Ki vágtat éjen s viharon át?
Egy férfi, lován viszi kisfiát.
Úgy védi, takarja: ne vágja a szél,
átfogja a karját: ne érje veszély.
“Fiam, miért bújsz így hozzám? Mi bánt?”
„Nem látod, apám, a Tündérkirályt?
Fején korona, palástja leng …”
“Fiam, ott csak egy ködfolt dereng.”
“Szép gyermekem, gyere, indulj velem:
sok tarka virág nyílik a rétemen.
Tudok csudaszép játékokat ám
s ad rád aranyos ruhákat anyám.”
„Nem hallod, apám, a halk szavakat?
A Tündérkirály hív, suttog, csalogat…”
“Fiacskám, csendbe maradj, – ne félj:
a száraz lomb közt zizzen a szél.”
“Szép gyermekem, jöjj velem, azt akarom:
megládd: lányaim várnak nagyon,-
táncolnak is ők, ha a hold idesüt
s majd álomba ringat gyönge kezük.”
„Hát nem látod … ott – nem látod, apám:
a tündérlányok már várnak reám.”
“Fiam, fiam, én jól látom: amott
a redves fűzfák törzse ragyog.”
“Úgy tetszel nékem, te drága gyerek!
Mondd: jössz-e velem, vagy elvigyelek?”
„Édesapám, ne hagyj … ne – megállj:
megragad – elvisz a Tündérkirály …”
Megborzad a férfi, hajszolja lovát.
Fel, felnyög a gyermek, s ő nyargal tovább,
megérkezik, teste-lelke sajog:
ölében a kisfiú már halott.
/Képes Géza fordítása/
Forrás: Lélektől lélekig
