https://verskucko.com

Címke: kiábrándultság

  • Nikolaus Lenau: Puszta semmi

    A puszta semmi int, amerre nézek;
    Agyonpéldázott vándorút az élet,
    Sivár bolyongás, jobbra-balra széled,
    S az út során a friss erők enyésznek.

    Igen, ha végső célig úgy mehetne
    Az ember, víg suhanc gyanánt haladva,
    Amint az első pár lépést szaladta,
    A játékon nevetni tán lehetne.

    De létünk zord erők kezén forog,
    S ütődik perctől perchez, s törve már,
    Mint rossz korsó, mely titkon elcsorog
    A tikkadt föld porán, amerre jár.

    Immár üres. Kinek kell? Már nem ép ez,
    Jobb lesz; dobják a többi tört cseréphez…

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Heltai Jenő: Vallomás

    (Magányos…)

    Kivertem a reményt szívemből,
    amint kivernek egy kutyát,
    Isten veled szerelmi mámor,
    Isten veled szép ifjúság!

    Magányos ember lett belőlem,
    kissé mogorva, de nyugodt,
    gyűlölni többé nem fogok már,
    de már szeretni sem tudok…

    És ideált többé nem ismer,
    bálványokért nem ég szívem,
    amit az emberek hazudnak:
    meghallgatom, de nem hiszem.

    Olyan vagyok, mint a nagyétkű,
    ki “átaleszi” a napot,
    s az asztaltól csak akkor kel föl,
    ha pukkadásig jól lakott.

    Megkaptam én is az ebédet,
    pompás, remek volt, isteni!
    Üres kedéllyel, telt gyomorral
    dőljünk le most – emészteni…

  • Arany János: A régi panasz

    “Eh! mi gondod a jövőre?
    Eh! a múlttal mi közöd?
    Könnyel a múlt sirja dombját
    S a reménynek száraz lombját
    Hasztalan mit öntözöd?

    Századoknak bűne, átka
    Mind csak téged terhel-e?
    Nem talán még sokkal érzőbb,
    Nem talán még sokkal vérzőbb
    Honfitársid kebele?…”

    Oh, tudom; de bánatomban
    Meg nem enyhít társaság;
    Mint szülétlen több gyerekre
    Osztatlan száll s mindegyikre
    Az egész nagy árvaság.

    Sőt azáltal súlyosb részem,
    Hogy míg a tett melege
    Más sebét enyhőbbé tészi:
    Ő, szegény, csak kínját érzi –
    A lant méla gyermeke.

    Hogy reméltünk! s mint csalódánk!
    És magunkban mekkorát!…
    Hisz csak egy pontot kerestünk:
    Megtalálva, onnan estünk;
    Így bukásunk lelki vád.

    Mennyi seprő a pezsgésben,
    S mily kevés bor!… Volt elég,
    Kit nagy honszerelme vonzott
    Megragadni minden koncot,
    Nehogy más elkapja még.

    Mennyi szájhős! mennyi lárma!
    S egyre sűlyedt a naszád;
    Nem elég csak emlegetni:
    Tudni is kell jól szeretni,
    Tudni bölcsen, a hazát.

    Vagy nekünk már így is, úgy is
    Minden módon veszni kell?
    Egy világ hogy ránk omoljon?
    Kül-erőszak elsodorjon?…
    Vagy itt-benn rohadni el?