https://verskucko.com

Címke: kiszolgáltatottság

  • Babits Mihály: Isten fogai közt

        Olyan az én lelkem, mint egy különös gyümölcs, mely lassankint
    mind ízét és zamatát kiadja valamely óriásnak marcangoló fogai közt.
    És néha úgy tűnik föl, hogy ezek igazi fogak. Amikor Erdélyben
    bolyongtam, havasalji sötét városkában, és kiértem a sziklás
    emelkedéshez, szemben a havassal – fehér sziklák voltak, magányos
    fehér sziklák, egészen kívül a városon – olyan szomorú – – semmit
    sem lehetett már látni ott, semmi elevent, csak ezeket a köveket, és
    lentebb a vörös és kopár agyagot, és fönt az égen a felhőket, amelyek
    alkonyra mintha lejjebb ereszkedtek volna – nehéz és darabos,
    töredezett fehér, masszív felhők voltak. Hidegek voltak a felhők,
    – minden hideg és kopár – minden oly ásványi, minden élettelen
    – a föld, a sziklák, és ott fenn az ég is, a tömör felhők, fehéren,
    mondom, beágyazva az alkony messzebb pirosába. A város, az élet,
    nagyon messze volt és nagyon semmi volt már, jelentéktelen kis sebe
    a földnek, elveszve, minden mögött. Itt magam voltam melegen eleven,
    hideg sziklák és hideg felhők között, kis kegyelem-résben, tornyosodó
    föld és sűrű ég közt. Lecsukló sűrű ég közt – mert szinte már rám
    estek a felhők. Ó, milyen csöpp kis reszkető élet voltam a végtelenben!
    És rám csuklott a sűrű, hideg ég. Közelebb jött darabos, fehér
    felhőivel, mint óriási fehér fogakkal, az alkony piros foghúsából.
    Ó borzalom! lenn a fehér sziklák is nagy fogak voltak, a vörhenyes
    föld puha foghúsában. Egy óriásnak idomtalan, tördelt fogain jártam
    én! Ó borzalom! a szikla emelkedett, és a felhő jött lefelé. Csöpp
    meleg élet, két nagy hideg fogsor között álltam. Puhán a kemény
    sziklán. És jött a felhő, jött az alkonypír. A fehér fogak közeledtek!
    A piros foghús mozgott! Csöpp kis meleg húsfalat, reszkettem.

        Ó boldog nagy fogak, ki fogai vagytok, – akik közt örökké
    vergődik a keserves Élet? Ide-oda lökődünk, apró falatok, az iszonyú
    Szájban, míg elporladunk a piros foghús közt. Mi ez a nagy Közöny, az
    Élettelen, aki az Életet rágja? Ó borzasztó Shiva! vagy élet vagy te
    is, vad és meleg élet; s csak fogaid hidegek, óriási Őrölő? Engem a
    fogak hidegsége kísért; és megdöbbenek magunkon, vakmerők, kik e vak
    fogakból házakat faragunk magunknak.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Kányádi Sándor: Kóbor kutya

    Elõbb csak háztól házig verték,
    azután ki a faluból.
    Most két falu között tétován
    hol ide hol oda lohol.

    Bátor kutya volt, eleinte
    még meg-megkapta a botot.
    S nézzétek:
    hogy elgyámoltalanodott!

    A madártól is félrerebben,
    állandó reszketés ina,
    foga is már csak azért van, hogy
    legyen mivel vacognia.

    Szederjes nyelve vizet keres,
    megvesz, ha nem talál.
    Szája két felén undorítón
    vegyül a könny s a nyál.

    Sír. Vonyítana, de azt se mer,
    hátha meghallja valaki. –
    Menti a bõrét céltalanul,
    míg bírják vérzõ lábai.

    Menti a bõrét céltalanul.
    Csak a bõre van, semmi más. –
    Hol késel,
    irgalmas vadász!?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rákos Sándor: Vadállat

    pusztámba betolakodott
    pihenőhelyem füvét letaposta
    fáim alá csalétket rakott ki
    ágak közül magaslesből lesett rám
    első napon kitértem előle
    másodnapon és harmadnapon is
    nem gyávaságból csak mert undorított
    kitértem még három hosszú napig
    de a hetedik napon ráuntam
    hitványságára a lesből lesőnek
    és a felkelő nappal együtt
    a fák közül a tisztásra kiléptem
    szemvillanásnyi szembenézés
    ráökrendtem halálos undorom
    arra aki meghúzta a ravaszt
    mozdulata s a dörrenés között
    az a másodperc volt az életem

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Jevgenyij Jevtusenko: Kékróka monológja egy alaszkai prémállattenyésztő telepen

    A színem kék, a telep színe szürke.
    s mert halált hoz rám az, hogy kék vagyok,
    a dróthálók mögött körözve
    nem vígasztal, ha prémem felragyog.
    És vedlek. Boldogan vetném le énem,
    s dühöngve, mert kopasznak lenni jó,-
    de bőrömön átüt, fröcskölve, kéken,
    és szikrázik, vakít, akár a hó.
    Vonítok hát, borzongva egyre fújom
    a harsonát, a Végítéletét:
    vagy örökös szabadság lenne jussom,
    vagy legalább örökre vedlenék.
    Egy látogató úr felvette bambán
    magnetofonra vonító szavam.
    Kerülne ő ide, sokért nem adnám,
    s vonítana, akárcsak jómagam.
    Szegény szívem, szenvednék már ki végre-,
    padlóra küld, de ott megóv sorom.
    Menekülnék, de itt születtem, s e
    honi Dachauból nincs kiút, tudom.
    Egyszer, hogy romlott hallal jól belaktam,
    láttam az ajtón nyitva a retesz,
    s a csillagos éj vonzott, s én hivatlan
    rászabadultam, hittem, könnyű lesz.
    Körös-körül a hóbuckás Alaszka,
    s én, mint az őrült, mint kit pestis űz,
    száguldottam, csillagokat harapva,
    s táncolt tüdőm, gyúlt bennem ősi tűz.
    Szemembe holdezüst szikrái szálltak.
    S hogy vezetőmnek szegődött a Hold,
    láttam, az ég nem négyzetekből áll csak,
    mint ketrecemre hulló csonka bolt.
    Hemperegtem a hóban. Örömömben
    fákkal fecsegtem. Tetszett a vadon.
    S a hó nem félt szivárványlani körben
    és versenyt kéklett velem szabadon.
    De elfáradtam. Viharok cibáltak.
    Sebzett mancsaim kikezdte a fagy,
    és nem volt senki társnak és barátnak.
    Rabság szülötte lásd be, gyenge vagy.
    Ki ketrecben született – ketrecért sír,
    s borzadva fogtam fel, hogy szeretem
    a biztonságos dróthálót, s a mundir-
    szürke telepet, mely szülőhelyem.
    És visszatértem, szánalmas-leverten,
    de hogy retesz csikordult, bűntudat
    helyett keserű vád gyötört, s e percben
    tudtam, a honvágy gyűlöletbe csap.
    Igaz, változtak az idők azóta.
    Korábban zsákbafojtás volt divat.
    Ma tiszta már és vértelen a munka,
    s kit áram üt, nem kínlódik sokat.
    Nézem az eszkimó nőt, aki gondoz.
    Becézve siklik keze hátamon,
    s tarkóm vakarja ujja – ért javamhoz,
    érző szemében mégis fájdalom.
    Hiszen szeret, nem hagy éhezni, fázni,
    dajkám, táplálóm, orvosom e nő,
    de kötelessége is rám vigyázni,
    s tudom felad, ha eljön az idő.
    Panaszos-szépen suttog, símogat majd
    és drótot dug szájamba, s könnyezik…
    Gyalázat ez! Hozzám bújik, ha sóhajt:
    külön hóhérnak kéne lenni itt!
    Ó, büszke őseim, áldott naivság!
    Az én szemem rabsors nyitotta föl.
    Ki táplál – szolgálom. A többi hívság.
    És aki símogat – majdan megöl.

    Forrás: Kedvesch versek

  • Vajda János: Szerelem hatalma

    Hiába lettél nagy, dicső hős,
    Padisah vagy orosz cár, dölyfös,
    Ki nabucói érzetében
    Nem tudja már, hogy hova lépjen.

    Szívedben újuló tavasszal
    Találkozol egy gyermekarccal,
    Ki rózsaláncot vet nyakadba,
    Bár láthatatlant, s meg vagy fogva.

    Ki ura vagy a seregeknek,
    Kit népek, országok rettegnek,
    E szép szemeknek sugarától
    Remegsz, a földön csúszol-mászol.

    Nyögsz térdre esve, jársz négykézláb,
    Nyom a fejedbe csörgősipkát,
    Csinál belőled nagy bolondot,
    És okosan, mert így vagy boldog.

    Ne bánd, akárki vagy, barátom,
    Hogy így van itt e szép világon,
    Hogy e kicsiny bársony kezecskék
    E földön sorsodat vezessék.

    Hogy egy parányi, láthatatlan
    Szikrában oly nagy hatalom van.
    A dinamitnak egy morzsája
    Nagyobb úr, mint a Himalája

    Tövébe, hogy ha akna fúrva,
    Egy öntudatlan gyermek ujja
    Érintse meg és hurrá, egyben
    A Csimborasszó légbe röppen.

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Dsida Jenő – Hálóing nélkül…

    Föl-fölvetem és némán eltűnődöm, mi is lelt tegnap este engemet?
    Ruháimat már szálig levetettem, még nem vettem föl
        hálóingemet, egyedül álltam,
        kissé tétovázva, szobámban, egyedül és meztelen,
        s a villanyt aztán lassan elcsavartam. Irtózatos sötét lett.
        Esztelen és irgalmatlan, végtelen sötétség,
        este, melynek már szinte teste van, a pillanatok
        estek és zuhogtak és én dadogtam:
        – Késő este van, éjszaka is talán,
        s ki tudja, reggel virrad-e ily sűrű sötétre még
        és nem nyel-e magába mindörökre e kátrányos,
        fekete sűrűség?

    Eszembe jutott minden, ami rossz volt,
        rossz gondolat, vers, csók, kihűlt falat
        és annyi régi, sápadt ismerősöm,
        ki messze van, vagy lent a föld alatt.
        És hirtelen és furcsán ráijedtem, hogy ami eddig élt,
        csak a ruha: kabát, kalap, harisnya és cipő volt,
        nadrág, nyakkendő, kesztyű és puha ing,
    mely fedez és véd a zord hidegtől,
        véd és takar magamtól engemet:
        jaj, elvesztettem minden szál ruhámat, önmagamat
        és védő ingemet.
        Nem vagyok már senki tisztelt barátja, kit köszönteni illik,
        nem vagyok senki teremtett asszony szeretője,
        se lapok munkatársa nem vagyok, se kártyapajtás,
        törzsvendég a klubban, se szerkesztő úr többé nem vagyok; se vándor,
        aki meredélyre kaptat, se út, se cél – és költő sem vagyok,
    csak ember, aki minden idegével
        lágy takaró s melengető vacok után sír
        és csak áll a nagy sötétben
        s meztelenül
        Isten előtt vacog.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: Elfognám szél-szerelmedet

    Mióta biztosan tudod
    hogy létezésed éltet engem:
    képzelt fölény duruzsoló
    biztonságát se szítja bennem
    kétségeid sóhaj-szele –
    hamuvá lett lobogó gőgöm,
    elfognám szél-szerelmedet,
    hogy örökké nálam időzzön.

    Már gyermekláncfű-bolyhait
    lefújtad mind a kétkedésnek,
    a „szeret – nem szeret” pihék
    úgy fogytak el, ahogy remélted;
    szeret – vallott a sorsvirág
    s lehet: e vallomás a veszte…
    Talán szeretlek? – megszeretsz.
    Szeretlek! – s talán nem szeretsz te.

    Úgy vagyok, mint aki magát
    megadta épp a harcmezőkön,
    s várja, hogy ellensége most
    elfogja vagy szívébe lőjön,
    rejtélyességem fegyverét
    önként, feladva félredobtam,
    s hogy foglyul ejts – azt várom én
    végleges-kiszolgáltatottan.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Virág Benedek – A kalitkába zárt madárról

    Szabad teremtmény, kis Madár!
    Melly kéz, kegyetlen kéz, fogott el!
    Tudom: sohajtasz sorsodon,
    S várod naponként a szerencsét;
    Még alszik a Hajnal, s te már
    Vered kalitkád szárnyaiddal.
    Oh mondd ki nékem, kis Madár!
    Örülsz-e vagy nem álmaidnak?

    Ha hallja gazdád éneked,
    Gondolja: hálálod kölessét.
    Nem vélem én azt, s nem hiszem;
    Te átkokat zenegsz fejére.
    Ha látja, hogy bé van fejed
    Szárnyadba dugva, s csendesen vagy:
    Azt mondja: már megfáradott
    S elnyúgodott az én Madárkám.

    Nem! Nem! Te bús óráidat
    Bánkodva számlálod magadban,
    S hogy jobb reményed nem lehet,
    Utálod a napnak világát.
    Ha vagy veréb hozzád röpül,
    S akar kicsípni étkeidből,
    S te addig állasz ellene,
    Míg messze tőled el nem űzted;

    A gazda rátok néz, nevet,
    S örül az ártatlan csatának;
    Nem tudja, hogy barátja vagy
    Annak, kit elversz a veszélytől.
    Ha csípkeded rostélyidat,
    Vagy ujjait tréfás uradnak;
    Azt véli, hogy játszol vele,
    S hogy elfelejtetted, mi voltál.

    Én azt hiszem, hogy mérgedet
    Szívére kívánod kiadni.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kaffka Margit: A játékszer

    Valahol egy szomorú asszonyt
    Látott meg Don Juan,
    Ki mint a porcellán, fehér volt
    És csendes, szótalan.
    Gondolta: Jó voln összetörni!
    Megtudni, benn mi van?
    A szívében mi van?

    Közelbe ment, elnézte-nézte
    S a szíve elszorult.
    Ráismert! Egyszer ez a bálvány
    Már a kezébe volt.
    „Egy érintésre vége volna,
    Kegyelem néki!” szólt.
    – Törött szobrocska volt.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos – Védekezés

    Próbálgatom, tanulgatom,
    hogy ne szeresselek nagyon.

    Félelmesek a viharok,
    s én romló törzsű fa vagyok.

    S minden nagy érzés új gyökér,
    mely földbe köt, ha mélyet ér.

    Magam hullásra készítem,
    gyökereimet gyengítem:

    Ha a viharban dőlni kell,
    fogódzás nélkül dőljek el.

    Forrás: Lélektől lélekig