Címke: kiábrándultság

  • Ady Endre: Az élet

    Az élet a zsibárusok világa,
    Egy hangos vásár, melynek vége nincs.
    Nincs semmi tán, melynek ne volna ára,
    Megvehető akármi ritka kincs.

    Nincs oly érzés, amelyből nem csinálnak
    Kufár lélekkel hasznot, üzletet;
    Itt alkusznak, amott már áll a vásár,
    A jelszó mindig: eladok, veszek!…

    Raktárra hordják mindenik portékát,
    Eladó minden, hogyha van vevő:
    Hírnév, dicsőség, hevülés, barátság,
    Rajongás, hit, eszmény és szerető.

    Aki bolond, holmiját olcsón adja,
    Az okos mindig többet nyer vele,
    A jelszó: egymást túl kell licitálni,
    Ádáz versennyel egymást verve le!

    A szív az üzlet leghitványabb tárgya
    S eladják mégis minden szent hevét.
    Akad vevő rá, egymást licitálja,
    Hogy a holmit atomként szedje szét.

    Folyik a vásár harsogó zsivajban,
    Az egyik kinál, másik meg veszen,
    Csak néhol egy-egy végképen kiárult,
    Kifosztott lélek zokog csendesen.

    Egy-két bolond jár-kél a nagy tömegben,
    Bolondok bizton, balgák szerfelett,
    Eddig az ő példájukat követtem,
    Ezután én is másképpen teszek,

    Lelkem, szívem kitárom a piacra,
    Túladok én is minden kincsemen…
    …De nincs erőm ily nyomorulttá válni,
    Óh, nincs erőm, én édes Istenem!…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: A kérdések folytatása

    „S mondd, mit érlel annak a sorsa,
    ki költő s fél és így dalol”

    (József Attila: Mondd, mit érlel)

    És annak a sorsa mit érlel,
    aki már mindent feladott,
    kiegyezett a szenvedéssel
    s szíve megtörve sem sajog?
    Már azt se bánja, ha reményét
    vesztegetik a Halleron,
    egyetlen kincse a szegénység –
    és el sem rejti már nagyon.

    És annak a sorsa mit érlel,
    akit nem véd szakszervezet,
    beéri szárazabb kenyérrel
    s betegen is dolgozni megy?
    Asztalra még akkor se verhet,
    ha igaza nyilvánvaló,
    szótlanul cipeli a terhet
    s futtában székel, mint a ló.

    És annak a sorsa mit érlel,
    aki máról holnapra él,
    ritkán kerül gyomrába étel
    s feje fölött már nincs fedél?
    Bűzlik a metróállomáson,
    szánalmat kelt s orrot facsar,
    neki nem ünnep a Karácsony
    s nem büszke arra, hogy magyar.

    És annak a sorsa mit érlel,
    ki éhe a szépnek, meg egy
    bizonyos fajta lelki kényszer
    verset olvasni késztetett?
    Költők siralmas árulása
    úgy döf szívébe, mint a tőr,
    mert mind a múltját magyarázza
    s nem a jövendőért pöröl.

    És annak a sorsa mit érlel,
    ki komolyan lelkesedett
    a proletár utókorért, mely
    mára nevetség tárgya lett?
    Vigasza, hogy e kacagásnak
    hideglelős felhangja van…
    Akit riasztanak az árnyak –
    az nevet ilyen hangosan.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szergej Jeszenyin: Ki vagyok?

    Ki vagyok? Csak álmodom, tünődöm,
    szemem kékjét homály itta fel.
    Mellékesen élek itt a földön,
    épp csak úgy… együtt a többivel.

    Megszokásból csókollak, csak éppen
    mert csókoltam mást is eleget,
    s mintha gyufát lobbantok sötétben,
    szép szavakat úgy mondok neked.
    “Mindörökké”, “kedvesem”, “csak téged”…
    De a lelkem dermedt és üres.
    Hogyha magad ajzod szenvedélyed,
    igaz szót szívedben ne keress.

    Tüzemet már semmi fel nem szítja,
    vágyak nélkül élek, csendesen.
    Erre-arra hajló karcsú nyírfa:
    születtél sokaknak és nekem.
    Magamnak mindig társat kerestem,
    s tűrtem komor fogság nyűgeit.
    Nem vagyok féltékeny egy kicsit sem,
    nem illetlek rossz szóval, ne hidd.
    Ki vagyok? Csak álmodom, tünődöm,
    szemem kékjét homály itta fel…
    Szerettelek téged is a földön,
    épp csak úgy… együtt a többivel.

    Fordította: Rab Zsuzsa

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rakovszky Zsuzsa: Többé már…

    Többé már nem nyitom meg szívemet,
    sem cél felé már nem törekszem.
    A józan július, a rendezett,
    rendszert virágzó őrület
    érzékeinkben ég, mint só a sebben.

    Falak között, színes ponyvák alatt,
    örökzöldek között a déli pillanat
    sötét szentszobra horpadt
    szájjal, százévesen. A jéghideg,
    világra szegzett pillantás nem tűri meg
    ellenpontját: a holdnak
    meredt vak arcot, szélbe szórt hajat:
    az elragadtatást.

    Minek, ha égre vagy
    ködös jövőbe fordul, a szem? Minek a tűz, a láz,
    minek a sápadt
    megszállottság, a tövis vagy a lángok?
    Minek a végső szerelem?
    Miért választanék? Miért keressem
    – ha nincs – az égi lángot, s hogy kitessen
    a hús alól a szárnyas szerkezet?

    Ami a boldogság anyaga volt a testben,
    kiégett rég. Miért egyetlen
    remény a tízezer helyett?

    A hálóból, amely magunk vagyunk, nincs
    kibonyolódni mód, nincsen kiút, nincs
    megoldás: sem bogát megoldva, sem
    széjjelzilálva, sem csomóba rántva,
    vagy eltűnve önnön résein át a
    világ vizeiben.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Márai Sándor: Vers a lemondásról

    Üzleteitekbe én belenyugszom
    (nem írott szó ez, barátaim, s nem versért megjátszott lemondás,
    kényszer ez és fáj is nekem, én nem mondok le szívesen),
    hagyjatok magamra, hagyjatok! Talán jó mégis az ember,
    hisz annyit szenved, teste sebes már és sovány,
    hiszen a gyilkos is megsimogat gyermekfejet, eljátszik pitypangkoronával,
    eljátszik anyja emlékével, nyújtózik, ha süt a nap tavasszal. –
    Talán jó mégis az ember. Nem tudom,
    de én nem kívánom már senki házát,
    Párizs kastélyait sem, a magyar puszta békés kúriáit,
    Berlin elektromos bérházait sem, Florenc virágos,
    ernyős-fenyős, szép kertjeit sem, nem kívánom senki kincsét,
    ezüst marháit s arany asszonyát sem,
    nem kívánom Velence éjmaszkos karnevál-mosolyát,
    a svájci hegyek fehér völgyeit sem, Egyiptom száraz, kékbe porlott gúláit,
    a japán virágkivágásokat sem, lampionos Peking nem izgat,
    a Tower tömör, ködös kövét nem indulok már megcsodálni.

    Megálltam (tiszteld ezt bennem, kortárs).

    Belenyugszom üzleteitekbe,
    jaj nekem,
    fiatal vagyok, itt nyújtózom az idő karjain,
    jaj nekem, aki lemondásra nevelem az ifjúságot magamban,
    jaj nekem, akit méreggel itat beteg emlőiből a rossz dajka: az idő,
    jaj nekem, ki néhány könyvből ismerem a világ tájait,
    jaj nekem, akit repedt szájú nők tanítottak a csókra,
    jaj nekem, ki divatosan öltöztetem hétsebes, megkínzott testemet,
    jaj nekem, ki vásáron árulom jajjaimat és lemondásaimat,
    jaj nekem,
    százszor jaj bennem az ifjúságnak.

    Mi az én hitem, kiben higgyek, mi maradt nekem?
    Hol az egyéniség, aki fölemeli és nemesíti tucatlétemet?
    Mi a tömeg, amely atomnak szívja fel egyéniségemet?
    Mi ez a fékevesztett, tomboló, rángatózó vitustánc?
    Hol a Krisztus, az Eszme, mely világít a részeg kockázók fölött?

    Néha dadogó, habzó szájjal ordítom: robbanjon az ég
    a részeg kockázók felett, az én életemmel kockáznak,
    szakítsa a hegyeket széjjel, adjatok jelt, hogy van jövendő,
    van őrtállás, bosszú, ítélet: ha már megoldás nincs a percre!

    De minden léha és siket. A császárok és népvezérek
    jegyzéket váltanak színes tintákkal. Jaj nekem,
    én nem megyek már soha Indiába,
    a templomból kiűztek a papok,
    kiűztek a kéjből a kéjnők,
    a gondolatból kiűztek a megvásárolt tudósok,
    meghajtom fejem a földi rögök felett,
    valami közöm mégis van az arany ágakkal, a hűs vizekkel a föld alatt,
    elfektetem arcom a csatakos tavaszi füvekben,
    teleszívom elcigarettázott tüdőmet a rétek októberi szagával,
    egy négyszögméter föld mégiscsak az enyém.

    Európából, Ázsiából, Afrikából, Amerikából, Ausztráliából
    ennyi maradt nekem.

    Befogad egy négyzetméter barna föld, hajszálnyi pórus Isten testén,
    és föllehel az éterek felé.

    Forrás: meglepetesvers.hu

  • Baranyi Ferenc: ISTEN MONDJA

    Talán eleve robotokat kellett
    volna kreálnom: érzéketlenebbül
    azok se tennék dolgukat e földön,
    midőn a közvagyont kell pléhpofával
    ragadozók prédájává alázni.

    Szeretet, jóság, készség áldozatra,
    igazságérzet, közösségi szellem,
    tartás, műveltség nemcsak múzeális
    erény immár, de tárgya közröhejnek.

    Egy szempont van csupán: a célszerűség –
    és sanda cél nyíltabban szentesíti
    a piszkos eszközt.
    Ezt kellett megérnem.

    Kreáltam volna robotokat inkább –
    s nem égetné orcámat most a szégyen.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szécsi Margit: Nehéz sört

    Nehéz sört, ami elbutít,
    ittam, hogy elfeledjem
    a tülekedők mosolyát
    s azt is: mivégre lettem.
    Zsivány zsivajban elhevert
    az élet félig holtan.
    Törvény, hogy vért köpött a szám,
    s hogy túléltem, okom van.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Nikolaus Lenau: Puszta semmi

    A puszta semmi int, amerre nézek;
    Agyonpéldázott vándorút az élet,
    Sivár bolyongás, jobbra-balra széled,
    S az út során a friss erők enyésznek.

    Igen, ha végső célig úgy mehetne
    Az ember, víg suhanc gyanánt haladva,
    Amint az első pár lépést szaladta,
    A játékon nevetni tán lehetne.

    De létünk zord erők kezén forog,
    S ütődik perctől perchez, s törve már,
    Mint rossz korsó, mely titkon elcsorog
    A tikkadt föld porán, amerre jár.

    Immár üres. Kinek kell? Már nem ép ez,
    Jobb lesz; dobják a többi tört cseréphez…

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Heltai Jenő: Vallomás – (Magányos…)

    Kivertem a reményt szívemből,
    amint kivernek egy kutyát,
    Isten veled szerelmi mámor,
    Isten veled szép ifjúság!

    Magányos ember lett belőlem,
    kissé mogorva, de nyugodt,
    gyűlölni többé nem fogok már,
    de már szeretni sem tudok…

    És ideált többé nem ismer,
    bálványokért nem ég szívem,
    amit az emberek hazudnak:
    meghallgatom, de nem hiszem.

    Olyan vagyok, mint a nagyétkű,
    ki “átaleszi” a napot,
    s az asztaltól csak akkor kel föl,
    ha pukkadásig jól lakott.

    Megkaptam én is az ebédet,
    pompás, remek volt, isteni!
    Üres kedéllyel, telt gyomorral
    dőljünk le most – emészteni…

  • Arany János: A régi panasz

    “Eh! mi gondod a jövőre?
    Eh! a múlttal mi közöd?
    Könnyel a múlt sirja dombját
    S a reménynek száraz lombját
    Hasztalan mit öntözöd?

    Századoknak bűne, átka
    Mind csak téged terhel-e?
    Nem talán még sokkal érzőbb,
    Nem talán még sokkal vérzőbb
    Honfitársid kebele?…”

    Oh, tudom; de bánatomban
    Meg nem enyhít társaság;
    Mint szülétlen több gyerekre
    Osztatlan száll s mindegyikre
    Az egész nagy árvaság.

    Sőt azáltal súlyosb részem,
    Hogy míg a tett melege
    Más sebét enyhőbbé tészi:
    Ő, szegény, csak kínját érzi –
    A lant méla gyermeke.

    Hogy reméltünk! s mint csalódánk!
    És magunkban mekkorát!…
    Hisz csak egy pontot kerestünk:
    Megtalálva, onnan estünk;
    Így bukásunk lelki vád.

    Mennyi seprő a pezsgésben,
    S mily kevés bor!… Volt elég,
    Kit nagy honszerelme vonzott
    Megragadni minden koncot,
    Nehogy más elkapja még.

    Mennyi szájhős! mennyi lárma!
    S egyre sűlyedt a naszád;
    Nem elég csak emlegetni:
    Tudni is kell jól szeretni,
    Tudni bölcsen, a hazát.

    Vagy nekünk már így is, úgy is
    Minden módon veszni kell?
    Egy világ hogy ránk omoljon?
    Kül-erőszak elsodorjon?…
    Vagy itt-benn rohadni el?