Nyáron, amikor
a vékony
keréknyom
beomol,
száll, ha kocsisor
közeleg
a meleg
úti-por.
Minden fa külön
vakotás
ragyogás
a dűlőn,
ég a színe-sincs
békanyál
is a nyár
vizein.
Akkor se rezdül,
ha gólya
lábolja
keresztül,
csak a por mesefény
habozik
a kocsik
kerekén,
s szél-fújta parázs
lovacskán
a szerszám-
vasalás.
S míg nyújtva nyakát
mozgatja
oldalra
ajakát,
nyálát habmadár
tollaként
szórja két
zablaszár.
Jön, jön a menet
az úton,
s behunyom
szememet.
Máris zöld kölyök
zavartan
a kasban
zötyögök.
Szemközt velem, de
rakáson
a három
menyecske
dil-dől ide, meg
amoda,
ahogy a
kocsi megy.
Mellük blúz alól
mutatja,
ha trappba
fut a ló,
s milyen kábulat
lesni lenn
meztelen
lábukat.
Létük kéjesen
szíven üt
tizenöt
évesen.
Fájok, szédülök,
ámulón
bámulom
a dűlőt,
s bárhogy nyeldesem
vert pora
nem fog a
betegen,
nem szűnik a láz,
mert ma is
ez a friss
kocsi ráz,
s vár a kiskapu,
ami a
patika
illatú,
sárga kabátú
bodzafa
oltalma
alá bújt.
S végül ahol is
kiköt, de
örökre
a kocsis,
ám még trap-trap-trap,
nyári por
bármikor
fölcsaphat,
s mindég leng, terül,
ugyanaz
legbelül
a kamasz,
ily lázbetegen
amíg él, s
te kísérsz
szerelem.
Forrás: Verspatika
