Címke: kiszolgáltatottság

  • Szergej Jeszenyin: A farkas halála

    Múltam csodás birodalma,
    elülsz, mint sors szele,
    a falut nyakon ragadta
    a város kőkeze.

    Rémült, hófödte határon
    felcsap a kongó iszonyat.
    Jöjj hát, fekete halálom,
    már néked adom magamat.

    A város, a szörnyű minket
    elitélt, mint múlt szemetét.
    A mező bánatba dermedt,
    nyög póznáktól a vidék.

    Ránk ült erezett-kezü ördög,
    rokona ez a durva vasút.
    Minket nem először döntött
    le a földre, veszejtve falut.

    A szivemnek, akár a kés most,
    állati jogok dala –
    a vadász így űzi a farkast,
    beszorítva szűk satuba.

    A vad megingott… fák komorultak…
    Kezek fegyver ravaszán…
    Ugrom s kétlábú támadómat
    darabokra tépi pofám.

    Drága vadállat, üdv tenéked,
    küzdesz, míg kés leterít,
    hiszen engem is űz, aki téged:
    vas-ellenség bekerít.

    Miként te, vagyok ugrásra készen,
    győztes füttyét fülelem:
    bevérzem ellenségem
    s magam is halálba vetem.

    S ha majd a hóra zuhantam,
    mely betemet, eltakar,
    bosszúból értem harsan
    a túlsó parton a dal.

    Erdődi Gábor fordítása

  • Rákos Sándor: Reggeli felismerés

    Amint meghajló vállamra sugárban
    zuhant a víz – befont és elhagyott, –
    belém sajdult, kuporogván a kádban,
    a testi kín, hogy: egyedül vagyok!

    Hasogatón, mint csúzos fájdalom,
    csontomig átalverve, tört reám;
    külön érezte a kezem, a lábam,
    homlokom, tarkóm, a szemem, a szám.

    Mint egy hirtelen rosszullét, olyan
    váratlanul jött, – fázni kezdtem és
    sovány karommal, mely a csap felé nyúlt,
    játszadozott a finom remegés.

    Ha így látnál – ezt gondoltam riadva –
    reszkető újszülöttként, meztelen,
    amint vakon röpködő ujjaimmal
    a fürdőkád peremét keresem,

    ha így látnál, állati félelemnek
    reflexével kisfius arcomon,
    amíg a biztos zuhanás előtt
    egy pillanatra megkapaszkodom,

    mit éreznél? Talán szánalmat, undort,
    mint vonagló bogár kínja fölött?
    Olyannak néznél, mint az üres fészket,
    melyből a gólya délre költözött?

    Elfordulnál, mintha illetlenül
    viselkednék előtted valaki?
    Megnémulnál, mint ki iszonyatot
    nyelt el s nem mondja ki?

    Vagy megfontolnád, mit régóta tud
    a sorsomat gyökeréig tudó:
    hogy isten lakott egykor bennem is
    s nyelvem hegyén lombosodott a szó,

    a teremtés igéje, a „legyen!”;
    s a gazdag vemhü anyag ősködébül,
    világok pontos mértéke szerint
    bordám alatt esthajnalcsillag épült?

    De, jaj, váratlan összeütközés,
    robbanás néma planéták között!
    Pályám íve hirtelen legörbült…
    S most tépett szárnnyal, balul körözök

    és felejtem a kihunyt csillagot,
    a diadalmast, bátort, nagyszerűt;
    fénytelenül, dideregve futom
    a reám-merevülő jeges űrt;

    s bénán, zsibbadtan sajog a szivem.
    Magány borítja, mint rideg kötés.

    – – – – – – – – – – – – – – – – – –

    Átvérzett pólyámat felmutatom
    a hallgató, üres egeknek és
    néked, egyetlen, ki segíteni
    tudnál rajta, hogy ne légyen ilyen:

    jöjj a szíveddel egészen közel,
    hadd forrjon hozzá én csonka szivem!

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Fodor Ákos: Jelentés-vázlat a jelenidőről

    valahogy úgy, mint a csecsemők:
    iszom, iszom és szomjazom,
    megkívánok és elunok,
    fogok, megszorítok és elejtek,
    elsírom magam,
    unatkozom, félek.

    Mindentől függök, de alig függök ö s s z e.

    Nagyon megörülök egy érintésnek. Vissza-
    borzadok egy másiktól.

    Nevetnem kell, nevetnem bizonyos szavakat hallva, látva.

    Figyelmem lengőajtaja készségesen nyíldogál
    kifelé-befelé, vagy ácsorog középen: elbámészkodom
    egy színen, formán, hiányon; jót csodálkozom olyasmin,
    hogy hajlik az ujjam.

    Bízom. Ragaszkodom. Hamar
    felejtek. Valahogy így.

    Jöhet
    a jövő –
    úgyis jön
    – nem hívom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baka István: Kutya

    Körülhemperegted a fákat,
    leráztad irtózatod,
    szabad vagy – horpaszodban már csak
    a belek láncát lógatod.

    De – míg buzgalmad feledi
    az udvart, tornáctól az ólig –
    a vadvizekre emberi
    dühök homloka ráncolódik.

    A felhők közt bakancsszögek:
    rúgások csillagképei,
    lekushadsz, s rettegő szemed
    füvek pillája verdesi.

    S amint a holdon feltűnik
    eszelős, hű tekinteted,
    mint egy nagy gazda lábait,
    végigszagolod a fűzeket.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baka István: Akkor is ott is

    A felhők szürke rabnőruhájában
    sápadtan és félénken lépegetsz
    a lágerudvar-réten át a fény
    szögesdrótjai közt kelettől nyugatig
    zápor-hajad leborotválták öled rózsaszín-lilás
    kikericsét meggyalázhatják bármikor
    éjjel a fennsík priccsén forgolódsz a hold
    reflektora végigpásztáz aludni nem hágy
    gondolsz-e rám ilyenkor aki egykoron
    villám-hajcsatjaid kiszedegetve földig omló
    sörényedben fürdettem arcomat
    gondolsz-e még vagy csak a holnapi
    holnaputáni robot jár eszedben amitől lecsupaszított
    erdőkké soványodsz míg el nem fogysz el nem hamvadsz egészen
    az alkonyatokban de én a ködök krematórium-
    füstjében is érezni fogom tested illatát
    s akkor is ott is a te nevedet mondogatom majd
    mikor egy tiszt unott kézmozdulattal
    eldönti merre vezet tovább az utam jobbra vagy balra

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tarkovszkij: Vadászat

    Utolértek a hajtók.
    Állok bekerítve.
    Lágyékomba agár foga mélyed.
    Hátravetem fejem úgy, hogy agancsom bökje
    lapockám.
    Bőgök.
    Inaimba hasít a vadászkés.
    Fültövön ütnek a puska tusával.

    Oldalt dől, nyirkos gallyakba akasztva agancsát.
    Látom még a szemét: fűszál nyers zöldje tapad rá.
    Fénytelenül feketéll a pupilla, kioltva örökre.
    Lábát összekötötték, s rúdra emelve viszik már.

    Fordította: Baka István

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos: A félelem dalai

    Vigyázva számolja ujjait
    a fűszálakat négyszögbe rakja
    kérdezget
    és közben édes tejre gondol
    leguggol
    arcát elrejti titkolón
    vigyázva számolja ujjait
    sötét szobában
    megindulnak a tárgyak
    lépnek
    lépnek katonásan
    csak ő nem mer mozdulni
    nem mer
    sötét szobában
    testének meztelen szépségét
    ruháján keresztül
    meglátták idegen szemek
    piruló bőréről
    örökre el akar szabadulni
    a mindent látni engedő ruha
    várt
    hátha leveszi róla valaki
    akinek igazán megmutatná
    testének meztelen szépségét
    ifjú éveim fiatal fája
    évgyűrűk kúszva befonnak
    félek
    jaj félek
    engem is megvár a halál
    széles kapukat tárok
    hogy mindent befogadjak
    ha kéritek
    kincsemet elosztom
    mindent nektek adok
    csak engem hagyjatok meg
    önmagamnak

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila: Mondd, mit érlel…

    Mondd, mit érlel annak a sorsa,
    akinek nem jut kapanyél;
    kinek bajszán nem billeg morzsa,
    ki setét gondok közt henyél;
    ültetne krumplit harmadába
    s nincs szabad föld egy kapa se,
    s csomókban hull a hajaszála
    s nem veszi észre maga se?

    Mondd, mit érlel annak a sorsa,
    akinek öt holdja terem;
    lompos tyúkja kárál a torsra
    s gondjai fészke a verem;
    s igája nem zörög, sem ökre
    nem bőg elnyújtva – nincs neki –
    s mélyéről párolog a bögre,
    ha kis családját eteti?

    Mondd, mit érlel annak a sorsa,
    ki maga él, maga keres;
    levesének nincs sava-borsa,
    hitelt nem ád a fűszeres;
    egy tört széke van, hogy begyújtson,
    repedt kályháján macska ül,
    ritmust lóbál az ajtókulcson,
    néz, néz, s lefekszik egyedül?

    Mondd, mit érlel annak a sorsa,
    ki családjáért dolgozik;
    veszekszenek, kié a torzsa,
    és csak a nagy lány néz mozit;
    a nő mindíg mos – lucsok holtja –
    szájíze mint a főzelék
    s a szigor a lámpát ha eloltja,
    csend fülel, motoz a setét?

    Mondd, mit érlel annak a sorsa,
    ki a gyár körül őgyeleg;
    helyén a kapszlit nő kapdossa
    s elfakult fejű kisgyerek;
    s a palánkon hiába néz át,
    hiába cipel kosarat,
    szatyrot, – ha elalszik, fölrázzák
    s lebukik, hogyha fosztogat?

    Mondd, mit érlel annak a sorsa,
    ki sót mér, krumplit, kenyeret,
    hozomra, újságpapirosba
    s nem söpri le a mérleget;
    s ritkás fény közt morogva rámol
    – az adó hosszú, nagy a bér –
    s mi haszna sincs, hiába számol
    többet a petróleumért?

    S mondd, mit érlel annak a sorsa,
    ki költő s fél és így dalol;
    felesége a padlót mossa
    s ő másolás után lohol;
    neve, ha van, csak áruvédjegy,
    mint akármely mosóporé,
    s élete, ha van élte még egy,
    a proletár utókoré?!

    1932. január

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Parancs János: Előszó

    Megnyugodnál-e, ha a csontomig látnál,
    ha jobban ismernél a szédítő pusztaságnál?
    ha elmondanám, mire nincs is szavam?
    Kerülgetjük egymást, mint a félő vadak,
    rettegve és ujjongva. Kint zúg a szél.
    Mit mondhatnék, ami több mint a csönd?
    A test reménye, a vágy köszönt.

    Mint feszülő páncél, úgy köt a bánat,
    az önzés, a szégyen összegabalyodva.
    A fuldokló lélek a gyászra hajolva
    néma és reménytelen.

    Nagy húsos levelekkel jött ez a nyár.
    Csalétek? menedék? oly tétován nyílik a szív.
    Annyi megfutás, vereség, hűtlen játék emléke rémít;
    nem élhetek csak mint a sebzett állat, könyörtelenül.
    Félvén is a puszta romok közt; magamnak énekelem,
    a szép szó nem elég, a léted kell nekem:
    ideges bőröd, a karod, a lábad,
    halált-tapintó kezemmel hogy rádtaláljak,
    ha jő az est, s magamra hagy a meglódult világ.
    Körülöttem csak a holtak, szétnyíló koponyák.
    Ha egyetlen gondolatod hűtlen, már céltalan a vágy.
    S akkor nem kell tőled a szó sem;
    nyálazó csápjaival úgyis leköt a magány.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila: Szélkiáltó madár

    Szegényember, hát már megint lázadsz?
    Jaj, dehogy lázadok, a gúnyám szakadt el.
    Másikat szeretnék, olyat, amelyiknek
    Kevesebb a foltja.

    Hát tán már elittad mind a fizetséged?
    Nem volt nekem, uram, soha fizetségem,
    Nem is volt, nincsen is semmi fizetségem.
    Ha szóltak, dolgoztam piros napestéig,
    Piros napkelettől dolgoztam, dolgoztam,
    Mondta öregapám, nem lesz fizetségem.

    Hallod-e, te koldus, hordd el magad innen!
    El is megyek innen a tengeren túlra,
    A tengeren túlra: társaim szivibe,
    Ott pedig elmegyek szélvész közepibe,
    Danoljon, ha az kell, hej, de danol is már,
    Fennen danol már a szélkiáltó madár.

    Forrás: Lélektől lélekig