Melled két pólusa közt a kék sugár – A kötéltáncos álma áll azon. A felhő elfoszlott, hogy föllebeghess És én már túlsokat kerestelek – Nyugodt, mély vizek leheletével száll már az enyém S magányos, nagy fenyőmről hullong a jóhúsú toboz. S a legmagosabb füvek is kinőttek már a dombon, Szívükben szép, zöld tüzek égnek, Hogy az elfáradt bogarak mind hazatalálnak, ha esteledik S az Úr Nyitott tenyérrel, térdig csobogó nyugalomban Ott áll az útjuk végén… De én nem vagyok fáradt, kedvesem – Csak a tenger jött el a küszöbömig.
A csöndes hajnali égről szeliden száll szét a Holdsugára; mintha valami eltévedt, kósza lélek küldené sóhaját ismeretlen útja felé.
A rózsásujjú Hajnal istenasszony előbbre lépeget, amerre csak feltünik csudálatos nagyszerüsége, daloló kedvvel a madarak köszöntik.
Ám Holdsugára a szinek e fönséges fakadásában is némán, halványan ballag, mint éjjeli munkás, ki az átvirrasztott éjszaka után otthona felé ügyekezik, szerettei körébe.
Az istenes Napfény viruló orcája boldog mosollyal üdvözli Holdsugára szőke fürteit; éppen most lépett ki hajnali fürdőjéből, mert aranyos alakját még fátyol födi.
Ime, fátylát ledobja és pajkos örömmel futkároz a mennyei pázsiton meg Földanyánk életreébredt virágos kertjében.
Most összeölelkeznek: Napfény meg Holdsugára. Szerelmük boldogsága itt motoz nyugtalan szivem körül – mily furcsa, hogy a két égi vándor az élet ébredésén így egymásra talált!
De nézd csak – Holdsugára ajka még vértelenebb lett, Napfény meg felölti kápráztató öltözékét, még egyszer megcsókolják egymást és búcsút intenek, mert utaik elválnak:
Sorsuk akarta így.
Napfény az aranyló nyárfák dús lombján keresztül a diadalmas élet hozsannáját szűri, Holdsugára pedig sápadt homlokkal keresi útját, mely néki rendeltetett.
Friss hajnali csók után istenhozzádot mondanak, mert ösvényük elágazik.
Ha mosolyog, mosolya csupa csillag, De ha szomjazom, akkor friss patak, Az én kedvesem az egeknek nyílhat, De megcsókolni csak nekem szabad. Haja szurokkal elkevert arany, Harmatos erdők az ő szemei, Küszöbe elé teríteném magam Lábtörőképpen, de nem engedi. Szavunk zugában megbuvik a csók, Testvéreihöz lopva jön ide… Mező álmodhat össze annyi jót – Az én kedvesem a füvek szive. Este a csókok megszöknek velünk S végigfutván a világi teren, A hajnali égre leheveredünk És csak csudálkozunk az életen.
Miért játszott a szíved, te szerencsétlen rombolva magad szüntelen télben, építve dalra dalt, s kifúlva kigyúlva, ésszel mérhető pontokon is túlra tudatod mért nyilalt? Hiszen te tudtad: dögbugyor a vége e pokoli útnak, ott a hit is kihalt, hiszen te tudtad: álmaid orra buktak, magad örökre kicsuktad, járhatod a téboly vak havát, s árván, idétlen, emberségre, hű szerelemre étlen villámló tálból eszed a halált.
Tudtad, tudom én is: a nagy: te vagy, s te, a Mindenség summáslegénye, részt se kaptál, pedig az egészre futotta érdemed. Érdemes volt-e ázni, fázni, csak a jövő kövén csírázni, vérszagú szörnyekkel vitázni, ha ráment életed! Csak szólhatnál, hogy érdemes! Mert csontom, vérem belerémül, végzetedhez ha én állítok végül józan zárómérleget.
Törd fel a törvényt, ne latold! A porból vedd fel kajla kalapod, vértanú vállad, s a kifordult nyakcsigolyákat rendbeszedve két kisírt szemmel, tüzes iker-körrel nézz a szemembe hogy rendülne bele a mohó, emléknélküli tenyészet az egek mirígy-rendszere s e megváltatlan földi lét.
József Attila! te add nekem a reményt, mert nélküle romlott a napvilág, a vér eves, bár a fogad vicsorog, bár a nyakad csikorog, bólints, hogy érdemes, cáfold meg halálos logikád, te glóriás, te kíntól bélyeges!
Képzeletemre bízzál édes munkát, mert immár úgy szorgoskodik, hogy a sarkamtól torkomig forraszt rám forró hamubundát, rádióaktív iszonyt – félek, hogy minden rejtelmet kibont s végül már semmi se fáj. Hogy el ne jussak soha ama síkra: elém te állj. Segíts, hogy az emberárulók szutykát erővel győzze a szív szép szóval a száj!
