Hideg dovebber dzsípős szele jő,
Biatta bost bidded bező kopár,
Oda az egyhe, őszies idő,
S elbúlt a Gyár.
Deb tudob, bilyed erős akarat
Lelkesít, hogy daloljod bég a száj,
Bégis dalolok, bitt a badarak,
Bert hát buszáj.
Bost búcsú déked, trillázó patak,
Ti rózsák, badarak, te tarka rét,
Búcsú déktek, artikulált szavak,
Áldott beszéd!
Zöld gyep, árgyas erdő, búcsú déked,
Búcsú déked, vidáb, gyári lagzi,
Begtört szívvel sebbi bást deb kérek,
Csak hogy… hapci!!!
Forrás: Lélektől lélekig
Reggel van, tavasz van, gyönyörű hűvös van. Nyüzsögnek a madarak. Csak hallom, nem látni. Nem is kell.
Becsukom a szemem. Azt hiszem, máshol vagyok, és gondolkodom: vajon hol vagyok?
És akkor csöngetnek. Két hosszút s kilenc rövidet. Megyek, kérdem:
– Ki az?
Hangok, nevetés:
– Mi vagyunk!
– Ki az a mi?
– Hát eljöttünk, eljöttünk! Hát eljöttek az angyalok!
– Micsoda?
Kinyitok, nézem: ők azok! Hát tényleg eljöttek az angyalok!
Na mondom, szép. Akkor én most meghalok?
– Egy frászt! – mondja a legszebb, és zavarában a szájához kapott, s a másik, aki szintén szép volt, igazán édesen vihogott.
– Csak eljöttünk, meg akartunk ismerni, mert írtad rólunk azt a dallamot,
„Minden jól van már, ha itt vagyok,
a hajakban tépett virág mosolyog.
Tiszta égre száll egy hófehér dalom,
és végre béke ül az arcokon.
Egy kicsit félve várom azt, mi vár,
lelkemen minden ablak nyitva áll.
Ó, ha eljönnek az angyalok,
ha eljönnek az angyalok,
otthon vagyok.
Szerelem suhan át a Föld felett,
innen kint rekedt a gyűlölet.
Vállad a vállamhoz érintve
ringass, ringass még!
Itt nincs erő, mely elszakít,
itt nincs barát, ki elveszít.
Ó, ha eljönnek az angyalok…”
– s arra gondoltunk, hogy megkérünk, adnál-e kölcsön becsületszóra egy kottát vagy egy másolatot?
– Nektek mindent! Valahol ott van a zongora alatt. Vigyétek örökbe.
S kérdik:
– Mit kérsz cserébe, mit szeretnél?
– Én? Egy kicsikét szállni.
És összekapaszkodtunk, és hopp! Csusszantunk a levegőben. Csak egy kicsit, nem nagyot.
S aztán kizsivajogtak, s kitolakodtak, és sutty! Elhúztak az angyalok.
Ha kérded, hogy hogy vagyok,
én azt mondom, jól vagyok.
De tényleg jól vagyok:
megemeltek az angyalok.
Forrás: Lélektől lélekig
Az különös.
Gömbölyű és gyönyörű,
csodaszép és csodajó,
nyitható és csukható,
gomb és gömb és gyöngy, gyűrű.
Bűvös kulcs és gyertya lángja,
színes árnyék, ördöglámpa.
Játszom ennen-életemmel,
búvócskázom minden árnnyal,
a padlással, a szobákkal,
a fénnyel, mely tovaszárnyal,
a tükörrel fényt hajítok,
a homoknak, a bokornak,
s a nap – óriás aranypénz –
hirtelen ölembe roskad.
Játszom két színes szememmel,
a két kedves, pici kézzel,
játszom játszó önmagammal,
a kisgyermek is játékszer.
Játszom én és táncolok,
látszom én, mint sok dolog.
Látszom fénybe és tükörbe,
játszom egyre, körbe-körbe.
Játszom én és néha este
fölkelek
s játszom, hogy akik alusznak,
gyerekek.
Forrás: Index fórum: Kedvesch versek
Tavaly delejes, dúsnövésű
hajamban sercegett a fésű…
Én nem tudom, hogy mi a titka,
hajam ma gyöngeszálú, ritka,
megtört, puha, mint ócska kelme
szálakra szétnyűtt, satnya selyme
s oly könnyen enged, símul, hajlik,
oly szépen helyére hanyatlik,
mint enyhe elmúlásra várván
erőtlen nagybeteg a párnán.
S jaj, veszteség, mi meg nem térül!
e gyatra fürt is egyre gyérül,
olykor szálanként, majd sereggel
tépi a fésű foga reggel.
S mikép hegyen, hol sok vihar volt,
sápadtan ütközik a tar folt
s orkán-seperte szikla-ormán
nem sarjad új fa: ilyenformán
terjed a tisztás köre szépen
koponyám tarlott tetejében.
Ami azelőtt lomb lehulltán
fogott el, az ma idők múltán
egy-egy hajszál hulltára támad:
bizsergő, halk nyárvégi bánat –
és lelkemet lankadtra fújja
október lengő mélabúja:
A tavaszvágy, mi régi költőt
annyi epedő dallal töltött,
hirdetvén, új rügy, új kacaj lesz:
nekem valami égi hajszesz.
Nem is kutatom már, mi tette,
hogy hajzatom ily gyér felette:
talán a csókok lassú mérge?
talán a gondok sunyi férge?
Hiszen mindenki szíve voltam,
minden sírhantra én hajoltam,
minden bölcsőnél ottan álltam,
minden porontyot én dajkáltam,
én tanítottam, én neveltem,
minden kunyhóban én teleltem.
Míg mély alvókkal megrakottan
ment a hajó, én virrasztottam,
úgy dohogott, suhant előre,
hogy egymagamban voltam őre:
az utasoknak mindahánya
helyett aggódó kapitánya.
Én jártam mindig minden útban,
én szerettem és haragudtam,
én éltem, sírtam, én daloltam
mindenki helyett. Költő voltam.
…Most is, amíg e verset írom,
egy hajszál pihen a papíron,
minden kecses, japáni rajznál
finomabb rajzú, vékony hajszál.
Hever halottként odalent és
bennem készül a gyászjelentés:
Félévet élt. A színe barna.
Kitépte gyilkos végzet karma,
nem használt kenőcs, villany, éther…
Szegény, alig öt centiméter.
Görbült ágacska. Lágyan ível
finom hajlással, bájos ívvel,
akár eső után a márvány-
eres felhőkön a szivárvány.
Azt is hihetnéd, kicsi híjja,
hogy kis koboldok könnyed íjja,
amelynek húrja-közepéről,
sóhajból sodrott idegéről
fürge pillanat-nyilvesszőkben
az ifjúság, mi tovaszökken.
Nekem e hajszál most az újság,
sűrített, mély élet-tanulság,
egyetlen kérdés, nagy dilemma,
nekem ez a történelem ma:
ifjak vagyunk, élünk, verekszünk
s – nem segít orvos – megöregszünk.
Ó be szomorú, jaj be félek!
Vigasztalj verssel, örök lélek,
életen túlnéző mesékkel,
bizarr, bolondos bölcseséggel.
Higyjem, tündérek hada száll át,
amerre jártam s hullott szálát
hajamnak sorra felkutatják,
síma fürtökbe símogatják,
gömbölyű arccal, fitos orral
fújják be fénylő gyémántporral,
egy gyökerét is el nem vesztik,
ápolgatják és megnövesztik,
egyenként gyűjtik s összeadják
s mikor meghalok, visszaadják.
Fürtjei a Sámson-erőnek
fejemre szépen visszanőnek
s mint vágtató musztáng sörénye
vagy üstökös lángcsóva-fénye
lobog utánam majd az égen,
a messzeségen, mindenségen,
amerre végtelenbe tágult
szellemem zúgva végigszáguld
és seprő hajam sűrű hossza,
a csillagokat csiklandozza.
S mikor az iramlást megúnván,
szendergek habos fellegdunnán,
érzem, hogy egy kéz öt kis ujja
körmét erős hajamba túrja,
úgy elvész benne, meg se látszik,
borzolgat, babrálgatva játszik,
kemény bozontját szétzilálja,
belemarkol és megcibálja,
mint régen, régen. S én a boldog
jó fájdalomtól felsikoltok.
Forrás: Index fórum: Kedvesch versek
– Tudsz játszani?
– Tudok.
– És szeretsz is?
– És szeretlek is!
Forrás: Lélektől lélekig
Ámor, fehérré s vörössé ne tedd
a gyönyöreimet,
és hölgyemnek ne adj
fekete szemet, ritka bájakat.
Csak őrültséget adj, mely összehord
sok szerelmet nekem.
Igazi sport
szerelemben a szerelem.
Amit szépségnek érzünk, semmi más,
csak puszta ámítás.
És ha most szeretek
ilyen fürtöket, olyan szemeket,
holnapra jöhet újabb keverék.
A szerelmem lehet
fekete, kék,
mi adja szépségét? a képzelet.
Étvágyunk adja meg, nem ételünk,
a kéjes ízt nekünk.
Bármely fogás lehet
olykor a fácánnál is ízesebb.
Magunkban minden a mi fonalunk,
egekig, poklokig
azon jutunk,
mindegy, milyen kéz gombolyít.
(Vas István fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
S ha fiú lennék? – Akkor is szeretnélek.
– És ha te lány? – Akkor is.
S ha mondjuk rét? – Kiscsikó, legelnélek.
– És ha por? – Porod is.
Forrás: Lélektől lélekig
Mintha halkan szólnál:
Vigyázz, sokan nézik,
Ne játsszunk csókosdit,
Játsszunk temetésdit.
Játék, játék, játék,
Csak vidámabb volna,
Kergetőbb egymáshoz,
Éhesebb a sorsra.
De csodától félve,
Vidámságtól futva
Föllepi palántánk
Gyilkos árnyú dudva.
Magam kínálása,
Magad kelletése:
Két hamar-vén gyermek
Tréfás temetése.
Sírnivaló tréfa,
Unnivaló vágyság,
Kívánatot űzni
Kívánó kívánság.
Szórakozott játék,
Reményadás félve,
Szomorkás elszánás
Szánó hittetése.
Ölelkező álmunk
Csókokba se csattan:
Föllegek járása
Hideg magasakban.
Hideg magasakban,
Szépben, jóban, télben.
Csak nem engedelmes,
Nagy teljesülésben.
Nem a csoda útján,
Nem a rendnek útján,
De játékot vesztve
Játékot hazudván.
Ám ad a Tél farkast,
Fogakat az éhség,
Vágyakat a közöny,
Foltokat a szépség.
Búzának őrlődést,
Őrlődést a vágynak,
Halál-komolyságot
Gyáva élet-táncnak.
Virágot nyílásba,
Valóba a tervet,
Nevekbe a titkot
Örök csoda kerget.
Folyót a tengerbe,
Búzát a malomba,
Életet Halálba
S téged a karomba
Forrás: Lélektől lélekig
Csalimese
Volt nekem egy fakó lovam,
haja-hajdinárom,
mikor az a nagy hó esett,
ráültem a nyáron.
Gyí, pej lovam! Repült is a
deres, mint a sárkány,
fél araszttal sebesebben
az ólommadárnál.
Gyí, te hóka, meg se álljunk
hetedhét országig,
kerítetlen kerítésig,
kerek tó sarkáig.
Ott azután szürke lovam
fejem alá kaptam,
legeltetni legelőre
nyergemet kicsaptam.
Nem volt egy csöpp alhatnékom,
mégis fölébredtem:
egér ette meg a lovam,
farkas meg a nyergem.
Odajött egy juhászlegény,
eltátotta száját,
szedte, vette szűrujjából
fűzfa furulyáját.
Furulya a juhászlegényt
fújja, fújja, fújja.
Mese, mese – mondja tovább,
aki jobban tudja!
Forrás: www.eternus.hu – Móra Ferenc versei
/szonett/
Eszedbe jut, hogy eszedbe ne jusson
valahogy mégis elfelejteni,
leírod, aláhúzod, kiragasztod,
szamárfülecskét hajtogatsz neki,
kisimítod, odateszed a székre,
az ágy mellé, hogy szem előtt legyen,
leülsz, kötsz egy csomót a lepedőre,
elalszol, elfelejted, hirtelen
eszedbe jut, felugrasz, zsebre vágod,
a szíved közben összevissza ver,
sehogy sem hiszed el, hogy ott van nálad,
kihúzod, megtapogatod, de mindjárt
el is teszed, és ráhúzod a cipzárt –
mikor megnyugszol, akkor veszted el.
