind hazatalálnak, ha esteledik
    S te nyitott tenyérrel, térdig csobogó nyugalomban
    Ott állsz az útjuk végén –
    Meg nem zavarlak, én Uram,
    Elnézel kis virágaink fölött.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila: Gyémánt

    Mindenkor idejük van a zsoltároknak.

    Gyémánthegyen állunk,
    De zsebünkben kavicsok vannak.
    Nagyon elfelejtettük, hogy angyalok voltunk,
    Kövér vánkosokba tömtük fehér szárnyaink.
    Most könyörgések szomjazzák erőnket
    És térdünk alatt lyukassá kopnának a kövek,
    Szívünkben a csillag megfagyott.

    Igen. Igen.
    Elsüllyedtek a haditengerészek:
    Szelid révészek csónakáznak
    Isten felé.
    Még a nagyon öregek is
    Kiülnek a dolgok előtti egyszerű lócára
    S türelmet prédikálnak messze,
    A mulandóság halainak.
    Igen, igen.

    Ne higyjük el hát barátaim,
    Hogy lapdák helyett ökleinkkel lapdáztunk!
    Mindent meg kell simogatni,
    A hiénákat, a békákat is.

    Gyémánthegyen állunk,
    Szigorú hó, takard el bűneinket,
    Oldozd föl nyelvünket, mennyei világosság!
    Te határtalan kristály!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila: A kutya

    Oly lompos volt és lucskos,
    A szőre sárga láng,
    Éhségtől karcsú,
    Vágytól girhes,
    Szomorú derekáról
    Messze lobogott
    A hűvös éji szél.
    Futott, könyörgött.
    Tömött, sóhajtó templomok
    Laktak a szemében
    S kenyérhéját, miegymást
    Keresgélt.

    Úgy megsajnáltam,
    mintha belőlem szaladt volna
    Elő szegény kutya.
    S a világból nyüvötten
    Ekkor mindent láttam ott.

    Lefekszünk, mert így kell,
    Mert lefektet az este
    S elalszunk, mert elaltat
    Végül a nyomorúság.
    De elalvás előtt még,
    Feküdvén, mint a város,
    Fáradtság, tisztaság
    Hűs boltja alatt némán,
    Egyszer csak előbúvik
    Nappali rejtekéből,
    Belőlünk,
    Az az oly-igen éhes,
    Lompos, lucskos kutya
    És Istenhulladékot,
    Istendarabkákat
    Keresgél.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila: A világ megteremtése

    Igen, tudom, még nem volt a világ,
    Csak az erők nyugalmas vize,
    Fojtott dühű, nagy vize,
    Nem volt még hal se, de halat akart,
    Nem volt még dal se, de dalolni akart,
    Asszony se volt még, isten se volt még,
    Vagy isten volt-e az egészen férfi,
    Egészen gyermek, nem tudom,

    • Most munkás lehet, vagy talán költő,
      Hiszen mindegy a munkás, a költő –
      Ő volt még egyedül, nagyon magába,
      Mint én vagyok most, olyan magába.
      Tehetetlen volt, csak szeretet volt,
      Társat akart és csak szeretet volt.

    Nem tudott tán még beszélni se,
    Nem tudott tán már hallgatni se,
    Társakra gondolt, asszonyra gondolt,
    A te víg, meleg szemedre gondolt,
    Aki ha látná, nagyon szeretné,
    Aki ha lenne, nagyon szeretné,
    Frissen fürödve jobban szeretné.
    A te víg, meleg szemedre gondolt
    S a vízbe lépett,
    A víz fölbömbölt, ahogy belépett,
    Elnyelte, mint a villámot az éj
    És ő lesüllyedt a fenekéig,
    Feneketlen víz nincs-fenekéig.

    A víz felhőkbe szállt a szíve fölött,
    Jéghegyekké vált a háta mögött,
    Akkor születtek a hideg csillagok,
    Akkor születtek a meleg napok,
    Ő volt még egyedül, nagyon magába,
    Társat akart és csak szeretet volt,
    Terád gondolt és az, az megölte,
    Meglеtt a világ – csak szeretet volt –
    Akkor megölte.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reviczky Gyula: Isten

    Kinek porszem, mi nékünk egy világ,
    S egy rebbenés határa az időnek:
    Ki, a mi ember-agyban míriád,
    Nem olvasod, mert semmiség előtted:
    Ki búborék gyanánt elfújhatod,
    Mit összehordtak népek, századok:
    Minden füszálban érezlek; de elmém
    Nem bír felfogni, megnevezni nyelvén.

    Kit megtagad a léha kétkedő,
    Te adtál, ismeretlen ismerős Te,
    Te földi szóval nem nevezhető,
    Szivünkbe álmot, eszmét agyvelőnkbe.
    Magát tagadja meg, ki megtagad,
    Mint a napot, a fényt, a szint a vak.
    A por fiához más nem illik itten,
    Minthogy Tebenned megnyugodva higyjen.

    Ki oda tűzted a közös napot
    Sugárzó lényed egy parányaképen;
    Ki hangodat majd zúgva hallatod,
    Majd édes összhang bájos zengzetében;
    Ki, hogy megszünjünk élni, rendeled,
    De, hogy meghaljunk, még sem engeded;
    Ki ezt a bölcs világrendet behoztad:
    Megértni vágyó elmém összeroskad.

    A tudomány, az ember-bölcseség
    Hadd fejtegesse millió csodáid’…
    Nyugodtan nézed újabb Bábelét,
    A melyen át egedbe nézni áhit.
    Engem, tünődőt, volt-e kezdeted.
    Időnek vége hogy mikor lehet:
    Érzése elfog a parányiságnak,
    És leborulva, térdemen imádlak.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: II. A csendességről

    Ülj mellém, Uram, jöjj és fogd meg csendesen
    Türelmetlen, ideges két kezem.
    Szűnjenek egyszer fogni, motozni, írni, alakítani.
    Kulcsolódjanak nyugalomra békén,
    Legyenek egyszer magukért és érted.
    Jöjj, csókold meg a szememet, hadd szűnjék egyszer nézni és kutatni,
    Csukódjék nézni békén befelé,
    Látni magát és téged.

    Sokáig jártam sokfelé és Márta-módra sokban szorgoskodtam.
    Kopogtattam a dolgokon és megmaradtak tompa némaságban.
    Visszhangot adtak mások, de nem nekem valót,
    Nem a te hangodat.
    És mind a dolgok, amiket mohó és munkás ujjaim illettek,
    Elnyeltek egy-egy darabkát belőlem.
    El-elhagytam magamból mindenfelé az útfelen,
    A lelkem jó, nekedvaló, érőnek termett darabkáit.
    Azt hittem: elhozom neked, amit lelek, és örömödre lesz,
    Pedig ők emésztettek engemet,
    És megmaradtak: rossz kőnek a kő, és ólomnak az ólom,
    Mert nem volt ujjaimban az élet szent hatalma még,
    Mert nem csókoltál még belém magadból eleget:
    Én voltam még nagyon, a régi termés-durva én;
    Termés-arany, mert kezedből került ki,
    És csillogó, mert fényed fénylik róla szerteszét,
    De szétfolyó, puha, erőtlen csillogás,
    És nem született meg belőle még a drága Magisterium,
    Mely amit ér, arannyá nemesít.
    És mindhiába volt a jámbor járás sokfelé:
    Egy-, egyfelé kell menni makacsul.

    Jöjj, Uram, visszajöttem,
    Jöjj és keverj belém acélt a lágy aranyba,
    Fogj meg s taníts meg magamat megfogni,
    És kezedet el nem bocsátani,
    Akkor sem, mikor másért nyúl karom.
    Vízbefúlót félkézzel menteni és téged fogni erősen a mással;
    Törni követ félkézzel meredek szirtek szélén,
    S kapaszkodni a másikkal kezedbe;
    Könyvet lapozni, húst aprítani,
    Kezet szorítani és kardot köszörülni,
    Félkézzel mind: a másikat hagyni nyugodtan a te szent kezedben;
    Szólni az emberekkel, hogy rólad szóljon és neked a szó;
    Írni taníts betűt, hogy képedet képezze titkosan;
    És lenni én, hogy légy Te én helyettem,
    És hozni mást magamhoz, hogy hozzád hozzam őket,
    És adni magamat, hogy téged adjalak.
    Taníts, Uram, taníts, a lábadhoz ülök,
    Magamra és magadra, semmi másra.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Szédület

    Nem kell nekem a ti istenetek!
    Okos a világ, gyáva, beteg.
    Lapos mocsárban lapos az ég:
    “Csak felszínt, emberit: ez is elég”

    Hegytetőn állok – Óh fellegek,
    hogy hív a ti rohanó lelketek!
    Én emberentúlit akarok –
    Óh ormok, rémek, erők, viharok!

    Óh ormok, álmaim ormai!
    Óh, szédület iszonyú tornyai!
    Föl! Föl! Hunyt szemmel! Kicsi a lét,
    de megnő aki szakadékba lép.

    Föl! Át! Le! – Szétcsap az egy irány –
    Oldj ki magamból, emelj, Apám!
    Tépj ki – végy vissza, Istenem:
    ölj meg, ölelj meg, Végtelen.

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Karinthy Frigyes: Vezeklés, emelt fővel

    A kéj lecsapó mennykövénél
    Amit láttam, nem volt mennyország,

    • Uram, mutasd meg újra orcád;
      Tévedtem, ennyi az egész.

    Tévedtem – bűnt miért hazudjak?
    Mellet ki ver, kezet ki tördel?
    Én ebben a büzhödt gödörben
    Téged kerestelek, tudod jól.

    Kinek Legelső Látomása
    Nyíló gyermekszememben égett:
    A pokol fenekén is téged,
    Nem ezt a hitvány ördögöt.

    Én azt hittem, veled csatázom,
    Mint egykor Jákob a hegyen:
    Én vagy te – ámen, úgy legyen!
    Akárki győz, győzött az isten.

    Én ezt a bordélyházi lármát
    Ezer sivító torkon át
    Mint égbezengő orgonát
    Hallgattam tátott, mafla szájjal.

    Amivel az ördög kinált,
    Ezért ittam a trágyaléből
    És a boszorkányok öléből,
    Mint aki szentelt bort iszik.

    Tűrtem, hogy tátott számba köpjön
    S könnyes szemembe, a pimasz,
    De most egy áruló grimasz
    Az álarcot letépte róla.

    Hát ez volt, aki nyársrahúzott,
    Eremből ugró vért eresztett?!
    És én mint mennyei keresztet
    Cipeltem őt a hátamon!

    Megállj csak – hát ez nem te voltál?
    Hová jutottam, istenem!
    Hisz őket én nem ismerem,
    Nem ér a játszma – kezdjük újra!

    Hatot vetett, vakot vetett
    Sorsom ez alvilági kockán –
    Sebaj, még bírja a lapockám!
    Nem gilt, ha az ördög kever!

    Testvér vedd el, keverd meg újra
    A zölden izzó vaspohárt:
    Énnékem a sátán nem árt,
    Az én sorsom isten lehet csak.

    Napisten, ordító Valóság,
    Új Ádám tántorog eléd,
    Mint visszakullogó cseléd,
    Ki méhedből szakadt el egykor.

    Ki elcsavargott Édenedből
    S Lillith sötét szemébe nézett
    És megvakult s most puszta kézzel
    Tapogatja a kék eget.

    Mutass fényt, mely nem pörkölő tűz,
    Hangot, mely nem halált okád.
    Mutasd meg éltető okát
    Az illatos barackvirágnak.

    Erdőben fát, erdőt a fában
    S erdő mélyén, kit elhagyott,
    A szép, csukottszemű, halott,
    Mosolygó, édes, édes Évát.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Polgár László: UNUS ES…

    Egyedül te vagy állandó, igaz.
    A mindegyek közt legvégső vigasz.
    Szemedbe foglalsz: lásd, eléd ülök.
    Ha sejtjeimmel sejtlek, szédülök.
    Egyedül benned vagyok nem-mulandó.
    Te általam vagy: így lettél halandó.
    Ismersz engem, jobban, mint én magam:
    kell, hogy szeress, jobban, mint én magam.
    Bármerre vagy, rám nézel mozdulatlan.
    Te bujkálsz bennem minden mozdulatban.
    Te vagy a vágy, mely illó és örök.
    Te megváltasz, miként megvált a rög.
    Ma még tudom: csak szólnom kell, s te vagy.
    Megvallak mindig. Magamra ne hagyj.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csorba Győző: SZÓLALJ MEG BENNEM!

    Verembe nem döntsz, hegyre sem emelsz,
    nem hajtogatsz, mint friss-kezű szellő a nádat,
    nem törődsz velem, Istenem,
    sorsom mélyén hallgatsz, mint föl nem robbant
    bomba aluvó vízek mélyein.

    Tornyosodik a bűn a szivemen,
    és már csak tompán érezem: mi bűn, mi nem bűn,
    normáim elmentek veled,
    nincs már külön a sáros és a tiszta –,
    elkeveredtek bús hiányodon.

    Szorongok, mint vihar előtt a föld:
    lapulok, bújok, pislogok csönded szemébe –,
    minden dörgésnél rémesebb,
    ijesztőbb minden cifra átkozásnál,
    – a halott anyák hallgatnak csak így.

    Szólalj meg bennem, régen-hallgató!
    mozgass meg, légy szél, szél, ami voltál is egyszer,
    törődjél velem, Istenem!
    mindegy: veréssel vagy simogatással,
    csak érezzem, hogy van hozzám közöd.

    Forrás: kötetben megjelent vers (Csorba Győző művei)