Címke: kabaré

  • Darvas Szilárd: Legenda a Nő teremtéséről

    Amit mondok, nem ma történt,
    sok millió év előtt,
    elmesélem, hogy az Isten
    valamikor réges-régen
    hogy teremtette a nőt.
    E legenda őse hindu,
    s oly igaz, hogy aki hallja,
    nem lehet, hogy meg nem indul.

    Szóval az Úr legelőször
    férfiembert alkotott,
    ezzel teltek hosszú évek,
    nappalok és alkonyok,
    ami szép volt, ami jó volt,
    mindent ebbe fektete,
    ő maga is megcsodálta,
    mire készen lett vele:
    domború mell, magas homlok,
    sziklát görgető karok
    és a többi. . . részletezni
    nem is nagyon akarok,
    szeme, füle, lépe, mája,
    lába is, hogy lépne rája,
    hogy így visszagondolok,
    csupa, csupa jó dolog.

    No de közben hiba történt:
    elfogyott a nyersanyag,
    míg a férfi ily remek lett,
    a szegény nő megfeneklett,
    rá már semmi sem maradt.
    Ám az Isten azért Isten,
    véghetetlen bölcsessége
    mindig jó dolgokra inti,
    tudja, hogy ha segít magán,
    az isten is megsegíti.
    Hogy ily nagy volt a probléma,
    csak merészebb lett ő attól,
    és nekiállt nőt csinálni
    – ahogy azt ma mondanátok-
    mindenféle műanyagból.
    Volt abban a nőben minden,
    bizony nem lesz könnyű dolgom
    véges-végig elsorolnom.

    Az ezüsthold kereksége,
    pálma sudár merevsége,
    őszi felhő mélabúja,
    mélyhegedű néma húrja,
    őzikének kecsessége,
    majmok csacsi fecsegése,
    május üde tavaszsága,
    csörgőkígyó ravaszsága,
    fák közt nyögő szél fuvalma,
    bősz rémuralma,
    páva tolla, pulyka mérge,
    gyáva nyúlnak rettegése,
    kis verébnek puha pelyhe,
    illatozó rózsa kelyhe,
    mérges fullánk kis darázsba’,
    felparázsló tűz varázsa,
    csorgatott méz édes íze,
    szomjúság a tiszta vízre,
    nyári zápor, rét keserve
    tél dühétől szétseperve,
    bátor .tigris vad haragja,
    kis pacsirta trilla-hangja
    és a többi, és a többi,
    az is, ami ki lett hagyva.

    Nem volt már a férfi árva,
    mert az Úr az új teremtményt
    nekiadta, illetőleg
    rásózta az ő nyakára.

    Nem telt bele alig pár nap,
    hát az Úrhoz mén a férfi,
    s panaszkodik, azt remélve,
    hogy az isten csak megérti.

    Uram! – így szól- kezed mért ver?
    Rettenetes egy teremtmény,
    akit adtál, az a némber.
    Szája be nem áll, ha fecseg,
    egyszer nyűgös, másszor beteg,
    minden semmiségért zokog,
    és veszélyes és szeszélyes,
    hogyha egy kis öleléshez
    néhanapján hozzáfogok,
    máskor… hogyismondjam… mohó!
    Izzik, mint a tüzes kohó,
    kábít, bódít, mint az óbor,
    csak az a baj, sose jókor…
    Elpusztulok vele élve,
    így könyörgök; vedd őt vissza!
    Nincs szükségem feleségre!

    Szólt az Úr, ki nagy ravasz volt:
    látom nincs belőle hasznod,
    nem erőszak a disznótor,
    visszaveszem én az asszonyt!

    Nem telt bele alig pár nap,
    s hát megint csak jön a férfi,
    s panaszkodik, azt remélve,
    hogy az isten csak megérti:
    Uram! – így szól- én se értem,
    de hiányzik az a némber,
    ettől vagyok én most bajba’,
    hiányzik a dalos ajka,
    milyen kedves, mikor fecseg,
    megható, ha néha beteg,
    hogyha szenved, hogyha zokog,
    s milyen hálás, milyen boldog,
    hogyha egy kis öleléshez néhanapján hozzáfogok…
    Mámorító, mikor mohó,
    izzik, mint a tüzes kohó,
    kábít, bódít, mint az óbor,
    sose rosszkor, mindig jókor,
    nincs öröm, csak vele élve!
    így könyörgök: add őt vissza,
    szükség van a feleségre!

    Szólt az Úr, ki nagy ravasz volt:
    látom, látod már a hasznod,
    visszaadom hát az asszonyt!

    Nem telt bele alig pár nap,
    s hát csak újra jön a férfi
    s panaszkodik, azt remélve,
    hogy az isten csak megérti:
    Uram! – így szól – én se értem,
    de csak némber az a némber,
    sok bosszúság, kevés öröm,
    és a csóknál több a köröm,
    köröm, karom, fecsej, szitok,
    ha úgy látja jónak, kidob,
    minden bajért engem okol,
    vele élnem tüzes pokol,
    így könyörgök, legyen vége,
    vedd őt vissza, sose lássam,
    nincs szükségem feleségre!

    Ez már sok volt az Istennek,
    nagyot ütött az asztalra:
    Volt időd, hogy kiismerjed,
    nekem is van egy kis eszem,
    többé vissza sosem veszem,
    oktalanságodon okulj,
    ahogyan tudsz, úgy boldogulj,
    ezt a mérget hordanod kell,
    akárhogyan éget is,
    vidd az asszonyt, mert különben
    beszüntetlek téged is!

    Sok millió éve ennek,
    de semmi se változott,
    ma is így vagyunk a nővel,
    hol áldott, hol átkozott,
    nyögünk, hogyha velünk van és
    hogyha elhagy, akkor is,
    ezt csináljuk, amíg élünk,
    így jön el az aggkor is,
    amíg ez a világ világ,
    össze sosem békülünk,
    tragédiánk egy mondatban:
    sem velük, sem nélkülük!

    Legenda a nő teremtéséről – Haumann Péter

    Forrás: Válassz verset

  • Tóth Árpád – Históriás ének a szinidirektorok szomorú harcáról

    Régi igazság, hogy az üstökös csillag
    Háborút jelent az, ha az égre ballag.
    Az üstökös után, bár kicsit megkésve,
    Ki is nyílt minálunk a háború kése.

    Hej, ez a háború iszonyatos bús ám,
    Melyről most zengni fog zord éneket múzsám,
    Nem afféle piti tripoliszi harc ez,
    A honfi-szívekbe iszonyúbban mart ez.

    Mert mikor a török az olaszba döfköd,
    Vagy mikor a japán az oroszra köpköd,
    Mi ez ahhoz képest, mikor két direktor
    Tépázza meg egymást, s a vérük direkt forr.

    Jó Zilahy Gyula vala egyik részen,
    Nyilatkozat-kardját kihúzta merészen;
    Másik részen vala Mikulás Erdélyi,
    Ő is bátor vala, azaz nem mert – félni!

    Szörnyű vala nézni, mikor összecsaptak,
    Volt dolga huszonnégy vidéki hírlapnak,
    Szenzációs cikkek címe volt ökölnyi,
    Így indultak ők el színdirektort ölnyi.

    Legelül robogott Nagyváradi Napló,
    Fülibe volt dugva három tüzes tapló.
    Erdélyi Mikulás úr lovagolt a hátán,
    Kaján volt s fölényes, mint egy trottli sátán.

    Utána robogott a bősz harci ménnek
    Egy bús szürke csacsi, őt zengem most én meg,
    Sajtpapír képezte ennek sovány húsát,
    S becéző neve volt: Debreczeni Ujság.

    Gyan Thula ült nyergén ennek a szürkének,
    Gyan Thula! – e névtől ellágyul az ének,
    Gyan Thula! – a dicső, híres kofa-király,
    Kinek erőssége a nimole-irály.

    Felvonult a dísz-hős Frimm-féle mezében,
    „Dugóhúzóbogár” bűzlött a kezében,
    Köröskörül abroncs vala az ő fején,
    Hogy meg ne repedjen a lángésztől szegény.

    A harci kiáltás felzendült most: I-á!
    S Gyan a szegény Zsülnek a vérét kiivá,
    Erdélyi pedig, hogy nőjön harci kedve,
    Magát, mint hőst, direkt bolhákkal csípette.

    Dúlt az iszonyú harc hét napokon által,
    Szitokkal és bőven kiköpködött nyállal,
    Végre megállottak a harcosok bőszen,
    És mindenik így szólt: Világos, hogy győztem.

    Amaz oroszlánok, akik a mesében
    Addig marták egymást májban és vesében,
    Amíg mindkettőnek csak a farka maradt,
    Azok sem rúgták így a harci port s sarat.

    Mikor elfáradtak, harcuk újra kezdték,
    Bizony ez okozza majd a világ vesztét,
    Mert e színi harcnak tán sose lesz vége,
    S ebbe gebed bele majd az Örök Béke.

    Stead, aki az Örök Békét könyvbe írta,
    Most már tudjuk, mért halt hűvös hullámsírba,
    Megsejté e harcot bús próféta-lelke,
    S kétségbeesetten ugrott a tengerbe.

    Bús időket élünk, jó olvasóm, rettegj,
    Minden reményeink semmisülve lettek,
    Gyan Thula nem nyugszik, harccal kél és fekszik,
    Bár a kerek világ bele is betegszik.

    Nem nyugszik Gyan Thula, sziporkázik s öklel,
    Lapja fejét üti tökkel ütött tökkel,
    S csak akkor szünteti kissé a vad mámort,
    Mikor megcsókolja dr. Révi Nándort.

    1912.

    Forrás: www.eternus.hu – Tóth Árpád versei

  • Romhányi József: Dizőzikék


    Diz-őz Suta slágere

    Nekem már régóta tetszik egy bak,
    bármilyen fapofa, fura alak.
    Hiába mondják az okosabbak:
    a szerelem vak,
    a szerelem vak.

    Tiltanak tőle, az ingerel csak.
    Ő lesz az apja a gidáimnak!

    Bár most egy fűrésszel él ez a bak.
    A szerelem vak,
    a szerelem vak.

    Ha a sete-suta sztori
    bosszant valakit,
    hallgassa a kolostori
    láma dalait.
    Értelmeket a slágerekben ugyan ki keres!
    Ha a szerző bakot lő, épp attól sikeres.


    Varjúnóta

    Egy varjú nótát írt a dalosversenyre.
    Rezgett faháncs-bogáncs, amikor elzengte:
    – Elszáll a nyár, kár!
    Lucskos ősz van már.
    Ha túl nagy a sár,
    felszállok a fár.
    Nem okozott bajt a sor végén az ür,
    ezt a dalt hozta ki győztesen a szür.


    Kakukkoló

    Mikor férjhez ment a könnyűvérű kakukk,
    azt akarta, legyen szép kis lakuk,
    és tojásaikat is költsék ki maguk.
    Ültek is rajt’, amíg elzsibbadt a faruk,
    ki is kelt egy tucat – Szent Habakuk –
    szarka.


    Forrás: MEK – Szamárfül