Madár, ha rikoltana – ne felelj rá haraggal, kedvesem
virág, ha nyílna ablakod előtt – játékból se tépd le, kedvesem
madár és virág két gyönyörűsége életemnek.
Így beszélek hozzád, kedvesem és magam értek a szóból.
Te csak élj vidáman! Élj s ha aludni térsz meg
madár daloljon és virág nyíljon álmaidban.
Forrás: Lélektől lélekig
Beszélgessünk beszélgessünk
Te meg Én
beszélgessünk nem szegletesen kemény hanem puha legömbölyített szavakkal
ahogy a szerelmesektől tanultuk
alig hallhatóan
ahogyan a tölgyfa levelei beszélnek egymással.
Mondj nekem valami szépet
hogy én is mondhassak Neked valami szépet.
A szemeimhez beszélj
a homlokomhoz
egyenesen a szívemhez
Te Nekem
és Én Neked.
Az álom partjairól üzenj
egy újszülött nevetésével
tenger hullámaival
játékos delfinekkel
harangszóval
egy sassal
amint az ég kékjében lebeg.
Forrás: Lélektől lélekig
Advent van, s átjárja lelkem
a szeretet és az emlékezés.
Rájövök ismét – tán ezredszer –,
hogy szépen élni gyakran túl kevés.
Szeretni szóban és tettekben,
hinni, remélni szüntelen.
Táplálni kell mosollyal, öleléssel,
hogy emléked hibátlan legyen.
Most visszarepülök gondolatban
gyermeki önmagamba újra…
látom, amint jancsi-kályha mellett
anyám fagyos lábujjamat gyúrja.
Hársfa teát tölt poharamba –
„Idd meg! Nem fogsz fázni majd!”
Átmelegedett a testem, valóban
s én azt hittem a tea tette azt.
Ma már tudom, tőle volt meleg.
Ölelés, szeretet, gondoskodás
ezek voltak, mitől az a „jó”
a testem és a lelkem járta át.
Ez adta azt a boldog érzést,
mi ma is rám tör, ha a múltba
révedek.
Hiánya – így advent idejében –
fájón kéri vissza az elmúlt éveket.
Emlékszem a finom illatokra,
ami a konyhát járta át,
mikor sült a finom mézes,
és a lágyan foszló mákos kalács.
Arca piros volt az izgalomtól,
mikor a szobába engedett,
csilingelt egy üvegpohár szélén:
„Itt az Angyalka! Megjelent!”
Futottunk mind a fenyő köré,
ámultunk, örültünk nagyon.
Ezt a boldog érzést fiaimnak
minden karácsonykor átadom.
Már negyedszer töltjük el nélküle
a karácsony szent ünnepét,
de lelkemben ott mosolyog képe,
ahogy átöleli hét kisgyermekét.
Mert az ünnep attól sokkal szebb lesz,
ha gyertyafényben rá emlékezünk
s tudom – onnan fentről ő is nézi:
Ugye mindenkit szeretünk?
Jusson szép szóból bárkinek!
Simogató, ölelő kezekből,
mosolytól csillogó szemekből
áradó tűz gyújtson fényeket!
Muzsika szálljon a gyermek kacajból,
áhítat járja át a lelkeket!
A szeretetet, mit tőle tanultunk
naponta adjuk át mindenkinek.
Forrás: FB – Szeretem a verseket
Drága szűz
hamu hull fejedre
ártatlanságodért
vezekelsz
tudod jól
érdemtelen
a föld
melyben
sem a gyom
sem a virág
nem üti fel fejét.
Csak éjszaka
ne lenne soha
gondolod
ó a gonosz alakzatok
az égen
buja illataikkal
a kertek
a tengerhez hasonló
felgyülemlő vizek
partjaikon
mezítelenül
sétálnak
a gyalázatos férfiak.
Könnyeim megerednek
ha látnom kell őket
izmos karjaik
mintha összeszorítanák
szívemet.
Látnom kell
szőrös mellüket
kemény combjukat
rettenetesen mohó
szemüket
az ártatlanság
s a bűn összekevert
mérgétől szenvedek.
Szűz Anya
minden asszonyok
nővére
zárd be
szívem kamráit
szögezd le
szemem
remegő pilláit
hogy ne mardosson
ártatlanságom bűne.
Hozzád
hasonló legyek
ki bűn
és kín
nélkül szülte meg
ártatlansága virágát.
Szép szerelmesem, őrizlek magamban holtomig,
akár egy csillag ragyogtál előttem az űrben,
s most itt állok kifosztottan, felettem az éggel,
mely vakon didereg és hullatja rám terheit.
Csillag voltál bizony, mezítelenül fürödtem
hajnali fényeidben s telhetetlen csodáltam
nagy fekete szemeid és a mozdulatokat,
melyek önfeledten mutatták fehér vállaid.
Messze vagy már, s utánad cseng fájdalmam éneke,
nem panaszlón, inkább fennen hivalkodva véled,
aki a jó és rossz fölé emelted életem,
s aki figyelted vergődő szívemet a csöndben.
Forrás: Szívzuhogás
Lenne hozzá szíved, hogy csakugyan elmenj tőlem
s lenne hozzá szád, hogy kimondd az utolsó szót?
Házatok felé fordultan állok a hídon
szomorú az arcom és a szívem még szomorúbb.
Ó, hát feledhető mindaz, ami volt és a fény
mi szép fejed körül sugárzott, elfakulhat
valaha is? Lábaim gyökeret vertek itt
s a vad őszi szél hiába tépi meg fürtjeim.
Hívó kiáltásodra várok az éjszakában
nem hervadhat el így a kert, amit gondoztam
s az út, amin jönni szoktál, nem kerülhet el
annyira, hogy ne láthassalak többé már soha.
Miért haragszol, vagy miért untad el szerelmünk?
Ablakod sötét függönye mögött hallgasd csak
mosolyodtól részegen énekelek most is
s a te szemeiddel néznek le rám a csillagok.
Forrás: Szívzuhogás
I.
Te vagy az, aki után lámpással futottam.
Te vagy az, akit vakon is megtaláltam.
Te vagy az, akiért érdemes az élet.
Te vagy az, akibe egyszer majd belehalok.
II.
Ó szerelem, milyen szesszel itattál meg engem.
Ó szerelem, börtönbe zárnak a te karjaid.
Ó szerelem, egyképp csúnya vagy te és gyönyörű.
Ó szerelem, eltakarom előtted az arcom.
III.
Kedvesem mosolyáért dicsérlek, ó Élet.
Kedvesem ízével érinted az ajkam.
Kedvesem ágyát te veted meg előttünk.
Kedvesem mérgezi meg a borod, ó Élet.
Forrás: Szívzuhogás
Semmiről sem akarlak
meggyőzni
élj szíved törvénye szerint
szorongás és pátosz nélkül.
Légy jóban önmagaddal
ez a legfontosabb.
Lásd
én is egyedül élek
csónakom farában ülve
evezők nélkül
csurgok lefele a folyón
mely zátonyok és szigetek
között
siet a tengerbe.
