Tavaszutó, nyárelő,
meggyet érlelő,
mézillatú napsugár,
bújj elő!
Tavaszutó, nyárelő,
mézet pergető,
búzasárga napsugár,
bújj elő!
Tavaszutó, nyárelő,
búzát érlelő,
barna bőrű napsugár,
bújj elő!
Tavaszutó, nyárelő,
bőrünk perzselő,
júniusi napsugár,
bújj elő!
Forrás: Meglepetésvers.hu
Elegünk van már,
elegünk.
Meddig kell még di-
deregnünk?
Mondják a kupás-
cserepet
megülő fagyos
verebek.
Télen átal is
nyaraló
fecskének lenni
volna jó,
csettegeti a
porkahó
alatt csőrölő
kis rigó.
Varjú körözget,
billeget,
letácsol rigót
s verebet.
Hogyha kedves a
tollatok,
annyit ne sopán-
kodjatok.
Megértem én már
eleget,
ennél is zordabb
teleket.
De olyat eddig
sohasem,
hogy vége egyszer
ne legyen.
Forrás: Lélektől lélekig
Mióta élek, panaszok
rengetegében járok,
sárgult siránkozások
vastag avarán taposok.
Évezredes a holt avar,
rálépek kíméletlen,
de a most hulló fölkavar,
s a lábam visszaretten,
még akkor is, ha semmiség:
kis galagonya, nyír, som;
fölfognám mindnek levelét:
az én erdőm ne sírjon.
Forrás: Lélektől lélekig
Ha a napnak lába volna,
bizonyára gyalogolna.
Ha pedig keze is lenne,
akkor ő is cipekedne,
s leülne, ha elfáradna,
ide mellénk, a kis padra.
Kérges kezét térdre ejtvén,
merengne a holdas estén.
Úgy várná be, szépen ülve,
hogy őt a föld megkerülje.
Forrás: Lélektől lélekig
Öröm már az is, ha a Nap
bőkezűbb, mint a tegnapi,
egy kis langymeleg, annyi csak,
hogy az eresz jégcsapjai
fölengedjenek egy kicsit,
s meghervadjon a jégvirág,
hogy elláthass a sarokig,
csak a sarokig legalább,
s máris meglegyint a remény,
véred is enged, csörgedez,
jeget-pengetõ hangot ad;
ennyi kell, egy kis enyhe fény,
és amíg csöpög az eresz,
indulót vacog a fogad.
Forrás: Lélektől lélekig
Hajnalban a csillagok
lehullnak a földre,
mint a fáról a gyümölcs:
alma, szilva, körte.
Szunyókálnak szelíden
késő délelőttig,
mustillatú sugarak
amíg föl nem költik.
Akkor aztán napsugár-
szálakba fogózva
föllibegnek, mint a pók,
újra a magosba.
Forrás: Lélektől lélekig
Felhő árnyéka vonul
végig a napsütötte domboldalon,
minden más árnyékot közömbösít:
az aratók föltekintenek,
a búza ringásba kezd,
a forrás elámul,
a nyúl fölriad,
az ág moccan,
a sas megáll.
Mindenki s minden viszonyul
valamiképpen a változáshoz.
Aztán folytatódik minden
ott, ahol abbamaradt.
Forrás: Lélektől lélekig
vannak vidékek gyönyörű
tájak ahol csak keserű
lapi tenyészget sanyarú
sorsú emberek szomorú
szemében alig pislogó
mindegyre el-ellobbanó
fakó reménység révedez
hogy egyszer mégis vége lesz
fekete kendők kalapok
pergamen arcok alattuk
s mint a kezek a térdeken
ülnek maguk is félszegen
a velük rozzant egy-rokon
megszuvasodott padokon
ülnek akár egy metszeten
mexikóban vagy messzi fenn
vancouver jólápolt gyöpén
indiánokat láttam én
így ülni ilyen révedőn
reményt már alig rebbenőn
térdükre ejtett két kezük
az életünk az életük
azért mentem oly messzire
belémdöbbenjen mennyire
indiánosodik szemünk
tekintetük tekintetünk
akár egy temetés után
Forrás: Lélektől lélekig
Egyszer majd szép lesz minden,
a telet s az őszi
félelmet, hidd el,
szerelmünk levetkőzi.
Úgy állunk majd a fényben,
mint a virágzó ágak,
büszkén viseljük szégyen
nélküli koronánkat.
Sötétben sem kell félnünk,
útjaink beragyogja
hajdani szenvedésünk
virrasztó teleholdja.
Forrás: Lélektől lélekig
