Címke: kamaszkor

  • Simon István: Száz iramló nyári sor

    Nyáron, amikor
    a vékony
    keréknyom
    beomol,
    száll, ha kocsisor
    közeleg
    a meleg
    úti-por.

    Minden fa külön
    vakotás
    ragyogás
    a dűlőn,
    ég a színe-sincs
    békanyál
    is a nyár
    vizein.

    Akkor se rezdül,
    ha gólya
    lábolja
    keresztül,
    csak a por mesefény
    habozik
    a kocsik
    kerekén,

    s szél-fújta parázs
    lovacskán
    a szerszám-
    vasalás.
    S míg nyújtva nyakát
    mozgatja
    oldalra
    ajakát,

    nyálát habmadár
    tollaként
    szórja két
    zablaszár.
    Jön, jön a menet
    az úton,
    s behunyom
    szememet.

    Máris zöld kölyök
    zavartan
    a kasban
    zötyögök.
    Szemközt velem, de
    rakáson
    a három
    menyecske

    dil-dől ide, meg
    amoda,
    ahogy a
    kocsi megy.
    Mellük blúz alól
    mutatja,
    ha trappba
    fut a ló,

    s milyen kábulat
    lesni lenn
    meztelen
    lábukat.
    Létük kéjesen
    szíven üt
    tizenöt
    évesen.

    Fájok, szédülök,
    ámulón
    bámulom
    a dűlőt,
    s bárhogy nyeldesem
    vert pora
    nem fog a
    betegen,

    nem szűnik a láz,
    mert ma is
    ez a friss
    kocsi ráz,
    s vár a kiskapu,
    ami a
    patika
    illatú,

    sárga kabátú
    bodzafa
    oltalma
    alá bújt.
    S végül ahol is
    kiköt, de
    örökre
    a kocsis,

    ám még trap-trap-trap,
    nyári por
    bármikor
    fölcsaphat,
    s mindég leng, terül,
    ugyanaz
    legbelül
    a kamasz,

    ily lázbetegen
    amíg él, s
    te kísérsz
    szerelem.

    Forrás: Verspatika

  • Szabó Lőrinc: Rossz lányok

    Rossz fiúk után a rossz lányokat
    ismertem meg. Csak a tanyájukat
    s a hírüket. De elég volt az is.
    Mint szégyen, gyász vagy lángoló tövis,
    úgy fájt a létük. Minden éjszaka
    piros függönnyel, pokol ablaka,
    világítottak. Egy szomszéd diák
    a házukban agyonlőtte magát,
    s rendőrség szállt ki. Istállószagú
    s félig, mint a romlott tej, savanyú
    volt a környékük. „Parancsnokuk a
    vak mester s a fekete zongora”
    – mesélték fiúk, a nagyobbak – „és
    ha az rákezdi, előbb az egész
    szalon, együtt, részegen…”, – valamit
    mondtak még – „…azután összeteszik…”
    – a többit már csak súgták. – Rémület
    és undor rázott: őrültek ezek?

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Nők keresztje

    Igen, a lány mind, ha vad, ha szelíd,
    szégyellős volt. Szégyeltek valamit,
    amiről nem tehettek! Valahogy
    rágalmazott faj voltak, mártírok,
    mártír-jelöltek. Nem ilyen szavak
    jártak fejemben, de az indulat,
    amivel néztem őket, pontosan
    ez volt, ilyen volt. Amíg kicsinyek,
    csitrik vagy éppen utcagyerekek,
    addig nem vettem őket komolyan:
    szegények, ők még nem tudják, mi van
    előttük!… Máskülönben a dolog
    nem tartozott rám: minden megszabott
    törvény szerint járt s az bizony kirótt
    borzalmat mindenkire, azt vagy ezt:
    nőnek lenni, úgy látszik, nagy kereszt,
    gondoltam, bár az egésznek csak a –
    az egésznek… a ruha az oka!

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Lányok

    Ekkoriban, s előbb is, s azután,
    járt hozzánk elég sok rokoni lány,
    s láttam másokat, idegeneket,
    szegényt, gazdagot; és mindegyiket
    sajnáltam valamiért. Finomak
    voltak köztük, szépek, szomorúak
    s fiúsan vadak, jókedvűek is;
    de mindig csak maradt valami kis
    zavar közöttünk: a baráti lány
    csak fél-barát volt, félig ostobán
    húzódó, vagy követelő. Ha a
    szobában ketten voltunk, a mama
    folyton át-átjött, sőt maga a lány
    is megváltozott: amit délután,
    sötétben már nem tette; jó szíve
    volt, de uralkodni akart vele:
    s folyton rejtőzött, bujkált, külön élt…
    És nem mondták meg soha, hogy miért.

    Forrás: DIA