Címke: Kányádi Sándor

  • Kányádi Sándor

    Obsitos dal

    hasonlatosak vagyunk
    azokhoz a katonákhoz
    akiket megfelelő
    időközönként példás
    magatartásukért
    előléptetnek
    dekorálnak s úgy
    vonulnak nyugállományba
    kiérdemelt vagy
    kitérdepelt sarzsival
    ezüst vagy éppen arany
    sújtással ékítve anélkül
    hogy valaha is puskaport
    szagoltak volna

    pedig micsoda háborúk
    dúlnak bennünk

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor

    Epilógus egy balladához

    Két öreg anyóka, talpig feketébe,
    Mennek az ösvényen, talpig feketébe.
    Egyiknek fia volt, másiknak lánya volt.
    Egyik maga a Nap, másik maga a Hold.

    Szemük, mint a patak medre, olyan száraz.
    Hosszú hallgatásra hallgatás a válasz.
    Kapaszkodnak csöndben, amerre az ösvény.

    Hitte volna-é ezt emberi keresztény:
    Olyan szófogadó drága jó legény volt.
    Olyan szófogadó drága jó leány volt.
    Megrontotta szegényt a te rossz leányod.
    Megrontotta szegényt a te ördög fiad.
    Már az unokám is legényszámba menne.
    Már az unokám is férjhez készülődne.

    Az egyiknél kapa, ásó a másiknál.
    Pihegve fújják ki magukat a sírnál.
    Húsz esztendő óta szótlanul leszólják,
    Az egyik a szegfűt, a másik a rózsát.

    Neki csak lánya volt, de nekem fiam volt.
    Neki csak fia volt, de nekem lányom volt.

    Húsz esztendő óta várják s tán halálig,
    Mikor ad igazat egyiknek a másik.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor: Hallgat az erdő

    Hallgat az erdő,
    csöndje hatalmas;
    mohát kapargat
    benne a szarvas.

    Mohát kapargat,
    kérget reszelget.
    Szimatol, szaglász,
    cimpája reszket:
    ura a két fül
    minden kis nesznek.

    Hallgat az erdő,
    csöndje hatalmas;
    kujtorog benne,
    éhes a farkas.

    Éhes a farkas,
    éhében vesz meg.
    Szimatol, szaglász,
    horpasza reszket:
    ura a két fül
    minden kis nesznek.

    Hallgat az erdő,
    kajtat a farkas;
    kérődzik csendben
    s fülel a szarvas.

    Hopp, most az ordas
    orrát lenyomja,
    s fölkapja menten:
    rálelt a nyomra!

    Szökken a farkas,
    megnyúlik teste,
    szökken, de éppen
    ez lett a veszte.

    Roppan a hó, s a
    száraz ág reccsen,
    ágyúlövésként
    hallszik a csendben.

    Roppan a hó, s a
    száraz ág reccsen,
    s már a szarvas sem
    kérődzik resten:
    ina, mint íjhúr
    feszül és pendül,
    teste megnyúlik:
    futásnak lendül.

    Nyelvét kiöltve
    lohol a farkas,
    messze előtte
    inal a szarvas.

    Zúzmara, porhó
    porzik a fákról,
    menti a szarvast
    csillogó fátyol.

    Horkan a farkas,
    nyüszít és prüszköl,
    nem lát a hulló,
    porzó ezüsttől.

    Nyomot vét. Kábán
    leül a hóba,
    kilóg a nyelve,
    lelóg az orra.

    Hallgat az erdő,
    üvölt a farkas.
    Kérődzik csendben
    s fülel a szarvas.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor: Két vén fáról

    Zöld Király és Zöld Királyné,
    ha fúj a szél, lovagolnak,
    megkergetik, megfuttatják
    hol a napot, hol a holdat.

    Zöld Király és Zöld Királyné,
    ha szélcsönd van, álldogálnak,
    nézegetik árnyékát a
    két gyönyörű koronának.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor: EGY ZARÁNDOK NAPLÓJÁBÓL

    megcsodáltam a nagyvilág
    csodálni-valóan szép
    katedrálisait
    de imádkozni csak itthon
    gyermekkorom öreg
    templomában tudnék
    ha tudnék

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor: Tudod…

    soha nem bántam meg,
    hogy megszerettelek,
    pedig felbolygatta ez a szeretet
    az egész életem,

    Tudod,
    soha nem csalódtam benned,
    pedig sokszor nem értettem
    a cselekedetedet,
    sokszor féltettelek,
    leginkább magadtól féltettelek,

    Tudod,
    lassan fogynak körülöttem a dolgok,
    a dolgaim,
    vagy messzire kerülnek tőlem,
    vagy csak én távolodok,
    ahogy szakadoznak a szálak,
    az érzés egyre jobban magához láncol,

    Tudod,
    mikor megkönnyezek valamit,
    ami szép volt,
    megvigasztal a gondolat,
    hogy lakozik bennem egy csoda,
    ami nem hagy el,
    amit nem vehet el tőlem
    sem az irigység
    sem a rosszindulat,

    Tudod,
    ebből az érzésből táplálkozom,
    miatta össze sem csuklom,
    ha elesek is, érte felállok,
    ha sírok is elmosolyodok,
    talán,
    ha végleg elalszom,
    érte akkor is felébredek.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Kányádi Sándor: Noé bárkája felé

    Be kell hordanunk, hajtanunk mindent.
    A szavakat is. Egyetlen szó,
    egy tájszó se maradjon kint.
    Semmi sem fölösleges.

    Zuhoghat akár negyvenezer nap
    és negyvenezer éjjel, ha egy
    buboréknyi lelkiismeret-
    furdalás sem követi a bárkát.

    Mert leapad majd a víz.
    És fölszárad majd a sár.

    És akkor a megőrzött,
    a meglevő szóból újra-
    teremthetjük magát
    az első búzaszemet,
    ha már igével élnünk
    tovább nem lehet.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor: Jön január

    Porka havak esedeznek,
    sopánkodnak a verebek.
    Jegenyefán ócsárolják
    Januárt a zajgó csókák.

    De Január rá se ránt a
    fákon csárogó csókákra,
    sem a tetőn dideregve
    siránkozó verebekre.

    Azért van a csűrön cserép,
    bújjon alá, aki veréb,
    s a füstölgő kémény mellett,
    aki csóka, melegedhet.

    Jön Január, megy Január,
    kinek-kinek kedvébe jár,
    szánkót csusszant, ródlit lódít,
    gyermekekkel hógolyózik.

    A kucsmáján, lám, mit látok,
    egy korai hóvirágot.
    Sorra sétál minden házat,
    s boldog újévet kívángat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor: Új esztendő

    Új esztendő, új esztendő,
    nem tud rólad a nagy erdő,
    sem a hó alatt a határ,
    sem a határ fölött szálló
    árva madár.

    Új esztendő, új esztendő,
    nem volt a nyakadban csengő,
    nesztelenül érkeztél meg,
    lábad nyomát nem érezték
    az ösvények.

    Csak a hold, az elmerengő,
    csak a nap, az alvajáró,
    jelezték, hogy újra megjő
    éjfélkor az esedékes
    új esztendő.

    Csak mi vártunk illendően,
    vidám kedvvel, ünneplőben,
    csak a népek vártak téged,
    háromszázhatvanöt napi
    reménységnek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor: Ballag már

    Ballag már az esztendő,
    vissza-visszanézve,
    nyomában az öccse jő,
    vígan fütyörészve.

    Beéri az öreget
    s válláról a terhet
    legényesen leveszi,
    pedig még csak gyermek.

    Lépegetnek szótlanul
    s mikor éjfél eljő,
    férfiasan kezet fog
    Múlttal a Jövendő.

    Forrás: Lélektől lélekig