Hegedű sír, magányos hegedű
A roppant csillag-kupola alatt.
Oly kristálytiszta üveghangokon
Jajdul a végtelenbe valaki;
Úgy ostromol Istent és éjszakát,
Könyörög, lázad, adja meg magát,
Hogy lehetetlen meg nem hallani.
És mennyi ilyen kristály-hegedű –
És mennyi ilyen harmat-tiszta hang –
És megváltásra méltó mennyi bánat
Az örök csillag-kupola alatt.
Ha ezeket nem hallja senki sem,
Ha ezeket nem bánja senki sem:
Mért hallaná meg az én hangomat?
Forrás: Lélektől lélekig
Mire faragtad ezt a nagy sziklát,
Uram? Gondoltál-e mellé valamit,
e cikkcakkos formának van-e titkát
rejtő oka, mit földi szem alig lát:
akartál-e velünk, Uram, valamit?
Mire faragtad Uram e kis embert
s e nagy sziklát ide a tó fölé:
miért mozgatod meg esténkint a tengert,
mért szólaltatod, ki hallgatni sem mert
téged? Mért hoztál el a tó fölé?
Magyarázd el, mintázó, titkodat,
mért faragtad a fűszálakat hegyesre,
mire vagyunk csak úgy a létbe vetve,
kerek és görbe formákba jegyezve,
változva, kopva, megújulva egyre
sziklák, emberek, varnyúk és lovak?
(Sils Maria, 1920.)
Forrás: Lélektől lélekig
Az Isten itt állt a hátam mögött
s én megkerültem érte a világot
…………………………….
…………………………….
Négykézláb másztam. Álló Istenem
lenézett rám és nem emelt föl engem.
Ez a szabadság adta értenem,
hogy lesz még erő, lábraállni, bennem.
Úgy segített, hogy nem segíthetett.
Lehetett láng, de nem lehetett hamva.
Ahány igazság, annyi szeretet.
Úgy van velem, hogy itt hagyott magamra.
Gyönge a testem: óvja félelem!
De én a párom mosolyogva várom,
mert énvelem a hűség van jelen
az üres űrben tántorgó világon.
Forrás: Lélektől lélekig
csillapíthatatlan éhség
és szomjúság
valami végzetes félreértés vezérli
egymás felé tapogatódzó lépéseinket
és nincs föloldás: nem értjük egymást
külön-külön és együtt is ugyanaz a szégyen
ugyanaz a közöny ugyanaz a reménytelenség
tehetetlenek vagyunk mondja a kő a fű
tehetetlenek vagyunk mondják az állatok
istent teremtettem a saját képemre és
hasonlatosságomra mondja a fölfuvalkodott
gyarló és hiú ember a döghalál árnyékában
tehetetlenek vagyunk mondja az alázatos
földre borul s fejét lehajtva fohászkodik
a mélységekből kiáltok hozzád Uram
az egymásnak ellentmondó
magyarázatok közt
tévetegen járok üres az elmém üres a szívem
ha ismerném a megigazulás útját ha rátalálnék
követni talán már erőm se kedvem se lenne
nem bátorít és nem figyel rám aggódva senki
csak magamra számíthatok a bajban és nagyon félek
ilyesféle üzenetek palackposták hánykolódnak
sodródnak ismeretlen céljuk felé az éjben
amióta a szeretet gőgünk miatt megvonatott tőlünk
ezek a segélyt kérő jeladások jórészt személytelenek
senkihez se szólnak többé válaszra se várnak
mintha a nyelvünk végképp összezavarodott volna
az emberek közt nincs megértés csak fagyos némaság
a mélységekből kiáltok hozzád Uram
egymás nélkül mégsem
élhetünk
szükségünk van a másik test melegére
az ólmelegre a közös örömre nyomorúságra
szükségünk van a kínzásra és a kínoztatásra
szükségünk van az ellenálló akaratra a párviadalra
a föl-föltámadó indulatokra a parázsló szenvedély
lassan izzó kéjére gyötrelmére és tébolyára
a némán áradó panaszra és az igaztalan vádra
hitványabbak vagyunk mi mint az érzéketlen kövek
mint a lelketlen állatok tunyán forgolódva a sárban
micsoda gyilkos ösztönök lapulnak acsarognak bennünk
micsoda elvetemült sóvárgás hajszol minket egymás ellen
s ez irgalmatlan pokolból lehet-e még kiutat találni?
a mélységekből kiáltok hozzád Uram
Uram, ki vagy Te?
Szigorú nemző atyám
Vagy szerető anyám,
kinek méhében ez a világmindenség
megfogamzott?
Talán te vagy maga a világmindenség,
Vagy az örök törvény, mely azt uralja?
Azért teremtetted csak az életet, hogy azt
megint eltaposd?
Te alkottál engem, vagy én formáltalak téged,
Hogy ne legyek oly elhagyatott és legyen kire
hárítsam felelősségem?
Istenem! Nem tudom, ki vagy,
De bajomban hozzád kiáltok,
Félek magamtól és félek embertársaimtól.
Talán meg se érted szavam, de megérted
szótlan zenémet?!
Forrás: Lélektől lélekig
1
Mert elhagyatnak akkor mindenek.
Külön kerül az egeké, s örökre
a világvégi esett földeké,
s megint külön a kutyaólak csöndje.
A levegőben menekvő madárhad.
És látni fogjuk a kelő napot,
mint tébolyult pupilla néma és
mint figyelő vadállat, oly nyugodt.
De virrasztván a számkivettetésben,
mert nem alhatom akkor éjszaka,
hányódom én, mint ezer levelével,
és szólok én, mint éjidőn a fa:
Ismeritek az évek vonulását,
az évekét a gyűrött földeken?
És értitek a mulandóság ráncát,
ismeritek törődött kézfejem?
És tudjátok nevét az árvaságnak?
És tudjátok, miféle fájdalom
tapossa itt az örökös sötétet
hasadt patákon, hártyás lábakon?
Az éjszakát, a hideget, a gödröt,
a rézsut forduló fegyencfejet,
ismeritek a dermedt vályukat,
a mélyvilági kínt ismeritek?
Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten
a haragos ég infravörösében.
Így indulok. Szemközt a pusztulással
egy ember lépked hangtalan.
Nincs semmije, árnyéka van.
Meg botja van. Meg rabruhája van.
2
Ezért tanultam járni! Ezekért
a kései, keserű léptekért.
S majd este lesz, és rámkövül sarával
az éjszaka, s én hunyt pillák alatt
őrzöm tovább e vonulást, e lázas
fácskákat s ágacskáikat,
levelenként a forró, kicsi erdőt.
Valamikor a paradicsom állt itt.
Félálomban újuló fájdalom:
hallani óriási fáit!
Haza akartam, hazajutni végül,
ahogy megjött ő is a Bibliában.
Irtóztató árnyam az udvaron.
Törődött csönd, öreg szülők a házban.
S már jönnek is, már hívnak is, szegények
már sírnak is, ölelnek botladozva.
Visszafogad az ősi rend.
Kikönyöklök a szeles csillagokra –
Csak most az egyszer szólhatnék veled,
kit úgy szerettem. Év az évre,
de nem lankadtam mondani,
mit kisgyerek sír deszkarésbe,
a már-már elfuló reményt,
hogy megjövök és megtalállak.
Torkomban lüktet közeled.
Riadt vagyok, mint egy vadállat.
Szavaidat, az emberi beszédet
én nem beszélem. Élnek madarak,
kik szívszakadva menekülnek mostan
az ég alatt, a tüzes ég alatt.
Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,
és mozdulatlan égő ketrecek.
Nem értem én az emberi beszédet,
és nem beszélem a te nyelvedet.
Hazátlanabb az én szavam a szónál!
Nincs is szavam.
Iszonyú terhe
omlik alá a levegőn,
hangokat ad egy torony teste.
Sehol se vagy. Mily üres a világ.
Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.
Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.
Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.
3
Látja Isten, hogy állok a napon.
Látja árnyam kövön és kerítésen.
Lélekzet nélkül látja állani
árnyékomat a levegőtlen présben.
Akkorra én már mint a kő vagyok;
halott redő, ezer rovátka rajza,
egy jó tenyérnyi törmelék
akkorra már a teremtmények arca.
És könny helyett az arcokon a ráncok,
csorog alá, csorog az üres árok.
Forrás: Lélektől lélekig
Mért nincs szavam, hogy elbeszélni tudjam
hányféle sárgában, vörösben, aranyban
kel föl a nap,
milyen a nyári alkonyat,
és hogy a felhők belángolt széle
most milyen,
és milyen az a cirpegő béke,
mely az elalvó réteken pihen?
S mért kell sötétlő háttért festenem
Neked: mi nem lehetsz?
Mért kell a bűn, hogy érteném: szeretsz?
Fényed mért így ragyog?
Mért nem tudom leírni sohasem:
milyen vagy, Isten, akié vagyok?
Forrás: Lélektől lélekig
Láttam Uram, a hegyeidet
S olyan kicsike vagyok én.
Szeretnék nagy lenni, hozzád hasonló,
Hogy küszöbödre ülhessek, Uram.
Odatenném a szívemet,
De apró szívem hogy tetszene néked?
Roppant hegyeid dobogásában
Elvész ő gyönge dadogása
S ágyam alatt hál meg a bánat:
Mért nem tudom hát sokkal szebben?
Mint a hegyek és mint a füvek
Szívükben szép zöld tüzek égnek
Hogy az elfáradt bogarak mind hazatalálnak, ha esteledik
S te nyitott tenyérrel, térdig csobogó nyugalomban
Ott állsz az útjuk végén –
Meg nem zavarlak, én Uram,
Elnézel kis virágaink fölött.
Forrás: Lélektől lélekig
Mindenkor idejük van a zsoltároknak.
Gyémánthegyen állunk,
De zsebünkben kavicsok vannak.
Nagyon elfelejtettük, hogy angyalok voltunk,
Kövér vánkosokba tömtük fehér szárnyaink.
Most könyörgések szomjazzák erőnket
És térdünk alatt lyukassá kopnának a kövek,
Szívünkben a csillag megfagyott.
Igen. Igen.
Elsüllyedtek a haditengerészek:
Szelid révészek csónakáznak
Isten felé.
Még a nagyon öregek is
Kiülnek a dolgok előtti egyszerű lócára
S türelmet prédikálnak messze,
A mulandóság halainak.
Igen, igen.
Ne higyjük el hát barátaim,
Hogy lapdák helyett ökleinkkel lapdáztunk!
Mindent meg kell simogatni,
A hiénákat, a békákat is.
Gyémánthegyen állunk,
Szigorú hó, takard el bűneinket,
Oldozd föl nyelvünket, mennyei világosság!
Te határtalan kristály!
Forrás: Lélektől lélekig
Oly lompos volt és lucskos,
A szőre sárga láng,
Éhségtől karcsú,
Vágytól girhes,
Szomorú derekáról
Messze lobogott
A hűvös éji szél.
Futott, könyörgött.
Tömött, sóhajtó templomok
Laktak a szemében
S kenyérhéját, miegymást
Keresgélt.
Úgy megsajnáltam,
mintha belőlem szaladt volna
Elő szegény kutya.
S a világból nyüvötten
Ekkor mindent láttam ott.
Lefekszünk, mert így kell,
Mert lefektet az este
S elalszunk, mert elaltat
Végül a nyomorúság.
De elalvás előtt még,
Feküdvén, mint a város,
Fáradtság, tisztaság
Hűs boltja alatt némán,
Egyszer csak előbúvik
Nappali rejtekéből,
Belőlünk,
Az az oly-igen éhes,
Lompos, lucskos kutya
És Istenhulladékot,
Istendarabkákat
Keresgél.
Forrás: Lélektől lélekig
