Címke: kiszolgáltatottság

  • Parancs János: Az idő hálója

    barátaim is lassan elmaradtak
    az ösvény két oldalán idegen arcok
    elesettségem közröhej tárgya lám
    íme az ember mondtam magamnak
    íme az ember és négykézlábra álltam

    szégyenkezem és nem felejtek s mindez nem érdem
    az idő hálója elejtett szabad vagyok
    a jövendőt tanúnak nem idézem
    maradék terveim nem kérem számon senkitől

    nézem a csillagos eget és mezítelen fekszem a porban
    fegyverektől nem félek ha kívánjátok megölhettek engem
    nem bántam meg semmit nem is védekezem
    magamtól félek sorsom eseménytelen
    nyugodt vagyok mint a kő minden reménytelen

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szergej Jeszenyin: A farkas halála

    Múltam csodás birodalma,
    elülsz, mint sors szele,
    a falut nyakon ragadta
    a város kőkeze.

    Rémült, hófödte határon
    felcsap a kongó iszonyat.
    Jöjj hát, fekete halálom,
    már néked adom magamat.

    A város, a szörnyű minket
    elitélt, mint múlt szemetét.
    A mező bánatba dermedt,
    nyög póznáktól a vidék.

    Ránk ült erezett-kezü ördög,
    rokona ez a durva vasút.
    Minket nem először döntött
    le a földre, veszejtve falut.

    A szivemnek, akár a kés most,
    állati jogok dala –
    a vadász így űzi a farkast,
    beszorítva szűk satuba.

    A vad megingott… fák komorultak…
    Kezek fegyver ravaszán…
    Ugrom s kétlábú támadómat
    darabokra tépi pofám.

    Drága vadállat, üdv tenéked,
    küzdesz, míg kés leterít,
    hiszen engem is űz, aki téged:
    vas-ellenség bekerít.

    Miként te, vagyok ugrásra készen,
    győztes füttyét fülelem:
    bevérzem ellenségem
    s magam is halálba vetem.

    S ha majd a hóra zuhantam,
    mely betemet, eltakar,
    bosszúból értem harsan
    a túlsó parton a dal.

    Erdődi Gábor fordítása

  • Rákos Sándor: Reggeli felismerés

    Amint meghajló vállamra sugárban
    zuhant a víz – befont és elhagyott, –
    belém sajdult, kuporogván a kádban,
    a testi kín, hogy: egyedül vagyok!

    Hasogatón, mint csúzos fájdalom,
    csontomig átalverve, tört reám;
    külön érezte a kezem, a lábam,
    homlokom, tarkóm, a szemem, a szám.

    Mint egy hirtelen rosszullét, olyan
    váratlanul jött, – fázni kezdtem és
    sovány karommal, mely a csap felé nyúlt,
    játszadozott a finom remegés.

    Ha így látnál – ezt gondoltam riadva –
    reszkető újszülöttként, meztelen,
    amint vakon röpködő ujjaimmal
    a fürdőkád peremét keresem,

    ha így látnál, állati félelemnek
    reflexével kisfius arcomon,
    amíg a biztos zuhanás előtt
    egy pillanatra megkapaszkodom,

    mit éreznél? Talán szánalmat, undort,
    mint vonagló bogár kínja fölött?
    Olyannak néznél, mint az üres fészket,
    melyből a gólya délre költözött?

    Elfordulnál, mintha illetlenül
    viselkednék előtted valaki?
    Megnémulnál, mint ki iszonyatot
    nyelt el s nem mondja ki?

    Vagy megfontolnád, mit régóta tud
    a sorsomat gyökeréig tudó:
    hogy isten lakott egykor bennem is
    s nyelvem hegyén lombosodott a szó,

    a teremtés igéje, a „legyen!”;
    s a gazdag vemhü anyag ősködébül,
    világok pontos mértéke szerint
    bordám alatt esthajnalcsillag épült?

    De, jaj, váratlan összeütközés,
    robbanás néma planéták között!
    Pályám íve hirtelen legörbült…
    S most tépett szárnnyal, balul körözök

    és felejtem a kihunyt csillagot,
    a diadalmast, bátort, nagyszerűt;
    fénytelenül, dideregve futom
    a reám-merevülő jeges űrt;

    s bénán, zsibbadtan sajog a szivem.
    Magány borítja, mint rideg kötés.

    – – – – – – – – – – – – – – – – – –

    Átvérzett pólyámat felmutatom
    a hallgató, üres egeknek és
    néked, egyetlen, ki segíteni
    tudnál rajta, hogy ne légyen ilyen:

    jöjj a szíveddel egészen közel,
    hadd forrjon hozzá én csonka szivem!

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Fodor Ákos: Jelentés-vázlat a jelenidőről

    valahogy úgy, mint a csecsemők:
    iszom, iszom és szomjazom,
    megkívánok és elunok,
    fogok, megszorítok és elejtek,
    elsírom magam,
    unatkozom, félek.

    Mindentől függök, de alig függök ö s s z e.

    Nagyon megörülök egy érintésnek. Vissza-
    borzadok egy másiktól.

    Nevetnem kell, nevetnem bizonyos szavakat hallva, látva.

    Figyelmem lengőajtaja készségesen nyíldogál
    kifelé-befelé, vagy ácsorog középen: elbámészkodom
    egy színen, formán, hiányon; jót csodálkozom olyasmin,
    hogy hajlik az ujjam.

    Bízom. Ragaszkodom. Hamar
    felejtek. Valahogy így.

    Jöhet
    a jövő –
    úgyis jön
    – nem hívom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baka István: Kutya

    Körülhemperegted a fákat,
    leráztad irtózatod,
    szabad vagy – horpaszodban már csak
    a belek láncát lógatod.

    De – míg buzgalmad feledi
    az udvart, tornáctól az ólig –
    a vadvizekre emberi
    dühök homloka ráncolódik.

    A felhők közt bakancsszögek:
    rúgások csillagképei,
    lekushadsz, s rettegő szemed
    füvek pillája verdesi.

    S amint a holdon feltűnik
    eszelős, hű tekinteted,
    mint egy nagy gazda lábait,
    végigszagolod a fűzeket.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baka István: Akkor is ott is

    A felhők szürke rabnőruhájában
    sápadtan és félénken lépegetsz
    a lágerudvar-réten át a fény
    szögesdrótjai közt kelettől nyugatig
    zápor-hajad leborotválták öled rózsaszín-lilás
    kikericsét meggyalázhatják bármikor
    éjjel a fennsík priccsén forgolódsz a hold
    reflektora végigpásztáz aludni nem hágy
    gondolsz-e rám ilyenkor aki egykoron
    villám-hajcsatjaid kiszedegetve földig omló
    sörényedben fürdettem arcomat
    gondolsz-e még vagy csak a holnapi
    holnaputáni robot jár eszedben amitől lecsupaszított
    erdőkké soványodsz míg el nem fogysz el nem hamvadsz egészen
    az alkonyatokban de én a ködök krematórium-
    füstjében is érezni fogom tested illatát
    s akkor is ott is a te nevedet mondogatom majd
    mikor egy tiszt unott kézmozdulattal
    eldönti merre vezet tovább az utam jobbra vagy balra

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tarkovszkij: Vadászat

    Utolértek a hajtók.
    Állok bekerítve.
    Lágyékomba agár foga mélyed.
    Hátravetem fejem úgy, hogy agancsom bökje
    lapockám.
    Bőgök.
    Inaimba hasít a vadászkés.
    Fültövön ütnek a puska tusával.

    Oldalt dől, nyirkos gallyakba akasztva agancsát.
    Látom még a szemét: fűszál nyers zöldje tapad rá.
    Fénytelenül feketéll a pupilla, kioltva örökre.
    Lábát összekötötték, s rúdra emelve viszik már.

    Fordította: Baka István

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos: A félelem dalai

    Vigyázva számolja ujjait
    a fűszálakat négyszögbe rakja
    kérdezget
    és közben édes tejre gondol
    leguggol
    arcát elrejti titkolón
    vigyázva számolja ujjait
    sötét szobában
    megindulnak a tárgyak
    lépnek
    lépnek katonásan
    csak ő nem mer mozdulni
    nem mer
    sötét szobában
    testének meztelen szépségét
    ruháján keresztül
    meglátták idegen szemek
    piruló bőréről
    örökre el akar szabadulni
    a mindent látni engedő ruha
    várt
    hátha leveszi róla valaki
    akinek igazán megmutatná
    testének meztelen szépségét
    ifjú éveim fiatal fája
    évgyűrűk kúszva befonnak
    félek
    jaj félek
    engem is megvár a halál
    széles kapukat tárok
    hogy mindent befogadjak
    ha kéritek
    kincsemet elosztom
    mindent nektek adok
    csak engem hagyjatok meg
    önmagamnak

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila: Mondd, mit érlel…

    Mondd, mit érlel annak a sorsa,
    akinek nem jut kapanyél;
    kinek bajszán nem billeg morzsa,
    ki setét gondok közt henyél;
    ültetne krumplit harmadába
    s nincs szabad föld egy kapa se,
    s csomókban hull a hajaszála
    s nem veszi észre maga se?

    Mondd, mit érlel annak a sorsa,
    akinek öt holdja terem;
    lompos tyúkja kárál a torsra
    s gondjai fészke a verem;
    s igája nem zörög, sem ökre
    nem bőg elnyújtva – nincs neki –
    s mélyéről párolog a bögre,
    ha kis családját eteti?

    Mondd, mit érlel annak a sorsa,
    ki maga él, maga keres;
    levesének nincs sava-borsa,
    hitelt nem ád a fűszeres;
    egy tört széke van, hogy begyújtson,
    repedt kályháján macska ül,
    ritmust lóbál az ajtókulcson,
    néz, néz, s lefekszik egyedül?

    Mondd, mit érlel annak a sorsa,
    ki családjáért dolgozik;
    veszekszenek, kié a torzsa,
    és csak a nagy lány néz mozit;
    a nő mindíg mos – lucsok holtja –
    szájíze mint a főzelék
    s a szigor a lámpát ha eloltja,
    csend fülel, motoz a setét?

    Mondd, mit érlel annak a sorsa,
    ki a gyár körül őgyeleg;
    helyén a kapszlit nő kapdossa
    s elfakult fejű kisgyerek;
    s a palánkon hiába néz át,
    hiába cipel kosarat,
    szatyrot, – ha elalszik, fölrázzák
    s lebukik, hogyha fosztogat?

    Mondd, mit érlel annak a sorsa,
    ki sót mér, krumplit, kenyeret,
    hozomra, újságpapirosba
    s nem söpri le a mérleget;
    s ritkás fény közt morogva rámol
    – az adó hosszú, nagy a bér –
    s mi haszna sincs, hiába számol
    többet a petróleumért?

    S mondd, mit érlel annak a sorsa,
    ki költő s fél és így dalol;
    felesége a padlót mossa
    s ő másolás után lohol;
    neve, ha van, csak áruvédjegy,
    mint akármely mosóporé,
    s élete, ha van élte még egy,
    a proletár utókoré?!

    1932. január

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Parancs János: Előszó

    Megnyugodnál-e, ha a csontomig látnál,
    ha jobban ismernél a szédítő pusztaságnál?
    ha elmondanám, mire nincs is szavam?
    Kerülgetjük egymást, mint a félő vadak,
    rettegve és ujjongva. Kint zúg a szél.
    Mit mondhatnék, ami több mint a csönd?
    A test reménye, a vágy köszönt.

    Mint feszülő páncél, úgy köt a bánat,
    az önzés, a szégyen összegabalyodva.
    A fuldokló lélek a gyászra hajolva
    néma és reménytelen.

    Nagy húsos levelekkel jött ez a nyár.
    Csalétek? menedék? oly tétován nyílik a szív.
    Annyi megfutás, vereség, hűtlen játék emléke rémít;
    nem élhetek csak mint a sebzett állat, könyörtelenül.
    Félvén is a puszta romok közt; magamnak énekelem,
    a szép szó nem elég, a léted kell nekem:
    ideges bőröd, a karod, a lábad,
    halált-tapintó kezemmel hogy rádtaláljak,
    ha jő az est, s magamra hagy a meglódult világ.
    Körülöttem csak a holtak, szétnyíló koponyák.
    Ha egyetlen gondolatod hűtlen, már céltalan a vágy.
    S akkor nem kell tőled a szó sem;
    nyálazó csápjaival úgyis leköt a magány.

    Forrás: Lélektől lélekig