https://verskucko.com

Címke: József Attila

  • József Attila: Esti felhőkön

    Esti felhőkön fekete fű nő lassan fölszíjja a fényességet és gyémántlevegőt
    locsol izzadt arcainkra
    nyugodt lehelet a világ ellebeg a jéghegyek fölött
    ezek ilyenkor egész elolvadnak
    ha követ dobunk föl nem esik vissza hanem csókká válva nagy meleg
    szárnyakon röpül föl-föl egészen mihozzánk
    csontjainkban a velő foszforeszkál akár a sarkcsillag
    kettejük fényénél meglátjuk a vizet és kenyeret melyek elbújtak tenyereinkben
    mi az igazság kérdem a falaktól
    erre eltűnnek és a csillagok alatt valamennyien itt ültök körülöttem
    a szemhéj selyemüvegből van simogat ha lecsukjuk de azért tovább látunk
    az áloé másodpercenként virágzik álmainkban
    ismeretlen kedvesünkkel hálunk ő az aki cirógatván figyelmeztet ha
    takarónk lassacskán lecsúszik.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila: Ülünk egymás mellett

    Ülünk egymás mellett a padon.
    Ülünk egymás mellett némán, hallgatagon.
    Ő nem szól hozzám, és én se szólok néki.
    – Mért kell a csüggedtnek búsan – mégis élni?
    Nem szólok hozzá, bár tudom, hogy szerelme,
    Hallgatok mellette, bár tudom, a lelke,
    A lelke-szerelme csupán értem ég,
    S azt is tudom, hogy meg fog siratni még.

    Forrás: Arcanum

  • József Attila: (Ős patkány terjeszt kórt…)

    Ős patkány terjeszt kórt miköztünk,
    a meg nem gondolt gondolat,
    belezabál, amit kifőztünk,
    s emberből emberbe szalad.
    Miatta nem tudja a részeg,
    ha kedvét pezsgőbe öli,
    hogy iszonyodó kis szegények
    üres levesét hörpöli.

    S mert a nemzetekből a szellem
    nem facsar nedves jajokat,
    hát új gyalázat egymás ellen
    serkenti föl a fajokat.
    Az elnyomás csapatban károg,
    élő szívre mint dögre száll –
    s a földgolyón nyomor szivárog,
    mint hülyék orcáján a nyál.

    Lógatják szárnyuk az ínségnek
    gombostűjére szúrt nyarak.
    Bemásszák lelkünket a gépek,
    mint aluvót a bogarak.
    Belsőnk odvába bútt a hálás
    hűség, a könny lángba pereg –
    űzi egymást a bosszúállás
    vágya s a lelkiismeret.

    S mint a sakál, mely csillagoknak
    fordul kihányni hangjait,
    egünkre, hol kínok ragyognak,
    a költő hasztalan vonít…
    Óh csillagok, ti. Rozsdás, durva
    vastőrökül köröskörül
    hányszor lelkembe vagytok szúrva –
    (itt csak meghalni sikerül.)

    S mégis bízom. Könnyezve intlek,
    szép jövőnk, ne légy ily sivár!…
    Bízom, hisz mint elődeinket,
    karóba nem húznak ma már.
    Majd a szabadság békessége
    is eljön, finomúl a kín –
    s minket is elfelednek végre
    lugasok csendes árnyain.

    1937. január

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila: Egyszerű vers

    Mikor már minden sötét és felszakad köröttünk lilán az ég,
    akkor szeretném látni a szemedet.
    Mikor látlak, csak a szemedet nézem és szeretném
    megcsókolni kezedet merészen.
    Szeretném megcsókolni s mikor ott vagyok melletted, tudom,
    hogy nem fogom megcsókolni a kezedet.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila: Keresek valakit

    Tele vágyakkal zokog a lelkem
    Szerető szívre sohase leltem,
    Zokog a lelkem.

    Keresek Valakit s nem tudom, ki az?
    A percek robognak, tűnik a Tavasz
    S nem tudom, ki az.

    Csüggedő szívvel loholok egyre,
    Keresek valakit a Végtelenbe,
    Loholok egyre.

    Könnyim csorognak – majd kiapadnak:
    Vágyak magukkal messzebb ragadnak –
    Majd kiapadnak!

    Búsan magamnak akkor megállok,
    Szemem csukódik, semmitse látok –
    Akkor megállok.

    Lelkem elröppen a Végtelenbe,
    Tovább nem vágyom arra az egyre,
    A Végtelenbe.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila: A szemed

    Nagy, mély szemed reámragyog sötéten
    S lelkemben halkal fuvoláz a vágy.
    Mint ifjú pásztor künn a messzi réten
    Subáján fekve méláz fényes égen
    S kezében búsan sírdogál a nád.

    Nagy, mély szemed reámragyog sötéten
    S már fenyves szívem zöldje nem örök.
    Galambok álma, minek jössz elébem?
    Forró csöppekben gurulnak az égen
    S arcomba hullnak a csillagkörök.

    Nagy, mély szemed reámragyog sötéten
    S a vér agyamban zúgva dübörög.

    1922. dec. 28.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila: Perc

    Dalol a madársereg,
    Hogy az erdő zeng belé,
    Maszatos parasztgyerek
    Inal a folyó felé.

    A Nap is süt melegen,
    Tüzesíti a leget,
    Nem is látni az egen
    Pici keskeny felleget.

    A parasztgyerek hevül,
    A folyóparton ledül,
    Homokon gurul tovább,

    Kavicsot fog, jó lapost,
    A folyóba dobja most
    S fütyörészve áll odább.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila: Hangya

    A bábok között elaludt egy hangya.
    Szél, a bábokat most el ne fúdd!
    Különben jó az is.
    Kis, fáradt fejét csillámokra hajtja,
    és alszik véle csöpp árnyéka is.

    Egy szalmaszállal fölkelteni szépen!
    De jobb, ha már indulunk haza,
    erősen beborult-

    A bábok közt elaludt egy hangya,
    és -hopp- egy csöpp már a kezemre hullt.

    Forrás: Meglepetésvers.hu

  • József Attila: RÖVID ÓDA A KELŐ NAPHOZ

    Ó örökszép Nap, te erős, hatalmas
    Antik istenség, örökifjú Élet!
    Fellobog most dús ereimben orcád,
    Zendül a vérem.

    Fölkelő Nap, nem borulok elődbe,
    Rég-pogányossan dalolok Neked most,
    Égfelé tartott tenyerekkel, arccal
    Állok előtted.

    Őseink, ó ládd, Neked áldozának,
    Mért hagyod hát el megesett Hazámat?
    Adj erőt e bús magyarokba, Élet!
    Élni meg élni!

    Ősapámnak bús fia lettem én is.
    Rám örökségnek csak a Név maradt már,
    S én köszöntlek: ím kiiszom Nevedre
    Friss-vizű kancsóm.

    1922. augusztus

    Forrás: Szeretem a verseket

  • József Attila: A bűn

    Zord bűnös vagyok, azt hiszem,
    de jól érzem magam.
    Csak az zavar e semmiben,
    mért nincs bűnöm, ha van.

    Hogy bűnös vagyok, nem vitás.
    De bármit gondolok,
    az én bűnöm valami más.
    Tán együgyű dolog.

    Mint fösvény eltünt aranyát,
    e bűnt keresem én;
    elhagytam érte egy anyát,
    bár szivem nem kemény.

    És meg is lelem egy napon
    az erény hősein;
    s hogy gyónjak, kávézni hivom
    meg ismerőseim.

    Elmondom: Öltem. Nem tudom
    kit, talán az apám –
    elnéztem, amint vére folyt
    egy alvadt éjszakán.

    Késsel szúrtam. Nem szinezem,
    hisz emberek vagyunk
    s mint megdöföttek, hirtelen
    majd mi is lerogyunk.

    Elmondom. S várom (várni kell),
    ki fut, hogy dolga van;
    megnézem, ki tünődik el;
    ki retteg boldogan.

    És észreveszek valakit,
    ki szemmel, melegen
    jelez, csak ennyit: Vannak itt
    s te nem vagy idegen…

    Ám lehet, bűnöm gyermekes
    és együgyű nagyon.
    Akkor a világ kicsi lesz
    s én játszani hagyom.

    Én istent nem hiszek s ha van,
    ne fáradjon velem;
    majd én föloldozom magam;
    ki él, segít nekem.

    1. augusztus

    Forrás: Szeretem a verseket