Címke: játék

  • Csoóri Sándor: Hó-játék

    Borús vagyok, hát játszom:
    a hóból ki se látszom,
    a hóból, havazásból,
    e duhaj hóvilágból

    Körhinta forog velem
    zajtalan szél-tengelyen,
    fák, terek, villamosok-
    hó-láncba kapaszkodok.

    Hajamon hó a kucsma,
    csurog nyakamba lucska,
    hátamon végigpereg,
    belül is fehéredek.

    Havazok csontomban is,
    szakadó gondomban is-
    a hóból ki se látszom,
    borús vagyok, hát játszom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos: MAGÁNSZABÁLY

    Veszteni? nyerni?

    • ne, soha! csak játszani
      szeretnék. Mindig.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • William Blake: HÓPEHELY

    Bolyongtam egy téli havas reggelen.
    Kértem a hópehelyt – játsszék velem;
    Ő játszott, s egy vízcsepp maradt a helyén,

    • Gazember! – kiáltott utánam a tél.

    (Petra-Szabó Gizella fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor: Hajnalban a csillagok

    Hajnalban a csillagok
    lehullnak a földre,
    mint a fáról a gyümölcs:
    alma, szilva, körte.

    Szunyókálnak szelíden
    késő délelőttig,
    mustillatú sugarak
    amíg föl nem költik.
    Akkor aztán napsugár-
    szálakba fogózva
    föllibegnek, mint a pók,
    újra a magosba.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Marin Sorescu: Ikaruszosdi

    Végigkoldultam a madarakat,
    mindegyiktől kaptam
    egy tollat.

    Egy hosszút a sastól,
    egy pirosat a paradicsommadártól,
    egy zöldet a kolibritől,
    egy rikácsolót a papagájtól,
    egy ijedtet a strucctól.

    Hej, micsoda szárnyakat csináltam magamnak!
    A lelkemre csatoltam,
    és felszálltam.

    Magasat röpültem, mint a sas,
    pirosat röpültem, mint a paradicsommadár,
    zöldet röpültem, mint a kolibri,
    rikácsolót röpültem, mint a papagáj,
    ijedtet röpültem, mint a strucc.

    Hej, micsoda istenit röpültem!

    Forrás: Lélektől lélekig (fordította: Balogh József)

  • Varró Dániel: Bádatos dapok

    Hideg dovebber dzsípős szele jő,
    Biatta bost bidded bező kopár,
    Oda az egyhe, őszies idő,
    S elbúlt a Gyár.

    Deb tudob, bilyed erős akarat
    Lelkesít, hogy daloljod bég a száj,
    Bégis dalolok, bitt a badarak,
    Bert hát buszáj.

    Bost búcsú déked, trillázó patak,
    Ti rózsák, badarak, te tarka rét,
    Búcsú déktek, artikulált szavak,
    Áldott beszéd!

    Zöld gyep, árgyas erdő, búcsú déked,
    Búcsú déked, vidáb, gyári lagzi,
    Begtört szívvel sebbi bást deb kérek,
    Csak hogy… hapci!!!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Presser Gábor: Megemeltek az angyalok

    Reggel van, tavasz van, gyönyörű hűvös van. Nyüzsögnek a madarak. Csak hallom, nem látni. Nem is kell.

    Becsukom a szemem. Azt hiszem, máshol vagyok, és gondolkodom: vajon hol vagyok?

    És akkor csöngetnek. Két hosszút s kilenc rövidet. Megyek, kérdem:
    – Ki az?

    Hangok, nevetés:
    – Mi vagyunk!
    – Ki az a mi?
    – Hát eljöttünk, eljöttünk! Hát eljöttek az angyalok!
    – Micsoda?

    Kinyitok, nézem: ők azok! Hát tényleg eljöttek az angyalok!

    Na mondom, szép. Akkor én most meghalok?

    – Egy frászt! – mondja a legszebb, és zavarában a szájához kapott, s a másik, aki szintén szép volt, igazán édesen vihogott.

    – Csak eljöttünk, meg akartunk ismerni, mert írtad rólunk azt a dallamot,

    „Minden jól van már, ha itt vagyok,
    a hajakban tépett virág mosolyog.
    Tiszta égre száll egy hófehér dalom,
    és végre béke ül az arcokon.
    Egy kicsit félve várom azt, mi vár,
    lelkemen minden ablak nyitva áll.

    Ó, ha eljönnek az angyalok,
    ha eljönnek az angyalok,
    otthon vagyok.

    Szerelem suhan át a Föld felett,
    innen kint rekedt a gyűlölet.
    Vállad a vállamhoz érintve
    ringass, ringass még!
    Itt nincs erő, mely elszakít,
    itt nincs barát, ki elveszít.

    Ó, ha eljönnek az angyalok…”

    – s arra gondoltunk, hogy megkérünk, adnál-e kölcsön becsületszóra egy kottát vagy egy másolatot?

    – Nektek mindent! Valahol ott van a zongora alatt. Vigyétek örökbe.

    S kérdik:
    – Mit kérsz cserébe, mit szeretnél?

    – Én? Egy kicsikét szállni.

    És összekapaszkodtunk, és hopp! Csusszantunk a levegőben. Csak egy kicsit, nem nagyot.

    S aztán kizsivajogtak, s kitolakodtak, és sutty! Elhúztak az angyalok.

    Ha kérded, hogy hogy vagyok,
    én azt mondom, jól vagyok.
    De tényleg jól vagyok:
    megemeltek az angyalok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: A játék

    Az különös.
    Gömbölyű és gyönyörű,
    csodaszép és csodajó,
    nyitható és csukható,
    gomb és gömb és gyöngy, gyűrű.
    Bűvös kulcs és gyertya lángja,
    színes árnyék, ördöglámpa.

    Játszom ennen-életemmel,
    búvócskázom minden árnnyal,
    a padlással, a szobákkal,
    a fénnyel, mely tovaszárnyal,
    a tükörrel fényt hajítok,
    a homoknak, a bokornak,
    s a nap – óriás aranypénz –
    hirtelen ölembe roskad.

    Játszom két színes szememmel,
    a két kedves, pici kézzel,
    játszom játszó önmagammal,
    a kisgyermek is játékszer.

    Játszom én és táncolok,
    látszom én, mint sok dolog.
    Látszom fénybe és tükörbe,
    játszom egyre, körbe-körbe.

    Játszom én és néha este
    fölkelek
    s játszom, hogy akik alusznak,
    gyerekek.

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Dsida Jenő: Hulló hajszálak elégiája

    Tavaly delejes, dúsnövésű
    hajamban sercegett a fésű…
    Én nem tudom, hogy mi a titka,
    hajam ma gyöngeszálú, ritka,
    megtört, puha, mint ócska kelme
    szálakra szétnyűtt, satnya selyme
    s oly könnyen enged, símul, hajlik,
    oly szépen helyére hanyatlik,
    mint enyhe elmúlásra várván
    erőtlen nagybeteg a párnán.

    S jaj, veszteség, mi meg nem térül!
    e gyatra fürt is egyre gyérül,
    olykor szálanként, majd sereggel
    tépi a fésű foga reggel.
    S mikép hegyen, hol sok vihar volt,
    sápadtan ütközik a tar folt
    s orkán-seperte szikla-ormán
    nem sarjad új fa: ilyenformán
    terjed a tisztás köre szépen
    koponyám tarlott tetejében.

    Ami azelőtt lomb lehulltán
    fogott el, az ma idők múltán
    egy-egy hajszál hulltára támad:
    bizsergő, halk nyárvégi bánat –
    és lelkemet lankadtra fújja
    október lengő mélabúja:
    A tavaszvágy, mi régi költőt
    annyi epedő dallal töltött,
    hirdetvén, új rügy, új kacaj lesz:
    nekem valami égi hajszesz.

    Nem is kutatom már, mi tette,
    hogy hajzatom ily gyér felette:
    talán a csókok lassú mérge?
    talán a gondok sunyi férge?
    Hiszen mindenki szíve voltam,
    minden sírhantra én hajoltam,
    minden bölcsőnél ottan álltam,
    minden porontyot én dajkáltam,
    én tanítottam, én neveltem,
    minden kunyhóban én teleltem.

    Míg mély alvókkal megrakottan
    ment a hajó, én virrasztottam,
    úgy dohogott, suhant előre,
    hogy egymagamban voltam őre:
    az utasoknak mindahánya
    helyett aggódó kapitánya.
    Én jártam mindig minden útban,
    én szerettem és haragudtam,
    én éltem, sírtam, én daloltam
    mindenki helyett. Költő voltam.

    …Most is, amíg e verset írom,
    egy hajszál pihen a papíron,
    minden kecses, japáni rajznál
    finomabb rajzú, vékony hajszál.
    Hever halottként odalent és
    bennem készül a gyászjelentés:
    Félévet élt. A színe barna.
    Kitépte gyilkos végzet karma,
    nem használt kenőcs, villany, éther…
    Szegény, alig öt centiméter.

    Görbült ágacska. Lágyan ível
    finom hajlással, bájos ívvel,
    akár eső után a márvány-
    eres felhőkön a szivárvány.
    Azt is hihetnéd, kicsi híjja,
    hogy kis koboldok könnyed íjja,
    amelynek húrja-közepéről,
    sóhajból sodrott idegéről
    fürge pillanat-nyilvesszőkben
    az ifjúság, mi tovaszökken.

    Nekem e hajszál most az újság,
    sűrített, mély élet-tanulság,
    egyetlen kérdés, nagy dilemma,
    nekem ez a történelem ma:
    ifjak vagyunk, élünk, verekszünk
    s – nem segít orvos – megöregszünk.

    Ó be szomorú, jaj be félek!
    Vigasztalj verssel, örök lélek,
    életen túlnéző mesékkel,
    bizarr, bolondos bölcseséggel.

    Higyjem, tündérek hada száll át,
    amerre jártam s hullott szálát
    hajamnak sorra felkutatják,
    síma fürtökbe símogatják,
    gömbölyű arccal, fitos orral
    fújják be fénylő gyémántporral,
    egy gyökerét is el nem vesztik,
    ápolgatják és megnövesztik,
    egyenként gyűjtik s összeadják
    s mikor meghalok, visszaadják.

    Fürtjei a Sámson-erőnek
    fejemre szépen visszanőnek
    s mint vágtató musztáng sörénye
    vagy üstökös lángcsóva-fénye
    lobog utánam majd az égen,
    a messzeségen, mindenségen,
    amerre végtelenbe tágult
    szellemem zúgva végigszáguld
    és seprő hajam sűrű hossza,
    a csillagokat csiklandozza.

    S mikor az iramlást megúnván,
    szendergek habos fellegdunnán,
    érzem, hogy egy kéz öt kis ujja
    körmét erős hajamba túrja,
    úgy elvész benne, meg se látszik,
    borzolgat, babrálgatva játszik,
    kemény bozontját szétzilálja,
    belemarkol és megcibálja,
    mint régen, régen. S én a boldog
    jó fájdalomtól felsikoltok.

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Fodor Ákos: Tündérpárbeszéd

    – Tudsz játszani?
    – Tudok.
    – És szeretsz is?
    – És szeretlek is!

    Forrás: Lélektől lélekig