https://verskucko.com

Címke: kiszolgáltatottság

  • József Attila: Szélkiáltó madár

    Szegényember, hát már megint lázadsz?
    Jaj, dehogy lázadok, a gúnyám szakadt el.
    Másikat szeretnék, olyat, amelyiknek
    Kevesebb a foltja.

    Hát tán már elittad mind a fizetséged?
    Nem volt nekem, uram, soha fizetségem,
    Nem is volt, nincsen is semmi fizetségem.
    Ha szóltak, dolgoztam piros napestéig,
    Piros napkelettől dolgoztam, dolgoztam,
    Mondta öregapám, nem lesz fizetségem.

    Hallod-e, te koldus, hordd el magad innen!
    El is megyek innen a tengeren túlra,
    A tengeren túlra: társaim szivibe,
    Ott pedig elmegyek szélvész közepibe,
    Danoljon, ha az kell, hej, de danol is már,
    Fennen danol már a szélkiáltó madár.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szécsi Margit: Szárnyakon fekszem

    Erő és szépség elhagyott,
    fehér ágy elszív engem –
    én édesem, én édesem
    ne hagyj meghalni engem,
    míg öt világrész illata
    csábít világgá mennem –
    űzd el a gyalog-madarat
    ki elkaparna engem!

    A henteskutya kicsinyel
    cingár falatját: engem –
    a teljes élet összegyúrt
    dögöt és lángot: engem.
    Mosdass, ölelj, ne félj, ne félj,
    mert el nem érnek engem,
    fekvén is fekszem szárnyakon:
    isten szállat föl engem.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Kiss Judit Ágnes: Megbán ária

    Hazám, hazám, te mindenem,
    Nem mondtad, hogy jó lesz nekem
    Maradni benned és veled,
    Én sem tettem ígéretet,
    Hogy érted élek és halok,
    S ha megversz is, csak hallgatok,
    Míg kettőnk közt halkan rohad
    Egy bántalmazó kapcsolat.

    Hazám, hazám, szerelmesem,
    Kibasztál velem rendesen:
    Előbb sok édes vallomás,
    Majd néhány sértés, s nem soká
    – itt lakva egy fedél alatt –
    Bennünk csak bűzös csönd maradt.
    S én várom, hátha újra szólsz
    Megunt nődhöz egy kurva szót.

    Hazám, hazám, beismerem,
    Már nem maradt önérzetem
    Kimondani, hogy ennyi volt,
    Bár nem eshetne semmi folt
    Neveden, csak mert elmegyek,
    De rég beláttam: nem merek.
    Pusztító méreg napra nap:
    Maradunk egy fedél alatt.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Hajnal Anna: A menekülő

    Menekülés közben, hogy betértél,
    szűk konyhánkban, matracokra dőlve
    elnyújtattad végre fáradt lábad,
    le nem merted vetni szűk cipődet,
    lábadat, a sebest-bedagadtat
    féltél, hogy többé be nem fogadja.

    Három napig ültél fent a liftben,
    hatodik emelet magasában,
    romok közt a szűk üvegkalitban,
    körülötted villanyfény-pokolban
    bombák robbantak fel mennydörögve.

    Három napig fenn az égzengésben
    reszkettél egy háromlábú széken,
    negyedik nap, megállt az ostrom,
    romok közt a nyaktörő magasból
    térden, hason, esve, csúszva szöktél
    porban, romban, hóban hempergőzve.

    Amire az utca-szintre értél
    – nem zihálni! – álltál szívdobogva
    néptelen, visszhangos sivatagban.
    Elhagyott utcákon általkúszva,
    leső fegyverek közt zsibbadozva,
    elhagyott kísértethídon által
    egymagad az éjben át Budára:

    polgárok a pincékben lapultak,
    katonák a futóárkok mélyén,
    batyuk, hullák fölött botladoztál
    havas kerten át ajtónkig érve.

    Szűk konyhánknak melegén remegve,
    matracunkon némán végigdőlve,
    két kezedben reszketett a bögre,
    kanala koccanva vert falához,
    míg a hóból olvadt lötty teában
    elolvadt a szaharin kristálya.

    Kilenc éhezőhöz tizediknek
    meg nem tűrt a menekvők tanácsa
    s néhány óra múltán útra váltál,
    havas küszöbünkön általléptél,
    golyók-átszabdalta havazásba,
    éjbe, fagyba, halálba, magányba.

    Könyörgésed visszhangos teremben
    szívem magas falai közt szálldos,
    lassú lépted havon megcsikordul,
    imbolyogva tűnsz a hóesésbe,
    s némán bolyongasz tovább a szívemben.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Szilágyi Domokos: Se ébren se alva

    Boldog vagyok kicsit,
    mert kínjaim kicsik
    (Szabédi)

    Se ébren, se alva,
    se élve, se halva,
    se szomjan, se étlen,
    se munkán, se tétlen,
    se így, se amúgy –
    rokkantan vagy épen,
    nem megy semmiképpen –
    szólj hozzám, hazudj,
    mondj igazat, mindegy –
    olyan lettem, mint egy
    csecsemő, olyan
    magatehetetlen és gyámoltalan;
    se ébren, se alva,
    se élve, se halva,
    se szomjan, se étlen,
    se munkán, se tétlen –
    túl a megváltáson:
    élő feszület.
    Senki meg ne lásson,
    Anya, nélküled.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Szilágyi Domokos: Halál árnyéka 2. (Rekviem)

    Végtelenné öregbíti a perceket órákat nappalokat éjjeleket
    a kín –
    itt élsz
    – hát élsz-e mondd –
    felsőbbrendű szögesdrótok között
    az őrtornyokból felsőbbrendű gépfegyverek vigyázzák lépteid
    és felsőbbrendű vérebek vicsorítják rád ínyüket

    neved nincs
    tárgy vagy csupán
    karodon a leltári szám –
    tárgy vagy
    csíkos huzattal
    beszélni tudsz ugyan de nem tanácsos
    és nem tanácsos hallgatni sem
    és nem tanácsos aludni nem tanácsos virrasztani
    nem tanácsos enni nem tanácsos éhezni
    nem tanácsos robotolni nem tanácsos kibújni a munka alól
    nem tanácsos betegnek lenni
    nem tanácsos egészségesnek lenni
    nem tanácsos járni
    nem tanácsos helyben ülni
    nem tanácsos megszökni nem tanácsos maradni
    nem tanácsos tűrni nem tanácsos lázadni
    nem tanácsos gondolkodni sírni nevetni
    nem tanácsos meglátni társad cafatokban lógó húsát
    nem tanácsos félrefordulni égre bámulni szemed földre sütni
    nem tanácsos sajnálni akit hideg vízzel locsolnak a havon
    nem tanácsos sajnálni akit élve eltemettek
    nem tanácsos sajnálni akit élve megégettek
    nem tanácsos részt venni
    nem tanácsos közömbösnek maradni
    nem tanácsos élni
    nem tanácsos meghalni – –

    Hát ez vagy
    itt vagy
    fényévekre mindattól amit valaha úgy hívtál: élet
    délceg egyenruhában sétál körülötted a kibérelt halál
    szokd meg hát
    szokd meg
    mint megszoktad régen a kifényesedett fenekű nadrágot
    fakó nyakkendőt kajlácska kalapot
    evés közben olvasott újságot
    ujjadon a karikagyűrűt
    feleséged apró zsörtölődéseit
    azt hogy kirúgtak állásodból
    s térdig lejártad lábad a mindennapiért
    szokd meg mint nappal a fényt éjszaka a sötétséget
    a zajt a csöndet az alvást ébrenlétet
    pulzusod lüktetését
    a hideg vacsorát

    s a legborzasztóbb az hogy megszokod

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Hervay Gizella: Védtelenül

    Te tudod, hogy csak a sorsom embertelen,
    mégis borzongva elhagysz.
    Nézem a táguló homályt a szemeden.
    Kegyetlen vagy, hiszen csak a sorsom embertelen.
    Kegyetlen vagyok, hogy is kérhetem,
    hogy osztozz szétzilált életemen!
    Embertelen sorsába zártan
    megmaradhat-e embernek az ember?
    Feláldozzam a mosolyodat?
    Üsselek pofon szerelemmel?
    Akár a meztelen gondolat,
    olyan védtelen a vágy.
    Az ember úgy sóvárog a tisztaságra,
    hogy bemocskolja magát.
    S a jóság olyan láthatatlan,
    mint a virágba felszivárgó halál.
    Tenyerem fáj, ha egy fa kérgét megsimítom.
    Fáj-e a fának a simogatás?
    Fáj-e neked a simogatás?
    Akár a meztelen gondolat,
    olyan védtelen a vágy.
    S a tisztaság olyan láthatatlan,
    mint a virágba felszívódó halál.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Hervay Gizella: Utolsó levél Szilágyi Domokosnak (II)

    elárvult utolsó poharad üveged
    leltárba veszik csigolyádat
    késpengeélű mosolyodon
    bakanccsal járnak körömcipőben
    magukra húzzák ingedet
    meglékelik a koponyádat
    kifosztják koporsó-szavaid
    ítéletedben dáridóznak
    halálod kilóra mérik
    lázadásod lábnyomában
    magántócsával beérik

    szabadság elárult szegénylegénye
    halálodban is hontalan
    el ne költözz a temetőből
    kilakoltatnak koponyádból
    selyemnyakkendős döglegyek

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Babits Mihály: Isten fogai közt

        Olyan az én lelkem, mint egy különös gyümölcs, mely lassankint
    mind ízét és zamatát kiadja valamely óriásnak marcangoló fogai közt.
    És néha úgy tűnik föl, hogy ezek igazi fogak. Amikor Erdélyben
    bolyongtam, havasalji sötét városkában, és kiértem a sziklás
    emelkedéshez, szemben a havassal – fehér sziklák voltak, magányos
    fehér sziklák, egészen kívül a városon – olyan szomorú – – semmit
    sem lehetett már látni ott, semmi elevent, csak ezeket a köveket, és
    lentebb a vörös és kopár agyagot, és fönt az égen a felhőket, amelyek
    alkonyra mintha lejjebb ereszkedtek volna – nehéz és darabos,
    töredezett fehér, masszív felhők voltak. Hidegek voltak a felhők,
    – minden hideg és kopár – minden oly ásványi, minden élettelen
    – a föld, a sziklák, és ott fenn az ég is, a tömör felhők, fehéren,
    mondom, beágyazva az alkony messzebb pirosába. A város, az élet,
    nagyon messze volt és nagyon semmi volt már, jelentéktelen kis sebe
    a földnek, elveszve, minden mögött. Itt magam voltam melegen eleven,
    hideg sziklák és hideg felhők között, kis kegyelem-résben, tornyosodó
    föld és sűrű ég közt. Lecsukló sűrű ég közt – mert szinte már rám
    estek a felhők. Ó, milyen csöpp kis reszkető élet voltam a végtelenben!
    És rám csuklott a sűrű, hideg ég. Közelebb jött darabos, fehér
    felhőivel, mint óriási fehér fogakkal, az alkony piros foghúsából.
    Ó borzalom! lenn a fehér sziklák is nagy fogak voltak, a vörhenyes
    föld puha foghúsában. Egy óriásnak idomtalan, tördelt fogain jártam
    én! Ó borzalom! a szikla emelkedett, és a felhő jött lefelé. Csöpp
    meleg élet, két nagy hideg fogsor között álltam. Puhán a kemény
    sziklán. És jött a felhő, jött az alkonypír. A fehér fogak közeledtek!
    A piros foghús mozgott! Csöpp kis meleg húsfalat, reszkettem.

        Ó boldog nagy fogak, ki fogai vagytok, – akik közt örökké
    vergődik a keserves Élet? Ide-oda lökődünk, apró falatok, az iszonyú
    Szájban, míg elporladunk a piros foghús közt. Mi ez a nagy Közöny, az
    Élettelen, aki az Életet rágja? Ó borzasztó Shiva! vagy élet vagy te
    is, vad és meleg élet; s csak fogaid hidegek, óriási Őrölő? Engem a
    fogak hidegsége kísért; és megdöbbenek magunkon, vakmerők, kik e vak
    fogakból házakat faragunk magunknak.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Kányádi Sándor: Kóbor kutya

    Elõbb csak háztól házig verték,
    azután ki a faluból.
    Most két falu között tétován
    hol ide hol oda lohol.

    Bátor kutya volt, eleinte
    még meg-megkapta a botot.
    S nézzétek:
    hogy elgyámoltalanodott!

    A madártól is félrerebben,
    állandó reszketés ina,
    foga is már csak azért van, hogy
    legyen mivel vacognia.

    Szederjes nyelve vizet keres,
    megvesz, ha nem talál.
    Szája két felén undorítón
    vegyül a könny s a nyál.

    Sír. Vonyítana, de azt se mer,
    hátha meghallja valaki. –
    Menti a bõrét céltalanul,
    míg bírják vérzõ lábai.

    Menti a bõrét céltalanul.
    Csak a bõre van, semmi más. –
    Hol késel,
    irgalmas vadász!?

    Forrás: Lélektől lélekig