„Soha nem volt és nem lesz könnyű dolgunk! De a reményekkel kikövezett út kellemesebb az utazónak, mint a kétségbeeséssel teli, bár mindkettő ugyanoda vezet.”
Forrás: Lélektől lélekig
Címke: kétségbeesés
-
Babits Mihály: Fortissimo
Haragszik és dúl-fúl az Isten
vagy csak talán alszik az égben,
aluszik vagy halott is épen –
ki költi őt föl, emberek?
Anyák, sírjatok hangosabban:
akit föl nem ver annyi ágyú,
rezzenti-é gyenge sírástok?
És ne is könnyel sírjatok,
mert a könny mind csak földre hull
hanggal sírjatok föl az égre,
sírjatok irgalmatlanul:
ne oly édesen mint a forrás,
ne oly zenével mint a zápor,
ne mint a régi Niobék:
hanem parttalan mint az árvíz
sírjatok vagy a görgeteg
lavina, sírjatok jeget,
tüzet sírjatok mint a láva!
A drága fiúk hullanak
vérben a hóra napra-nap.
Ne hagyjatok aludni senkit:
ki ma csöndes, gonosz vagy gyáva,
de érdemes-e félni még?
és érdemes-e élni még?
Ó, mért nem hallani hangotok?
Menjetek a piacra sírni,
sikoltsatok a templomokban
vadak asszonyai, vadakká
imuljatok őrjítő, őrült
imában!
És ha hasztalan
ima, sírás: – mi káromolni
tudunk még, férfiak! Ma már
hiszünk káromlani-érdemes
alvó magasságot a Sorsban.
Hányjuk álmára kopogó
bestemmiáknak jégesőjét!
Mért van, ha nincs? Mért nincs, ha van?
Tagadjuk őt, talán fölébred!
Cibáljuk őt, verjük a szókkal!
mint aki gazda horkol égő
házban – a süket Istenét!
Süket! Süket!…
Ó ma milyen jó
volna süketnek mint az Isten!
Süket a föld, nem érzi hátán
hadak alázó dobogását.
Jó volna süketen csirázni
mint virághagyma föld alatt:
minden süket, földben, Istenben
csak az ember szakadt ki a
süket Istenből iszonyokra
kikelt belőle féreg-módon,
Isten férgének, viszkető
nyüzsgésre, fájni – mert ami
nem süket Isten: fájdalom,
míg az Istenbe visszahal!Forrás: ma – Magyar versek
-
Tóth Kálmán: Sötét órában
Haljon az meg, leljen nyugtot
Fenekén a sirhalomnak,
A kit az ő szerettei
Minden órán megcsufoltak.
Haljon az meg, a ki nem lelt
Soha embert, szivet, hálát,
Kinek minden jó tetteit
Szeme, arcza közé vágták.
Haljon az meg, kinek szive
Százfélekép van át szúrva,
A ki nem bir megbocsátni
S gyáva lett már a boszúra.
Haljon az meg, ki nem tudja:
Mért kinozták, miért szenvedt?
S az égben is hitét veszté,
Mert bünhödik s roszat nem tett.
Haljon az meg, kinél minden
Eszme, czél már semmivé lett,
Ki rettegi már a létet,
Haljon oh az, haljak én meg.Forrás: Versek mindenkinek
-
József Attila: ÜLNI, ÁLLNI, ÖLNI, HALNI
Ezt a széket odább tolni,
vonat elé leguggolni,
óvatosan hegyre mászni,
zsákomat a völgybe rázni,
vén pókomnak méhet adni,
öregasszonyt cirógatni,
jóízű bablevest enni,
sár van, lábujjhegyen menni,
kalapom a sínre tenni,
a tavat csak megkerülni,
fenekén ruhástul ülni,
csengő habok közt pirulni,
napraforgók közt virulni –
vagy csak szépet sóhajtani,
csak egy legyet elhajtani,
poros könyvem letörülni, –
tükröm közepébe köpni,
elleneimmel békülni,
hosszú késsel mind megölni,
vizsgálni, a vér hogy csordul,
nézni, hogy egy kislány fordul –
vagy csak így megülni veszteg –
fölgyujtani Budapestet,
morzsámra madarat várni,
rossz kenyerem földhöz vágni,
jó szeretőm megríkatni,
kicsi hugát ölbe kapni
s ha világ a számadásom,
úgy itt hagyni, sose lásson – –ó köttető, oldoztató,
most e verset megirató,
nevettető, zokogtató,
életem, te választató!1926 nyara
