Nem látszat de elszánt reményem:
kikerülhetlek észrevétlen
hogy talpig izgalomba fagyva
lehess tieid férje, apja
Én meg majd hosszan eltűnődöm:
deklarált szerelmed miféle,
mért kellett fekete meződön
kapaszkodnom egy rongy kötélre,
sztratoszféra fölött a felhő-
csomókba térdig tekeredve,
mért kellett az eszetveszejtő
magasban mászkálnom. Ki vagy te?
Nem szedlek szét, össze se raklak.
Inkarnált hős, ősi alakzat,
áhítat felhőkarcolója,
botolj meg kilenc sorompómba…
azt el nem győzöd, bízhatom;
és csapóajtó, pince, padlás
zokogásod nem sokszorozzák.
Ha föltápászkodnál? Kilépsz.
Kezedet – vonókönnyű kéz –
trisztáni arcod, homlokod
esküre felmutathatod.
Forrás: Solymos Ida – Esküminta
