korlátolt szívvel
bolyongsz eltévedve
üres lelkedben
Forrás: Lélektől lélekig
korlátolt szívvel
bolyongsz eltévedve
üres lelkedben
Forrás: Lélektől lélekig
Ó, virrasztások évszaka!
Vastagon fog a tinta, zordul.
A rozsdalevű éjszaka
már hatkor a kertekre csordul:
Reves fák nyirka folydogál
s te arra gondolsz: mennyi éved
van hátra még? Jaj meg-megáll
a láb, mert fél, hogy sírba téved.
…Mondd, kissé mártottál-e már
hófehér cukrot barna lébe,
egy feketekávés pohár
keserű, nyirkos éjjelébe?
S figyelted-e: a sűrű lé
mily biztosan, mily sunyi-resten
szivárog, kúszik fölfelé
a kristálytiszta kockatestben?
Így szivódik az éjszaka
beléd is, fölfelé eredve,
az éjszaka, a sír szaga
minden rostodba és eredbe,
mígnem egy lucskos, barna esten
az olvadásig itat át,
hogy édesítsd valamely isten
sötét keserű italát.
Forrás: arcanum.com
(1916)
Úgy mint a fát, ezer kicsinyek
ráznak, és már a nagy fa remeg.
Ó, boldog a dús fa, nem busul:
ha rázzák, drága gyümölcse hull.
Szesznek ma meggyem drága gyümölcs:
Kelyhet ma, versem szent bora, tölts.
Meggybor, pajtások, rajta, kocints:
kicsit fanyar, de egyéb ma nincs.
A hazára az első telt pohárt:
igyunk, ne szóljunk: inni nem árt.
Az emberekre a másodikat,
hogy adjon az Isten észt nekik.
Most ezt is szótlan, harmadikat,
a kedvesem kisujja miatt!
Hadd áldozom még e poharat
minden gyönyörért, ami megmaradt,
jóért és rosszért, ami csak ért,
bántalmakért és bánatokért.
Fanyar nedű, vérízű, nem csoda:
mert véres földből szűrte a fa.
Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei
A síró s hencegő érzésből, tépett szívem,
Az „örök” szerelemből, lásd, ez a rongy maradt,
E kéjes mozdulat, mellyel a poharat,
Az édes poharat bús számhoz közelítem.
Ez immár züllött gesztust, először, finom ívben
Szerelmem ügyeskedte, mohó és mégis félénk
Szerelmem – ó, e részeg percben is érzem én még;
A kedvesem kezét emeltem ily szelíden…
Ó, lendülj most szilajjá, érzelgős mozdulat!
Mit görbülsz ajkamig ily sunyin a pohárral?
Fáradt, rekedt torkomba most ürmöt öntenél…
Lendülj ki duhajul, csattantsd a poharat
A pallóhoz! mi gondod a sok nyomoru vággyal,
Mely a szivembe rothadt, és mérgez, bár nem él…
Forrás: MEK
Csak magamban sírom sorsod,
Vérem népe, magyar népem,
Sátor-sarkon bort nyakalva
Koldus-vásár közepében,
Már menőben bús világgá,
Fáradt lábbal útrakészen.
Körös-körül kavarognak
Béna árnyak, rongyos árnyak,
Nótát sípol a fülembe
Sípja régi babonának,
Édes népem, szól a sípszó,
Sohse lesz jól, sohse látlak.
Szól a sípszó: átkozott nép,
Ne hagyja az Úr veretlen,
Uralkodást magán nem tűr
S szabadságra érdemetlen,
Ha bosszút áll, gyáva, lankadt,
S ha kegyet ád, rossz, kegyetlen.
Üzenhettek már utánam
Kézsmárk hegye, Majtény síkja,
Határ-szélen botot vágok,
Vérem többé sohse issza
Veszett népem veszett földje:
Sohse nézek többet vissza.
Itt valahol, ott valahol
Esett, szép, szomorú fejekkel
Négy-öt magyar összehajol
S kicsordul gúnyos fájdalmukból
Egy ifjú-ősi könny, magyar könny:
Miért is?
És utána, mint a zápor
Jön a többi könny:
Miért is, miért is, miért is?
S nincs vége könnynek és miértnek.
Fölöttük hahota köszön,
Hahotája, akik nem értnek
S akik sohase kérdik s kérdték:
Miért is?
És csöpög a könny:
Miért is, miért is, miért is?
És hömpölyög fönt a hahota,
Hogy soha, soha, soha.
Ennyi búsulással fényesen
Nyílnék meg az Ég,
Ahol csak Ég és okos üdvösség van.
S itt nem elég.
Itt nem kell csak a könny
S itt valahol, ott valahol
Esett, szép, szomorú fejekkel
Négy-öt magyar összehajol.
Miért is, miért is, miért is?
Forrás: MEK